– Van erről valami irodalom is? – kérdezte Weasley, igazolva Piton gyanúját, hogy sosem nyitott még ki egy könyvtári könyvet sem, hacsak Granger nem tette elé.

Granger csak forgatta szemeit férje tudatlansága miatt, úgy mondta:

– Kötetekre rúg. De legtöbbjük csak elmélet. Meglepően kevés tapasztalati kutatás van, ami alátámasztaná ezeket a teóriákat.

– Anton Chartier, XVII. századi alkímista írt egy nagyon érdekes tanulmányt a varázslás természetével kapcsolatos kutatásairól, ami pont ezzel a témával foglalkozik – mondta Piton. – Vett egy húsz árva, tízéves varázslógyerekből álló csoportot, és megpróbálta őket pálca nélküli néma varázslásra tanítani.

Granger barna szemei tágra nyíltak, olyan mohón, mint diák korában az órákon. – Sosem láttam ezt a könyvet a könyvtárban.

– Te vagy az egyetlen, aki tudja, melyik könyv nincs meg a könyvtárban – dörmögte mellette Weasley.

– Érthető, mivel a könyv az én magángyűjteményemben található. Szívesen kölcsönadom, ha szeretné. – Piton maga is meglepődött saját ajánlatán.

– Nagyon jó lenne, köszönöm – mondta Granger mosolyogva.

– Reggelre előkeresem magának – ígérte meg Piton.

– És mi lett a kísérlet eredménye? – kérdezte Potter.

– A teszt 18 résztvevője még 12 éves kora előtt meghalt. A két túlélő egyike serdülőkorát a csoport legerősebbjének szolgájaként töltötte. – Piton diszkréten elhallgatott, tekintettel a diákok jelenlétére.

– És? – erőltette Potter.

– A szokásos képzést kapott varázslók nem tudtak szembeszállni Chartier védencével. Varázsereje túl gyors volt, túl nyers. Chartiernek magának is gondot okozott a megfékezése. A fiú gonoszsága nem ért fel Voldemortéval, de veszélyt jelentett az egész varázslóvilágra. Chartier végül a 16. születésnapján megmérgezte. A fiú társa megpróbált bosszút állni gazdája gyilkosán, így Chartier vele is végzett. Attól tartok, elég borzalmas eredmény egy elmélet igazolásához.

– Nem csoda, hogy ezek után senki sem próbál varázslást tanítani eszközök nélkül – jegyezte meg Granger.

– De az elmélet igazolódott. Lehetséges eszköz nélküli varázslás – mondta Potter.

– Talán – hagyta rá Piton.

– Hogy érti azt, hogy „talán”? Chartier megtanította őket kellék nélkül varázsolni – érvelt Potter.

– Talán megtanította őket, de én nem hiszem el – válaszolta Piton. – A kísérleti alanyok 80%-a elpusztult a kezdettől számított néhány hónapon belül. Ez körülbelül az a szám, ahány varázslónak nem elég nagy a természetes ereje a pálca nélküli varázsláshoz. Azt hiszem, az egyik túlélő alany olyasvalaki volt, akinek olyan szintű természetes tehetsége volt, mint magának, és képes volt eszköz nélkül bizonyos mutatványokra kényszer hatása alatt.

– Ezt miből gondolja? Honnan tudja, hogy a varázslók 80%-a képtelen a pálca nélküli varázslásra? – kérdezte Potter.

Piton hallgatott egy pillanatig, hogy formába öntse a gondolatait. Ha nem elég pontosan magyaráz, elég szerencsétlenül sülhet el a dolog. – Közel 28 éve tanítok a Roxfortban. Minden évfolyamban rendszerint két olyan varázsló van, mint ön, Potter, aki annyira telítve van nyers erővel, hogy kevés dolog lenne elérhetetlen számára, ha igazán dolgozna lehetőségeinek kiteljesítéséért. De, mint minden más esetben, a legtöbb ember a könnyebbik utat választja az életben, a különleges képességűek megtanulnak függeni az eszközöktől, és inkább megtanulják, mire nem képesek, mint hogy megpróbálják felfedezni valódi képességeiket.

