Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

19. fejezet – Árulás

Perselus annyira megdöbbent, hogy hosszú, túlságosan hosszú percekig meg se tudott mozdulni. A szíve vadul vert a mellkasában és gondolatban azt számolgatta, vajon mikor rabolhatták el Harryt.

Most mit tegyen?

Hogyan segíthet?

A válasz egyszerű volt, és teljesen nyilvánvaló, úgyhogy gyorsan egy maréknyi hopp-port dobott a tűzre.

– Black kúria – mondta rekedten. Még egy pillanat és beszélhet Dumbledore-ral, nyugtatgatta magát. Dumbledore majd megmondja, hogyan mentsék meg a fiút…

Halk pukkanás hallatszott és Lupin feje jelent meg a tűzben.

– Szia, Perselus. Mi történt? – kérdezte. Látszott rajta, hogy fáradt.

– Hívd ide Dumbledore-t. Harryt elrabolták.

A férfi arcán a fáradtság átadta helyét az aggodalomnak.

– Albus nincs itt. Fogalmam sincs, hol lehet, vagy hogy mikor jön vissza.

Perselus ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében, és belerúgott egy útjában álló székbe. – A rohadt életbe!

Lupin figyelte, ahogy a férfi lassan összeszedi magát, és megpróbál értelmesen gondolkodni.

– Más valaki? – kérdezte végül Piton.

– Csak én vagyok itt és Anne, Perselus. Három órája több támadás is volt. Halálfalók megtámadtak néhány olyan mugli családot, akiknek varázsló gyermekeik vannak. Sokan meghaltak, a minisztérium tehetetlen, úgyhogy a Rend elment, hogy segítsen… – Lupin arckifejezése elárulta, hogy ő is kétségbe van esve. – Engem is csak azért hagytak itt, hogy vigyázzak Anne-re, és fogadjam a hívásokat…

Perselus az utolsó mondatot már nem is hallotta. Térdre esett, és tenyerébe temette az arcát. A fejében egymást kergették a gondolatok, miközben megpróbált valami használható tervet kigondolni Harry kiszabadítására, vagy hogy legalább a közelébe jusson… Nem látta Lupin elgondolkodó arcát sem. Aztán hirtelen talpra ugrott, és kiviharzott a szobából, magára hagyva a meglepett Lupint. Volt kollégája már éppen indult, hogy kövesse, mikor a háta mögül meghallotta Anne hangját.

– Mi volt ez Remmy?

– Quietus eltűnt, és Perselus bácsi aggódik érte – magyarázta oda se figyelve. Anne szemébe nézett. – Vegyél fel valamit, Anne. Segítenem kell neki, de téged nem hagyhatlak itt egyedül. Siess! – hessegette be a kislányt a szobájába. Miközben a kislány magára kapott egy meleg köntöst, a férfi ellenőrizte a pálcáját és a személyes készletéből zsebre vágott néhány főzetet: Perselus módosított farkasölőfű főzetét. Annyira módosított, hogy talán nem is kellene farkasölőfű-főzetnek nevezni, gondolta. Perselus sok-sok napot és éjszakát töltött a tökéletesítésével, és Harry is sokat segített neki. Piton soha nem mulasztotta el megjegyezni, milyen ügyes a fiú, az Ő FIA, ahogy a professzor emlegette. Lupin megrázta a fejét. Most ne. Nincs ideje, hogy rajtuk töprengjen. Elviszi Anne-t a Roxfortba, és átadja a kislányt Minervának, aztán megkeresi Perselust, és… Itt elakadt. Fogalma sem volt, aztán mi lesz.

– Készen vagyok, Remmy. Mehetünk – ásított a kislány, és a mellkasához szorította a maciját. Siriustól kapta karácsonyra, gondolta Lupin szomorúan. Úgy látszik, a dolgok mindig csak rosszabbak lesznek… Fél kézzel magához szorította a kislányt, a másik kezével pedig felkapott egy keveset a kandallópárkányon elhelyezett virágcserépben levő csillogó porból. A tűzhöz lépett és a lángokba szórta. A lángok ragyogó zöldre váltak, és magasabbra csaptak, mint az előttük álló két alak. A férfi egyenesen belépett közéjük és elkiáltotta magát – Roxfort, Perselus Piton szobája! – ezzel eltűnt.

***

Miközben Lupin Anne-re várt a Black kúriában és Harry öntudatlanul hevert valahol a brit szigeteken, Perselus Piton megállt a rondán vigyorgó kőszörny előtt, és legalább ugyanolyan rondán visszavigyorgott rá.