– Azt mondta, ketten vannak minden évben – szólt közbe Granger. – Ki volt a másik a mi évfolyamunkon?

– Malfoy? – találgatott Weasley.

Piton felhúzta a jobb szemöldökét, és kissé szarkasztikusan mondta: – Az igazat megvallva Longbottom volt az.

– Neville! – Granger olyan hangosan kiáltott fel, hogy beszélgetésük tárgya is feléjük fordult.

– Igen, Hermione? – kérdezte Longbottom az asztal túlsó végéről, láthatólag még attól is idegesen, hogy Piton felé kell néznie.

– Ööö… ideadnád a vaníliatortát? – nyögte ki Hermione.

Longbottom, arcán a szokásos, kissé zavart kifejezéssel, udvariasan nyújtotta át a tálat, diplomatikusan szó nélkül hagyva, hogy egy pontosan ugyanilyen sütemény pompázik Granger előtt is.

– Ugye viccel? – suttogta Hermione, miután letette a tálat a pohara mellé.

– Biztosíthatom róla, hogy nem. Neville Longbottomban megvolt a képesség, egyszerűen csak meg volt rémülve a saját erejétől – mondta Piton.

– De hát hogy mondhatja ezt? Hiszen ő mindig is… – Weasley félbeszakította magát, és a négy diákra nézett, akik láthatóan teljesen elmerültek saját témájukba. Nem mondta ki, hogy "reménytelen eset volt", de mind értették.

Piton is lehalkította a hangját.

– Félelmetes nyers ereje van. Még a teljesen veszélytelen főzetek is képesek voltak felrobbanni Mr. Longbottom körül. Ahogy én tudom, többi óráján is hasonló dolgok történtek. Ritkán tudta produkálni a kívánt eredményt, de a hibái mindig látványosak voltak.

– Igaz lehet – tette hozzá Potter elgondolkozva. – Emlékeztek az első repülés óránkra? Abban a percben, ahogy Neville felült a seprűjére, már el is szállt.

– És mindig átváltoztatta a tárgyakat valamivé, csak sosem azzá, amivé kellett volna – emlékeztetett Granger.

– Jó, de teljesen képtelen volt az erejét irányítani! – vitatkozott Weasley.

– Igen, de a képesség mégis megvolt benne. Ha megtanulta volna kezelni… ez az, amire ki akart lyukadni, nem? – kérdezte Potter.

Piton bólintott. Igazán megkönnyebbült, hogy nem értették félre: volt idő, amikor, ha hangot adott volna ezeknek a megfigyeléseinek, azzal vádolták volna, hogy tengerimalacnak használja őket a kísérleteihez.

– Ha az elmélete helyes, mi történik azzal a két emberrel, akikben megvan a képesség? – csodálkozott Granger – Miért nincs minden végzős osztályban egy Harry és egy Voldemort?

Piton elismerőn állapította meg, a nő azonnal megértette, hogy ugyanaz az erő különböző irányokba is vihet.

– Ugyanaz történik, mint minden iskolás gyerekkel, legyen bár varázsló vagy mugli. Elvegyülnek a társaik közé. Elhiszik a rájuk erőltetett korlátokat, és elfelejtik, mire is voltak képesek, mielőtt idejöttek volna.

– Vagyis azt mondja, hogy mi egyenesen képezzük magunkat arra, hogy elhiggyük, nem vagyunk képesek szavak és pálca nélkül varázsolni, és ez védi meg a varázslóvilág egészét? – kérdezte Weasley.

– Bizonyos értelemben igen – bólintott Piton, s közben arra gondolt, ez az első olyan beszélgetése Ronald Weasleyvel, amiből hiányzik az ellenségesség. Furcsa érzés volt, de nem kellemetlen.

– Olvastam egy könyvet erről tavaly Rosa Lawrence-től, A varázslóképzés és annak bénító hatása a természetes tehetségekre – folytatta Granger a témát.

Piton legnagyobb döbbenetére azt vette észre magán, hogy élvezi a beszélgetést. Nem tudta megmondani, vett-e már valaha részt egy ilyen szellemileg pezsdítő vitában, de az biztos, hogy a Roxfort vacsoraasztalánál még soha.

Míg Potter, Granger és Piton a különböző cikkeket tárgyalták, amiket csak a varázslás természetéről olvastak, a velük szemben ülő diákok elunták magukat, és egymás után felálltak az asztaltól.

Beszélgetés közben azt is látta, milyen furcsa volt ez az egész helyzet mindannyiuknak. Bár kollégaként már majdnem nyolc éve dolgoztak együtt, volt tanítványai még mindig szinte túl idegesnek tűntek ahhoz, hogy egyenlő partnerként beszélgessenek vele. Weasley például minden egyes alkalommal, ha mondott valamit, csaknem lélegzet-visszafojtva várta, mikor kapják a nyakukba Piton mérgét, mint Longbottom valamelyik látványosabb robbantását. Potter volt az egyetlen, aki nyugodtnak tűnt, igaz, neki sosem volt elég esze ahhoz, hogy tartson tőle.

Ez egyszer a karácsonyi vacsora nem tűnt annak végeláthatatlan megpróbáltatásnak, aminek szokott. Sőt, Piton csaknem csalódott volt, mikor az utolsó fogások is elfogytak, és már csak négyen maradtak. Jelenlétük a házimanókat is akadályozta a rendrakásban.

– Azt hiszem, jobb, ha lelépünk – mondta végül Weasley. – Még át kell öltöznünk a bulira. Semmi kedvem dísztalárban menni a Három Seprűbe.

– Isten mentsen, hogy egy óránál tovább legyél tisztességesen felöltözve egy évben… – morogta Granger.

– Nagyon vicces! – zsörtölődött Weasley.

– Elnézést, Piton professzor! – Potter idegesnek tűnt, amikor Piton visszafordult felé.

– Igen?

– Rosmerta karácsonyi bulit rendez ma este. Néhányan hmm… elmegyünk, nincs kedve csatlakozni hozzánk? – kérdezte.

Piton nem tudta volna megmondani, kit sokkolt jobban az SVK tanár meghívása: őt, magát, vagy Potter társait.

Sőt, újabb sokk következett, Piton ugyanis őszintén kísértésbe esett, hogy elfogadja a meghívást, pedig általában gyűlölte az ilyen szentimentális bolondságokat. Ám Weasleyék arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy jelenléte határozottan hűtené a hangulatot. Weasley olyan képet vágott, mintha Potter saját magát mutogatta volna egy osztálynyi elsős előtt. Bár Granger reakciója nem volt ennyire egyértelmű, ő is döbbentnek tűnt.

– Sajnos van még egy kis dolgom, amit ma este szeretnék befejezni, de azért köszönöm a meghívást – hazudta szokásos szarkazmusa legkisebb nyoma nélkül.

Látta, ahogy megkönnyebbülés suhan át Weasleyék arcán, de nem úgy Potterén. Bár láthatóan nem lepte meg a visszautasítás, mintha fájdalom csillant volna meg a zöld szemben, ahogy válaszolt:

– Akkor talán majd máskor.

– Talán. – Piton nem kötelezte el magát.

– Hát, akkor boldog karácsonyt – mondta Potter, miközben felemelkedett az asztaltól.

Piton csak bólintott, amikor Potter társasága visszhangozta az érzelgős jókívánságot.

Miközben a trió elhagyta a termet, még hallotta a magas, vörös férfi méltatlankodását:

– Megőrültél, Harry?! Mi lett volna, ha beleegyezik?

Piton hegyezte a fülét, hogy hallja a választ. Potter azonban jóval tapintatosabb volt barátjánál, így bármit is mondott, csak hármuk számára volt hallható. Mielőtt még Piton fontolóra vett volna egy hangerősítő bűbájt, már elhagyták a Nagytermet.

Persze, még ha időben eszébe is jutott volna a bűbáj, két ilyen érzékeny varázsló, mint Potter és Granger, rögtön észrevették volna, mit csinál.