Lehet, hogy néhány perce még nem tudta, mit tegyen, de most már kész volt a terve.

Harryt Voldemort rabolta el.

Voldemort egyik legbizalmasabb szolgája maga Lucius Malfoy, egy halálfaló, a karjára égetett ronda sötét jeggyel.

Pitonnak is volt ilyen jegye.

Elég jól ismerte Luciust. Elég jól ismerte a belső kör szokásait. És végül, de nem utolsósorban saját területén is elismert szakértőnek számított. Az igazgató irodája felé menet Piton tett egy kis kitérőt: elhozott egy kicsiny üvegcsét az irodájából, belsejében sárszerű, undorító folyadékkal. A főzetnek már csak egyetlen dologra volt szüksége, hogy működjön.

– Fényhozó – suttogta bizalmasan a szörny fülébe a sürgősségi jelszót, és egy pillanatra megborzongott a jelentésétől. Még szerencse, hogy Dumbledore nem latinul adta meg a jelszót, „Lucifer” túlságosan is hasonlítana a jelenlegi tulajdonos nevére, a többi jelentéséről már nem is beszélve…

A kőszörny átengedte a lépcsőre, és ahogy belépett, Piton gyorsan kimondta a másik jelszót is, ami az iroda ajtaját nyitotta.

– Quietus. – Tizenöt éve ez volt a belső sürgősségi jelszó, és lehetővé tette a használójának, hogy szabadon belépjen az irodába, anélkül, hogy az ott tartózkodókat bármiféle varázslat figyelmeztethetné. Ezt a jelszót senki más nem tudta, csak Dumbledore, McGalagony és Piton.

Mikor a lépcsőre lépett, Pitonnak sokszor testvére jutott eszébe – nem, nem a jelszó miatt, azt sosem használta még: hanem az égett bele emlékeibe, amikor a halott Quietust felhozta ide –, és ez a gondolat szomorúsággal töltötte el. Általában, de nem most. Most erőt adott neki. Most csatába megy, Harryért, Quietus Harold Pitonért. A fiúért, aki szereti. A fiáért, akit ő is szeret.

Sem a léptei, sem a mozdulatai nem csaptak zajt. Köpenye is hangtalanul hullámzott mögötte, ahogy belépett az iroda üres külső részébe. A végletekig elszánta magát. Senki nem veheti el a fiát, soha!

Előhúzta pálcáját, és egy pillanatra megtorpant, aztán…

Egy gyors rúgással kinyitotta az ajtót, és a következő pillanatban már bent is volt, pálcáját egyenesen Malfoyra szegezte.

– Perselus? Mi a…? – voltak Malfoy meglepett szavai, de egy durva – STUPOR! – félbeszakította.

Malfoy az átok erejétől ájultan zuhant hátra az asztalra. Piton nem vesztegette az idejét azzal, hogy megkötözze. Előhúzta az üvegcsét, és az ezüstös hajú férfira nézett, aztán megragadta az egyik ernyedt kezet, és belevágott a kicsiny tőrrel, amit mindig magánál hordott.

Öt vércsepp a módosított százfűlé-főzetbe. Ez is csak egyetlen órára elég, mint minden más százfűlé-főzet, de ez a vér-alapú verzió lehetővé teszi számára, hogy megérezze Malfoy hívását és képes legyen rá válaszolni.

De először is – Invito halálfaló köpeny! – kiáltotta, és egyáltalán nem lepődött meg, mikor az egyik szekrény ajtaja hangos csattanással kivágódott, és kirepült belőle a szükséges álöltözet.

Egyetlen perc elég volt, hogy átöltözzön. Az illúzió tökéletessé tételéhez még kelkapva Malfoy pálcáját, aztán lélekszakadva elhagyta az irodát.

Senkivel nem találkozott. Az iskola kapujánál kihúzta a dugót az üvegcséből és ledöntötte a torkán az undorító folyadékot. Várt néhány pillanatot, hogy hatni kezdjen, és azonnal tudta, hogy nem tévedett. A karja, amely nyár óta általában kellemesen zsibbadt volt, most égni kezdett. Mint a régi szép időkben, gondolta gúnyosan. Feltette az álarcot, marokra fogta a köpenyt a mellkasán, és továbbsietett a hoppanállási pont felé.

***

Lupin McGalagony irodájának ajtaja előtt ácsorgott, de senki nem válaszolt kopogásra. Arca aggodalmat tükrözött, és hirtelen hülyén érezte magát. Minek is jött a Roxfortba? Most mit tegyen? Mielőtt bármit is tesz, biztonságba kell helyeznie Anne-t, de most, hogy Malfoy lett az igazgató, semmi más biztonságos helyet nem tudott a Roxfortban…

Bár…

– Gyere csak, Anne – szólt oda a félig alvó kislánynak. Az meg se mozdult. Lupin felsóhajtott, felkapta a bal vállára, míg jobbjával szorosan markolta a pálcáját.