Még a vacsora előttinél is nehezebb szívvel indult vissza Piton a lakosztályába. A pince felé menet megpróbált nem tudomást venni a villogó lámpafüzérekről, a tündérkékről, és a karácsonyi dalokat éneklő páncélruhákról.

Hála az égnek, az ő szobája mentes volt a karácsonyi dekorációtól. De csak ennyi volt, semmi több, ami hiányzott belőle. Emlékezett arra a néhány alkalomra, amikor látogatói voltak. Mindig meglepettnek tűntek, hogy Piton szobái nem tükrözik azt az aszketizmust, amit sötét ruhája és viselkedése sugall. Feltételezte, hogy a jól megvilágított nappali, könyvespolcokkal és a vastag, barna szőnyeggel, a mardekár-zöld bársony kanapéval, a fotelokkal, a fényesre polírozott mahagóni íróasztallal, a dohányzó- és kávézóasztalkákkal nem az volt, amit tőle vártak volna, de Voldemort vendégszeretete elég korán meggyőzte őt arról, hogy az igénytelenségnek is megvannak a határai.

„A mérgező mandragóragyökér lehetséges felhasználási módjai az igazságszérumokban” című könyv, amit aznap délután kezdett olvasni, végül elfoglalta az este megmaradt részére, de amikor – órákkal később – Piton becsukta a kötetet, elgondolkozott. Milyen hihetetlen időpocsékolás! Hatszáz oldal elmélet, mindez egy olyan főzetről, amely megöli a kísérleti alanyokat. Tény, hogy a szer fájdalmas haláluk előtt rákényszerítette őket az igazság feltárására, és ez valamelyest enyhítette a könyv használhatatlanságát, de egy igazságszérum, amely megöli az alanyokat, nem igazán célravezető. Ennyi erővel akár Cruciatusszal is lehet kínozni a szegény alakot, míg meg nem törik, és el nem mondja, amit tudni akarunk, gondolta Piton, és újra elhatározta, hogy beszélni fog Blott-tal arról, nem kellene-e megvizsgálnia a könyveket, amiket árul, mielőtt kiteszi a polcra.

Visszatette a könyvet a helyére, az egyéb elméleti munkák közé. Aztán eszébe jutott Grangernek tett ígérete, megkereste Chartier tanulmányát, és elöl hagyta az asztalon, hogy ne felejtse el a reggelihez magával vinni.

Fáradtan mosakodott le, aztán átment a hálószobájába és felvette hálóruháját. A hatalmas baldachinos ágy sötétzöld függönyeivel úgy vonzotta sajgó izmait, mint a szirének dala.

Pálcájának egy pöccintésével eloltotta a fáklyákat a falon, aztán hangtalan mozdulata eszébe juttatta az esti beszélgetést, de annak nem éppen kellemes végét is.

Az volt az igazán bosszantó, hogy még csak haragudni sem tudott Weasleyre a reakciójáért. Végül is pontosan ez volt az az eredmény, amit egész életében el akart érni… Albus mindig figyelmeztette is, vigyázzon, mit kíván… Mindegy, ilyen az élet.

Óvatosságból – mint mindig – Piton becsúsztatta pálcáját a párnája alá, ahol az minden éjjel lenni szokott, mióta csak Mr. Ollivander először a kezébe adta.

Veleszületett paranoiája lehetett az oka, de már iskolás korában is állandóan a közelben akarta tartani. A többi diák a hálóteremben ki is nevette érte. Még Lucius sem tartotta pálcáját a párnája alatt. Hosszú időn át Piton majdhogynem maga előtt is zavarban volt e miatt az elővigyázatosság miatt.

Csak miután csatlakozott Voldemorthoz, akkor jött rá, milyen bölcs is volt már olyan fiatalon. Meg sem tudta mondani azoknak az áldozatoknak a számát, akiket ő és a többi halálfaló az ágyukban, pálca nélkül leptek meg, és olyan könnyen végeztek velük, mint egy muglival. Lehet, hogy a háborúnak már nyolc éve vége, de Piton eltökélte, hogy őt soha nem kapják el kiszolgáltatottan.

Pottertől eltérően ő nem jeleskedett a pálca nélküli varázslásban. Különben is, még az élő legenda is jobban teljesített pálcával, mint pálca nélkül. Ahogy becsúszott a hűvös, fehér ágyneműk közé, egy pillanatra elgondolkozott, vajon Potter is a párnája alá teszi-e az övét…

A fenébe, már megint Potteren jár az esze. Tizenöt évvel ezelőtt irigyelte a fiút a hírnevéért. Ajka kelletlen mosolyba húzódott, amikor magában végiggondolta, mennyire megérett a fiú az évek során – míg ő csupán odáig fejlődött, hogy immár azért irigyli Pottert, ahogy az az emberekkel bánni tud.

Na, szépen vagyunk! Ez már igazán szánalmas.

És mégis, ahogy elhelyezkedett az ágyában, Piton elmerengett azon, hogy vajon milyen lett volna Harry Potterhez hasonlónak lenni: felnőni egy olyan szeretetteljes környezetben, amely támogatja a barátságot és a bizalmat, és nem metszik ki, mint valami gyengeséget, az együttérzést és a megértést, ahogy pedig vele tették. Milyen másképp alakulhatott volna, ha lett volna egy olyan barátja, mint Potter, vagy akár mint Weasley, mikor fiatal volt! Vagy ha egyáltalán lett volna barátja…

Egek, hogy utálta a karácsonyt! Még az ilyen szívtelen szörnyetegeket is, mint ő, csöpögősen érzelgőssé teszi. Elég ebből! Csak egy jó éjszakai alvásra van szükség.

Igen, ez volt az az alkalom, amikor a legintenzívebben érezte Albus hiányát, ez tette olyan elégedetlenné az életével.

De holnap egy másik nap lesz.

Ahogy oldalára fordult, Piton keze becsúszott a párnája alá. Szorosan megmarkolta pálcáját. A szokásos, megnyugtató érzés kiűzte gondolataiból az önsajnálatot, és hagyta, hogy a fáradtság erőt vegyen rajta.

Elméje kavargott, az aggodalmai elhalványultak.

Odakint fagyos, harapós téli éjszaka volt. Hidege lassan beszivárgott a föld alatti pincébe is. De most az egyszer nem vette észre a kellemetlenséget. Álmában meleg volt, és Piton egy napsütötte mezőn futott keresztül. Mezítláb volt, és a fű hűvösen csiklandozta, ahogy bebújt lábujjai közé. Lába nevetségesen picinek tűnt.

De volt más meglepő dolog is. Nevetett, mégpedig tiszta élvezettel, lelkesen és olyan boldogsággal, amilyenre a valódi életéből egyre sem nem emlékezett – igaz, álmaiból sem.

Újabb furcsaság volt, hogy nem egyedül az ő lába tapicskolta a harmatos füvet, és nem az ő kisfiú-hangú nevetése volt az egyetlen a napos mezőn.

Kíváncsian nézett balra, és amit látott, megerősítette, hogy csakugyan álmodik. Már ha az öröm, amit érzett, hagyott volna benne kétségeket efelől.

Az oldalán Harry Potter, vagy legalábbis a Harry Potter gyerekkori kiadása futott. Szélesen vigyorgott, és, ahogy homlokán a fekete haj libegett a szélben, előtűnt sebhelye is. Kis teste úszkálni tűnt a barna rövidnadrágban és a kék rövidujjú felsőben, amit viselt: legalább öt számmal voltak nagyobbak a kelleténél. A „kis túlélő” most ténylegesen kicsi volt, és fiatalabb, mint Piton valaha is látta. A méretbeli különbségből ítélve, úgy egy évvel lehetett fiatalabb, mint álombeli önmaga: 6-7 év körüli. Piton egy fejjel magasabb, és határozottan vállasabb volt.

Potter feléje fordult, amikor megérezte, hogy nézi.

Piton meglepetésére mosolya még szélesebb lett. – Mondtam, hogy nem maradok le! Előbb érek oda hozzá, mint te!

Potter kilőtt. Ahogy Piton abba az irányba nézett, amerre társa tartott, fájdalom szorította össze a szívét.

Ott, a mező végén, magas szárú csizmában és ezüst csillagokkal díszített orgonaszínű talárban maga Albus Dumbledore állt, és úgy vigyorgott, mint egy őrült.

Piton gyorsított.

Általában, ha álmában valami ilyesmit tett, Albus eltűnt, vagy szétporladt, mielőtt a közelébe ért volna. De ma éjjel öreg barátja szilárdan ottmaradt.

Örömében sírva rohant egyenesen neki a hosszú szakállú varázslónak, és miközben átölelte Dumbledore-t, érezte, hogy Potter ugyanígy tesz mellette.

Albus előrehajolt, és magához húzta mindkettőjüket egy szoros ölelésbe. Piton nem emlékezett, hogy valaki valaha is így megölelte volna.

– Perselus, Harry, olyan jó újra látni benneteket!

– Professzor…

– Albus…

Reszkető gyerekhangjából ítélve Potter ugyanolyan zaklatott volt, mint ő.

– Olyan régen volt, uram, olyan nagyon régen – nyöszörögte Potter, hangot adva Piton gondolatának is.

– Jól van, jól van, fiúk. Nem kell sírni – vigasztalta őket Albus a hátukat simogatva, ahogy mindketten még szorosabban ölelték. Piton érezte Potter izzadt kezét a sajátja alatt, ahogy próbáltak annyira közel nyomulni, amennyire csak lehetett. Oldaluk egymáshoz nyomódott igyekezetükben, hogy még közelebb legyenek Dumbledore-hoz. Majdnem olyan érzés volt, mintha egymást is ölelnék, nem csak Albust, de úgy tűnt, ezt egyikük sem vette észre. Mindketten apjukként szerették az öregembert.

– Büszke vagyok rátok, hogy olyan jól együtt tudtatok dolgozni. Igazán boldoggá tettetek! – mondta Albus. – Csak azt bánom, hogy egyikőtök sem találta meg a boldogságot, amit megérdemel.

– Én boldog vagyok most – mondta Potter.

– Ó, ezt örömmel hallom, Harry, de tudod, ez csak egy álom – mondta Albus.

– Annak kell lennie. Sosem voltam ilyen boldog, mikor kicsi voltam… – Potter megint pont azt mondta ki, amit Piton is érzett.

– Bárcsak valóság lenne! – sóhajtotta Piton, és meglepődött, hogy a magas, halk hang a sajátja.

Mindketten felemelték a fejüket Dumbledore puha szakálla alól, hogy lássák az arcát.

– Gondolom, mindketten így vagytok ezzel. Attól tartok, egyikőtöknek sem volt könnyű gyerekkora. Mindig azt kívántam, bárcsak tudnék rajta változtatni, de a körülmények nem engedték. Ugye megértitek… – Dumbledore szemében a szokásos csillogás most elhalványodott, bűntudata szinte tapintható volt.

– Ilyesmit nem lehet megváltoztatni, uram – mondta Potter.

– Igen, én is azt hiszem. Csak a jelenben tudunk javítani a helyzetünkön. Mindig azt reméltem, hogy ha ilyen közel fogtok dolgozni egymáshoz, barátok lesztek. Sikerült?

Egy gyors pillantást vetettek egymásra, aztán Potter, az örök griffendéles válaszolt:

– Nem, ő még mindig nem szeret túlzottan.

Azok a csillogó kék szemek most rajta állapodtak meg.

– Igaz ez, Perselus? – kérdezte Dumbledore harag nélkül, de Piton kimondatlanul is érezte csalódottságát.

– Én nem tudom, hogyan kell barátkozni. Te ezt jobban tudod, mint bárki, Albus… – védekezett halkan Piton, de arca égett szégyenében. Még itt, álmában is elszomorította Albust.

– Épp ellenkezőleg, Perselus. Én mindig is a leghűségesebb és legodaadóbb bajtársnak találtalak. Biztos vagyok benne, hogy Harry így érez majd, csak hagyd, hogy tehesse – tanácsolta Dumbledore.

– Hagyjam? Nem tudom, hogyan… Sosem tanultam, hogy kell – suttogta Piton, és azt kívánta, bárcsak a férfi ne húzta volna ki lelkéből az őszinte választ. – Téged sosem érdekelt, hogy nem tudom, hogyan kell kedvesnek lenni. Mindenki mást igen.

– Hát, igen, ez valóban akadályt jelenthet. Mi lenne, ha kapnál egy lehetőséget, hogy megtanuld azt, amiről úgy érzed, hogy kimaradt a nevelésedből? Megpróbálnád? – A napfény megcsillant Albus ezüst szakállán és félhold alakú szemüvegén.

A szemek szinte a veséjébe láttak, és Piton lassan bólintott. – Ha lehetne…

– És te segítenél neki, Harry? – kérdezte Dumbledore.

Potter tekintete találkozott Dumbledore-éval, aztán egy pillantást vetett Pitonra, mielőtt kimondott egyetlen szót:

– Igen.

– Azért, mert Albus megkért rá? – csattant fel Piton, és gyűlölte még az ötletet is, hogy valaki csak sajnálatot érez iránta. Inkább maradjon ilyen nyomorult, mint hogy Potter Dumbledore iránti kötelességérzetből pátyolgassa őt.

– Nem. Azért, mert a barátod szeretnék lenni – felelte Potter nyugodt tekintettel és hangon, bár ez utóbbi jóval magasabb volt, mint azt Piton mostanában megszokta.

– Miért? – kérdezte félig gyanakvóan, félig ijedten.

– Mert amikor nem gonoszkodsz túlzottan, meg tudsz nevettetni. Kedvelem a humorérzékedet, meg azt a könyörtelen intelligenciádat… és azt, hogy milyen átkozottul konok tudsz lenni. Becsülöm benned azt is, hogy sosem hagytál meghalni a háború alatt, még akkor sem, mikor esetleg megérdemeltem volna. – válaszolta Potter világoszöld szemével egyenesen Piton szemébe nézve.

Piton nagy nehezen nyelt egyet. Tudta, hogy az igazat hallja.

Amikor végre rátalált a hangjára, próbára tette az állítás határozottságát. – A legtöbben teljesen humortalannak tartanak – jegyezte meg.

– Csak azok, akik nem ismernek – felelte Potter. – Mostanában már Ron is nevet a megjegyzéseiden.

– Pont ez az, amit vártam az élettől! Hogy egy Weasley rajtam szórakozzon! – horkant fel Piton.

– Az ilyesfajta megjegyzések nem fognak lendíteni az ügyeden, Perselus – mutatott rá finoman Albus.

– És az igen, ha valami csökkent értelműnek a pojácája leszek? Én… én nem hinném, hogy az akarok lenni, amit a legtöbb ostoba… kedvesnek hív.

Undora nyilván kiült az arcára, mert Potter elvigyorodott. Ez egyszer megjegyzés nélkül hagyta a barátja elleni támadást. – Nem hinném, hogy bárki is ilyen gyökeres változást várna el tőled.

– Hát akkor mit? – Piton megint elveszettnek érezte magát. Elképzelése sem volt, mi a probléma, ha nem az ő jószándékának hiánya.

– Lehet, hogy le kellene venned egyet-kettőt a "Tilos az átjárás" jeleid közül, és egyik-másikunkat közelebb engedni magadhoz. – javasolta Potter.

– Én… – Ez a "nem tudom, hogyan kell" dolog kezd már kicsit ósdi lenni, gondolta Piton.

– Nos, Perselus, hogy legyen? Hagyod, hogy segítsek? – kérdezte Dumbledore.

 Perselus idegesen bólintott. Kevésbé félt, mikor Voldemort haragjával nézett szembe.

– Hát akkor, rendben. Adok neked egy esélyt, Perselus, hogy tanulhass. Jól használd fel. De most inkább fogjunk pár pillangót, jó? – Dumbledore még egyszer szorosra fonta ölelését, mielőtt elengedte őket. Felállt, intett egyet a kezével, és azonnal három fém lepkeháló tűnt fel benne. Átadott egyet-egyet a riadt gyerkőcöknek, aztán Albus Dumbledore elvigyorodott, és elrohant egy káposztalepke után, ami vagy tíz méterrel arrébb röpködött.

Potter és Piton egy pillanatra felnőtt valójuk tekintetével néztek egymásra, amint igazgatójuk elrohant üldözni egy tovalibbenő rovart. A látvány abszurditása kétségkívül mindkettőjük arcán tükröződött.

– Én még soha életemben nem kergettem lepkéket – ismerte el óvatosan Piton, és lenézett a kezében tartott hálóra, mivel fogalma sem volt, hogy mit kezdjen vele. – És te?

– Én sem, de eléggé klassznak tűnik – válaszolta Potter, miközben kísérletképpen megsuhintotta hálóját, körülbelül úgy, ahogy egy elsőéves kipróbálja a pálcáját.

– Gyerekként mindig értelmetlen dolognak tűnt, amikor láttam a többi fiút lepkét fogni. Kivéve persze, ha a lepke egy bájitalhoz kell. Egyébként meg merő idő- és energiapocsékolásnak látszott – vallotta be Piton.

– Ahhoz, hogy érdekes legyen valami, nem kell, hogy értelme legyen. A legélvezetesebb dolgok egy része igazából eléggé nevetséges.

– De…

– Senki nem lát minket! – Úgy látszik Potter rájött tétovázásának igazi okára. – Soha nem mondom el senkinek. Megígérem. Komolyan gondoltam, amit mondtam. Megpróbálok segíteni neked, ahogy csak tudok.

– És pontosan hogy segít nekem a lepkevadászat megtanulni, hogyan legyek valakinek a barátja? – kérdezte kétkedve Piton, csaknem cinikusan. Mégis, mikor meglátta, ahogy Albus a mezőn futkos, égett a vágytól, hogy csatlakozzon hozzá, nem számít, milyen ostoba dolgot is csinál.

Piton megfeszült, amikor Potter hozzáért, hogy bátorítóan megszorítsa a vállát.

– Fogalmam sincs. Gyerünk csak, próbáld meg, és ne aggódj az egész miatt, rendben? – azzal Potter megfordult, és elrohant Dumbledore után.

Egy hosszú pillanatig Piton csak állt, úgy érezte magát, mintha otthagyták volna. Ő nem ilyen. Ő nem vesztegeti az idejét ilyen efféle bolondságokra. Ő inkább…

– Perselus, siess! A legjobbak mind elfogynak! – hívta Dumbledore.

Előző érvei semmibe tűntek. Kapott egy lehetőséget, hogy eltöltsön egy kis időt egyetlen barátjával. Mit számít, hogy mit is csinálnak? Így, nyolc év elteltével már attól jól érezte magát, hogy pusztán együtt lehet Albusszal. És a lepkevadászat még mindig sokkal biztonságosabb volt, mint a legtöbb dolog, amit ennek az embernek a kérésére megtett.

Gúnyolódás helyett a száján tétova, szokatlan mosolyt érzett, suhintott egyet hálójával, aztán kocogva elindult a többiek után.

Lehet, hogy a lepkevadászat tényleg teljesen értelmetlen tevékenység, de ahogy Potter és ő követték félnótás igazgatójukat keresztül a vadvirágokkal pöttyözött réten, Piton kezdte megérteni, hogy Potternek igaza volt. Az örömteli dolgoknak nem feltétlenül kell értelme legyen. Csak meg kell élni, meg kell tapasztalni őket. És neki olyan kevés ilyen tapasztalata volt az életében…

És bár arra vágyott leginkább, hogy bárcsak egy álomnál több ideje lenne megtanulni ezeket a dolgokat, amelyekre gyermekkora sosem tanította meg, Piton belevetette magát a lepkevadászatba.

Előző               Idő-járás főmenü            Következő

Vélemény