Irány a Griffendél torony!

Sietős lépteinek zaja visszhangot vert az üres folyosókon. Az épület eltompultnak, halottnak, kényelmetlenül ismeretlennek tűnt. Lupin ezen teljesen megdöbbent. Két éve, amikor itt tanított, a folyosók soha nem voltak ilyen élettelenek és csendesek ilyenkor este. Éhes diákok lopakodtak a konyha felé, párocskák kutattak üres tantermek után, kis trükkmesterek idegesítették Fricset, míg a tanárok – de leginkább Perselus – a folyosókat járták, hogy elkapják őket.

És most – csend.

A Kövér Dáma várakozóan nézett rá, mikor kérte, hogy engedje be.

– Szükségem van a jelszóra, drágám. Már nem vagy tanár, úgyhogy sajnálom, de anélkül nem engedhetlek át.

– De azonnal beszélnem kell Miss Grangerrel. Sürgős. Kérlek.

– Sajnálom, de nem. Az új parancs szerint… – Lupin látta az arcán, hogy tényleg sajnálja, mégsem engedte be.

Lupin tehetetlennek érezte magát, és egyre fogyott az ideje. Most hova menjen?

– Ó, Lupin professzor – hallott a háta mögül hirtelen egy gúnyos, fenyegető hangot. – Ön itt?

Lupin sarkon pördült, és szemtől szembe találta magát a vigyorgó Véres Báróval. Pont, mint Perselus gúnyvigyora, gondolta idegesen Lupin.

– Nem tartozik rád – morogta sötéten.

– Nem így gondolom. Láttalak Perselus szobájából kilépni. Mit kerestél ott?

Csodálatos. Már csak ez hiányzott. Egy vigyorgó, gyűlölködő, régi ellenség. A Véres Báró Black csínye óta gyűlölte őket, az összes Tekergőt, és olyasmit tett, amit egyetlen másik szellem sem (kivéve persze Hóborcot): kémkedett utánuk, és egyenesen Dumbledore-nak hordta róluk a híreket.

És amilyen szerencséje van, ő az első, akivel összefut.

– Voldemort elrabolta Quietust. Azért jöttem, hogy Perselusnak segítsek – mondta végül. – De itt van ez a kislány, és biztonságba akartam helyezni, mielőtt utánamegyek.

A szellem reakciója meglepte Lupint. A báró arcán aggodalom futott át, és szemei furcsán fényleni kezdtek.

– Az a hűtlen kölyök…

– De Quietus… – kezdte Lupin, de félbeszakították.

– Nem Quietus. Tom – mondta a szellem, és Lupin elgondolkodott, ki lehet ez a titokzatos „Tom”. – Egy Noblestone-t már megölt, és most… – a Báró ravasz pillantást vetett Lupinra. Lupinnak leesett az álla. Tom! A Báró csak így egyszerűen „Tom”-ként emlegeti Voldemortot? – Mit akarsz?

A kérdés váratlanul érte Lupint.

– Ööö…

– Szóval? Igyekezz! – sürgette a Báró.

– A Griffendél torony jelszavát – nyögte ki valahogyan Lupin.

– Brevi tempore – jött az azonnali válasz. – És most siess!

 Lupin azonnal engedelmeskedett a parancsnak. A Kövér Dámához fordult.

– Brevi tempore! – mondta, és a kép minden további kérdezősködés nélkül kinyílt előtte.

Lupin szinte összeesett a megkönnyebbüléstől, mikor meglátta a zsúfolt klubhelységet. Már takarodó körül járt az idő, és Perselus már mesélt neki a legújabb iskolai szabályokról, úgyhogy a diákok jelenléte meglepte, de örült neki. Lupin igazán nem szeretett volna ordítozni Hermione után, csak mert a fiúk nem mehetnek fel a lányok hálótermeibe – még Lupin sem.

– Lupin professzor! – kiáltotta valaki. – Tud valamit Quietusról?

Lupin válaszul megrázta a fejét.

– Miss Grangerrel szeretnék beszélni – mondta. A tömeg azonnal szétnyílt előtte, és ő hirtelen szembetalálta magát egy vörös szemű Hermionéval.

A diákok zaja felébresztette Anne-t.

– Hol vagyunk? – kérdezte a kislány álomittas hangon.

– Biztonságos helyen – válaszolta a férfi, és a zokogó lányra nézett. – Miss Granger, szükségem van a segítségére.

A lány megpróbálta visszafojtani a sírását, és bólintott.

– Nem kell aggódnia Quietus miatt. Itt szeretném hagyni Anne-t, mert Piton professzor és én…

– Voldemort megölte a szüleimet – a lány hangja üresnek tűnt, és rekedt volt a sírástól.

Lupin karja elgyengült a döbbenettől, és Anne kicsúszott a kezéből. De a kislány nem panaszkodott, odaszaladt a vörös hajú lányhoz és apró karjaival szorosan átölelte. Lupinhoz fordult.

– Te elmehetsz, Remmy. Szabadítsd ki Quietet. Én itt maradok vele – jelentette ki komolyan, és a szobában elhalt minden beszélgetés. Anne körülnézett. – Az én szüleimet is Voldemort ölte meg.

Hermione a vékony, törékeny test köré fonta a karját, és beletemette az arcát Anne barna hajába. A testét rázta a zokogás.

Anne szavai egy új gondolatmenetet indítottak el Lupinban. Anne! És a kúria, ahol még Siriusszal ráakadtak!

– Anne, Hermione, kérlek, keressétek meg McGalagony professzort, tudod, azt a szigorú hölgyet, és mondjátok meg neki, hogy oda mentünk, ahol téged fogságban tartottak. Segítségre lesz szükségünk. Rendben?

– Nem kell őt keresni. Pár percen belül visszajön. Elment, hogy értesítse a többi házvezető tanárt Tudjukki támadásáról. Megölte… – mondta Lavender Brown, de Lupin félbeszakította.

– Tudom. És most… – Lupin megfordult, hogy elmenjen, de akkor:

– Professzor! Hadd menjünk mi is! – a három Weasley, Seamus Finnigan és Neville Longbottom álltak előtte, elzárva az útját kifelé.

– Nem – jelentette ki Lupin határozottan. – Halálfalók ellen fogunk harcolni, sőt, egyenesen Tudjátokki ellen. Nem biztonságos…

– Tudjuk – mondta George Weasley tőle szokatlan komolysággal. – De ha maguk ketten mennek, az sem biztonságos.

– De mi felnőttek vagyunk, és elég ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat.

– Mi sem vagyunk annyira gyámoltalanok – jelentette ki Neville határozottan, de amikor Lupin kérdőn ránézett, nyelt egyet.

Lupin egy pillanatra eltöprengett.

– Tanultátok már az önvédelmi pajzsokat? Képesek vagytok pajzsot varázsolni? – kérdezte. A fiúk bólintottak.

– Figg professzor megtanított rá – mondta Fred vigyorogva. – Sőt, tudunk csinálni valami ködöt is, hogy elvakítsuk az ellenségeinket.

– Ködöt? – kérdezte Lupin döbbenten.

–  A Patrónus bűbájt – sietett Seamus Fred segítségére. – És néhány alapvető védő és támadó varázslatot.

Lupin nem tudta, mit tegyen. Már nyitotta a száját, hogy elhárítsa őket, de ekkor a Kövér Dáma portréja megint kinyílt, és a Véres Báró állt az ajtóban.

– Siess Lupin! Nincs több időnk! Perselus már elment!

Lupin gondolkodás nélkül indult, és kimászott a szobából. A fiúk szorosan a nyomában.

– Ti… – fordult feléjük, de a szellem éles hangja megállította.

– Ne most! Erre nincs időnk! Siessetek a hoppanállási pontra! – mondta, és indult, hogy mutassa az utat. A fiúk rávigyorogtak volt tanárukra.

– Látja, hogy mennünk kell – mondta Fred szemtelenül, de Lupin nem válaszolt. Már a következő teendőkön töprengett, miközben teljes sebességgel szaladtak a szellem után.

– Tudtok hoppanálni? – lihegte, mikor már a külső ajtó felé szaladtak.

– Fred és én igen – lihegte vissza George – de a többiek nem tudnak.

– Van erre egy varázslat, majd azt használjuk – Lupin már fulladozott, de a Bárónak természetesen nem voltak légzési nehézségei. – Mikor elérjük a hoppanállási pontot, fogjátok rám a pálcát, és mondjátok, hogy Alligo. Ez a megkötöző átok egy verziója. Akkor, ha hoppanállok, ti is jöttök velem. Megértettétek?

– Alligo? – kérdezett vissza Seamus.

– Igen.

Lupin néhányszor elismételtette velük a varázslatot, aztán odaállt a kis kör közepére, és mind eltűntek a mélyülő sötétségben.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény