Idő-járás

Tira Nog

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

A mű eredeti címe: A Nick in Time

Író: Tira Nog (http://www.livejournal.com/users/tiranog)

Fordította: Majmunka

Átnézte: enahma

Műfaja: dráma, hurt-comfort

Korhatár: nincs

Spoilers: 1-4 (Vigyázat! Sem Főnix Rendje, sem Félvér Herceg!)

Szereplők: Harry Potter, Perselus Piton, Hermione Granger, Ron Weasley

Figyelmeztetés: pre-slash (ami valójában azt jelenti, hogy nem slash)

Tartalom: az örökké óvatos Piton mindig párnája alá dugja pálcáját lefekvéskor, de emiatt egy alkalommal előre nem látható komplikációkra ébred…

<><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><><>

1. fejezet

Nyolc év. Perselus Pitonnak néha nehezére esett elhinni, hogy ennyi idő telt el, mióta sikerült rávenni Tom Denemet, hogy vesse le végleg a földi lét terheit, és maradjon rendesen halott, de mégis mindig, amikor felnézett az igazgatói székbe, és Minerva McGalagonyt látta ott ülni, megcsapta az a tátongó üresség, amit minden átkozott napon érzett. És akkor már mindjárt nem volt nehéz elfogadni, milyen hosszú idő is telt el, mióta szeretett habókos igazgatójuk meghozta a végső áldozatot közös ügyük érdekében.

Ki gondolta volna, hogy ennyire hiányozni fognak azok az idegesítő teázások? De voltak napok, mikor bármit megtett volna, hogy hallja Albus álmos hangját, ahogy azokkal az undorító citromos cukorkákkal kínálgatja, vagy éppen ráerőszakol egy kekszet. De nem csak Albus hiányzott. Minerva és ő voltak az utolsók a régi gárdából, ketten a közül a néhány roxfortos tanár közül, akik túlélték Voldemort támadását az iskola ellen – nézett végig a Roxfort magyallal díszített karácsonyi asztalánál ülő mostani tanári karon.

Trelawney még itt volt. Házi médiumuk valószínűleg csak akkor vette volna észre Voldemort érkezését, ha a fazon jól megdöngeti lakrésze csapóajtaját – jegyezte meg magában Piton rosszindulatúan, de az igazságnak megfelelően. Sinistra professzor volt még az egyetlen háború előtti tanár, Binnsen kívül, természetesen, de Piton nem volt teljesen biztos benne, hogy valaki, aki ahhoz sem eléggé élő, hogy tudja, hogy meghalt, igazán számítana.

Lényének őszintébb része figyelmezette, milyen képmutató dolog leszólnia Binnst. Végül is tényleg olyan nagy különbség volna Binns és ő maga között? Attól eltekintve, hogy Piton étkezésekkor megjelent a nagyteremben, sőt, el is fogyasztotta az ételt, kevés különböztette meg a kísértettől.

A többi tanári széket legtehetségesebb volt tanítványaik foglalták el. Bár Piton nem volt biztos benne, hogy Neville Longbottomot ő valaha is ebbe a kategóriába sorolta volna, neki is el kellett ismernie, ha mégoly kelletlenül is, hogy a fiú egy zseni, ha gyógynövénytanról van szó. Mellette ült a híres hármas: Potter, Weasley, Granger, akik sorrendben sötét varázslatok kivédését, kviddicset illetve számmisztikát tanítottak. A szőke férfi Granger mellett Callis Miller volt, egy volt hollóhátas, aki most bűbájtant oktatott. Tökéletes külseje Lockhartra emlékeztette Pitont, csakhogy Miller önteltsége messze visszataszítóbb volt, mint Lockhart hencegése valaha is. Lejjebb az asztalnál Alicia Crenshaw ült, a mugliismeret tanár, mély beszélgetésbe merülve Sinistra professzorral. Az alacsony, tömzsi, szőke Crenshaw éles ellentéte volt az karcsú, fekete asztronómia tanárnak. Az utolsó új tanár Piton saját házából való volt: amikor Minerva elvállalta az igazgatói feladatokat, Piton végtelen megelégedettségére Blaise Zabini vette át az átváltoztatástant. Egy darabig ugyanis úgy tűnt, hogy azok a nyavalyás griffendélesek átveszik az egész iskolát.

Piton vonakodva ugyan, de elismerte az újak hozzáértését, éppen csak, ahogy végignézett a tanári asztal körüli elképesztően fiatal arcokon, és belegondolt, hogy kevesebb, mint egy évtizede még mind a diákjai voltak, őskövületnek érezte magát.

Nem volt éppen új élmény: mostanában úgy tűnt, nem képes magáról lerázni a rossz hangulatot.

Annak idején veszettül kívánta Voldemort vereségét, hogy végre véget érjen a sok veszély és hazugság, ami kém létének meghatározója volt. Vágyai netovábbja volt, hogy megszabaduljon ezektől a kötelezettségektől. Furcsa, de azokban az években, míg azt várta, hogy egyszer véget érjen annak a szörnyetegnek a szolgálatában töltött idő, Piton igazából soha nem tervezte el, hogy mit kezd majd a szabadsággal, ha eljön. És most, hogy a karácsonyi ünnepek egy újabb év elteltét jelezték, Piton azon vette észre magát, hogy – visszanézve az elmúlt nyolc évre – milyen keveset tudott kezdeni a nehezen megszerzett szabadsággal.

Minden egyes eltelt nap egyre élesebben tudatosította benne, hogy élete kevesebb, mint némelyik házi kísérteté. Megjelent étkezésekkor, ellátta a házvezetői és bájitaltan tanári feladatait, büntetéseket felügyelt, megmaradó kis szabad idejét pedig saját kutatásaival töltötte, legbelül azonban olyan halottnak érezte magát, mint Binns. Csak 48 éves volt, a varázsló normák szerint egy ereje teljében lévő fiatalember, mégis öregnek és kiégettnek érezte magát.

Már semmi nem tudta igazán megérinteni, legfeljebb csak felszínesen. Ó, persze továbbra is képes volt halálra rémíteni gyerekeket, vagy hébe-hóba csípősen visszavágni unalmas kollégáinak, és még mindig elég volt egy haragos pillantás az asztalnál lejjebb ülő Longbottom felé, hogy az kiejtse a villát a kezéből, de már ez sem okozott örömet. Már Albus halála óta nem, ha őszintén belegondol. Mostanában csak létezett, csak elütötte valahogy az időt.

Talán a halálra várt?

Rosszul lett az ostoba gondolattól. Nem volt érzelgős ember, önsajnálatra hajlamos. A szenvelgés nem az ő stílusa.

Mégis, eléggé őszinte volt magához ahhoz, hogy felfogja, annak az embernek a halála, aki egyetlen barátja volt egész életében, oly módon változtatta meg, melyet megérteni sem volt képes. Világ életében egyedül volt. Gyermek- és kamaszkora maga volt a nyomorúság, de felnőttként már tudta értékelni az egyedüllétet.

De mostanában kezdett rájönni, mekkora is a különbség az egyedüllét és a magányosság között. Albus halála gondosan őrzött egyedüllétét lélekölő magányossággá változtatta, és fogalma sem volt, hogyan enyhíthetne ezen a gondján. Soha nem kérte Dumbledore barátságát, következésképpen mindaddig, amíg el nem múlt, soha nem is tudatosult benne, milyen nagyon függött tőle. Az pedig igazán nem volt meglepő, hogy nem álltak kígyózó sorok ajtaja előtt, hogy átvegyék Albustól "a Roxfort embergyűlölő bájitalmesterének egyetlen barátja" cím birtokosának kétes dicsőségét.

Hosszú ideig még csak fel sem ismerte, hogy az életben emberi kapcsolatokra lenne szüksége, de most, hogy tudatára ébredt ennek a… hiánynak, Pitonnak nem volt ötlete, hogyan változtasson a dolgokon.

Hogy találjon egy goromba pokróc barátokat? Kollégái mind jó emberek, szinte elcsöppennek a kedvességtől (de ez a fajta gondolkodás határozottan nem segít abban, hogy barátokra találjon, vagy akár jó hatással legyen az emberekre, szidta meg magát), ha barátságosan próbálna meg közeledni, biztos, hogy egyikük hasonlóan válaszolna, feltéve, ha nem ölné meg a sokk a gyanútlan lelket, hogy Perselus Piton megpróbál kedvesen viselkedni!

Ő azonban utóbbi harminc évét az iskolában azzal töltötte, hogy utálatos magatartásával elűzze a többieket. Nem tudta, hogyan kell hétköznapi dolgokról beszélgetni, vagy barátságos megjegyzéseket tenni. Az ördögbe is, hiszen még arra sem volt képes, hogy ma reggel gúnyos mosoly nélkül megállja, amikor kollégái boldog karácsonyt kívántak!

Büszkesége nem engedte, hogy gyengének mutatkozzon, és megadja magát ennek a váratlan szükségletnek. Hiszen szinte művészi fokra fejlesztette az önellátást. Ráadásul nem is akart kellemesnek mutatkozni. Nem akarta magát valami ostoba hülyévé változtatni. Albus sosem kívánta tőle, hogy megváltozzon, elfogadta olyannak, amilyen volt – zsíros hajjal, morgolódással, sötét jeggyel, cakk-pakk. Biztosan létezik valahol valaki, aki képes ugyanerre! Hiszen nem akart sokat, csak annyit, hogy ne legyen állandóan magányos, hogy legyen valaki, akivel néha értelmesen el tud beszélgetni, valaki, aki nem lesz azonnal feszült, amikor ő belép a szobába. Nem volt ez olyan nagy kérés az élettől.

Igen, talán tényleg nem az a normális embereknek – azoknak, akik soha nem követtek el megbocsáthatatlanul nagy hibákat, meg persze azoknak, akik boldogan szenvedik el a hülyék társaságát –, egyszóval mindenkinek, aki barátságra érdemes, mint Potter és a barátai.

Bizonyítékként elég volt egy pillantást vetni a balján levő két üres széken túlra, ahol a híres hármas ült fejeiket összedugva. Egyiküknek sem jelentett soha problémát, hogy társaságot találjanak. Most is épp azt tették, ahogy azon munkálkodtak, hogy az ünnepi vacsora miatt a tanári asztalnál ülő ideges diákok zavarát csökkentsék.

A két másodéves griffendéles fiú, az elsős hugrabugos lány, és a másodéves hollóhátas fiú még mindig aggódni látszott amiatt, hogy egy asztalnál esznek a tanáraikkal, de Potter és Weasley mindent megtettek, hogy eloszlassák a gyerekek idegességét. Piton nem tudta, miért zavarja ez őket. Tapasztalata szerint, hogy az ideges gyerekek kevésbé hajlamosak rendetlenkedésre, mint a nyugodtak.

Elhúzta a száját két kollégája bohóckodását látva, de maga sem volt biztos benne miért: pusztán irigységből, vagy mert rosszallotta Potter és Weasley illetlen viselkedését… De hát az ég szerelmére, ők mégiscsak a Roxfort professzorai, nem pedig cirkuszi bohócok! De a páros úgy viselkedett, mintha a Kviddics Világkupán főállású szórakoztatónak szerződtették volna őket: dobkoncertet rögtönöztek a tágra nyílt szemű gyerekeknek, karácsonyi dalokat adva elő a tányérokon és a serlegeken.

Arckifejezésükből világos volt: a tanulók sosem gondolták volna, hogy tanáraik képesek olyan gyerekes bohóckodásra, amilyet a három hírhedt háborús veterán mutatott be a lakomán. Weasley egy lerágott pulykacombbal verte kiürült aranytányérját, de mint azt Piton ingerülten megállapította, az eredmény sem zenével, sem ritmussal nem mutatott semmilyen hasonlatosságot. Potter ellenpontként a villájával kocogtatta a serlegét, míg Granger – képtelen volt egy ilyen ragyogó koponyára Weasleyként gondolni – eredménytelenül próbálta leállítani őket, és nevetett a bolondozásukon.

A kuncogó hármas mindennek tűnt, csak tanárnak nem. Eltekintve attól, hogy Miss Granger elveszítette a józan eszét, és csatlakozott a Weasley családhoz, keveset változtak ahhoz képest, mikor Piton tanította őket.

Magasabbak lettek, természetesen – kivéve persze Pottert, javította ki magát.

Volt idő, mikor roppantul tudott volna örülni annak, hogy ősellenségének fia egy sovány kis törpe maradt. De Piton már rég nem keverte össze a kócos fekete hajú SVK professzort az apjával. Túl sok csatában harcoltak együtt ahhoz, hogy ilyen hibát kövessen el. James sosem lett volna képes őket úgy egyesíteni a háború alatt, ahogy Harry tette. James túl öntelt volt ahhoz, hogy megossza másokkal a dicsőséget. De Harry… Piton eleinte azt feltételezte róla, hogy a fiú hajszolja a dicsőséget, de aztán rá kellett jönnie, hogy Potter legalább annyira gyűlöli hírnevét, mint Piton maga.

Különben is, most, hogy ránézett, el kellett ismernie, hogy Potter nem is volt olyan alacsony. Ugyan melyik normál méretű ember ne tűnne törpének Ronald Weasley mellett? És mivel Weasley felesége is jó hosszúra nőtt, Potter átlagos magasságával még alacsonyabbnak tűnt kettejük között.

Mindazonáltal Potter viszonylag alacsony termete nem volt hátrány. Jó szolgálatot tett neki a háború alatt, azután pedig a Chudley Csúzlik valaha volt legjobb profi kviddics fogójává tette.

Egyébként is, Potter egy nagy rejtély volt számára. Piton képtelen volt megmondani, miért kegyeskedik a Varázsvilág leghíresebb embere a Roxfortban tanítani, mikor az egész világ az övé lehetne.

Amikor három évvel ezelőtt az ideiglenes SVK professzor nyugdíjba bent, és Minerva elmondta Pitonnak, hogy Potternek akarja felajánlani az állást, ő a szemébe nevetett, mondván, hogy még Potter sem bolond annyira, hogy feladja a karrierjét, amely korának leggazdagabb varázslójává tette. De három héttel azután, hogy Minerva elküldte a baglyot, Potter megjelent az első tanári értekezleten, és azóta semmi jelét nem mutatta annak, hogy a közeljövőben elhagyná a Roxfortot.

Potter egy szempillantás alatt lépett át a példátlan hírnévből a teljes ismeretlenségbe. Ezt Piton képtelen volt megérteni. Voldemort felett aratott győzelme és párját ritkító kviddics pályafutása után semmi nem lett volna elérhetetlen Harry Potter számára. Aurorként, vagy a minisztériumi ranglétrán még fényesebb karrier várta volna. A pokolba is, hiszen csak kérnie kellett volna, és ő lehetett volna a Mágiaügyi Miniszter! Ő ehelyett Minerva első hívására hóna alá csapta Tűzvillámját, s maga mögött hagyva hírnevét és rajongóit, visszatért a Roxfortba, ahol közel olyan magányos életet élt, mint annak megvetett bájitaltanára.

Ez utóbbi is felfoghatatlan volt Piton számára. Valahol érthető, hogy egy olyan embergyűlölő, mint ő, kolostori szerzeteshez hasonló életet él a Roxfortban, de Potter egy vonzó fiatalember, épp csak 26 éves, és amíg a Csúzliknál volt, élénk társadalmi életet élt. Bár Piton meg sem próbálta követni volt tanítványa romantikus hódításait, nem lehetett úgy élni a varázslóvilágban, hogy ne hallj Potter heti kalandjairól, melyek minden újság címlapján megjelentek, talán csak a Heti Bájital Szemle volt ez alól kivétel. De amennyire Piton meg tudta mondani, Potter még csak nem is randevúzott, mióta megérkezett az iskolába.

A fiatal professzorok ugyanis, diszkréten ugyan, de aktív szerelmi életet élnek. Még Longbottom is elhoppanált valahova minden péntek és szombat este. Potter azonban az iskolában maradt, és úgy tűnt, megelégszik az örök harmadik szerepével Weasleyék mellett.

– Khm – köszörülte meg a torkát Minerva az asztal végéről, kék szemét Weasley „hangszereire” szegezve.

A hórihorgas, vörös hajú fiú kezéből úgy esett ki a pulykacomb, mintha hirtelen tüzes piszkavassá változott volna. Szeplős arcán a bűnbánó arckifejezés pontosan ugyanolyan volt, mint tizenkét éves korában. Ez a szemben ülő négy diákból visszafojthatatlan kuncogást váltott ki.

Piton figyelte, hogy Potter ugyanazzal a dühítő nyugalommal teszi vissza villáját az asztalra, amit mindig mutatott, valahányszor valami tiltott dolgon kapták.

– Szóval – mondta Potter szokásos halk hangján, mintha semmi gyerekes dolgot nem csináltak volna –, mire is jutottunk? Valóban nélkülözhetetlen a varázslat működéséhez a varázsige kimondása? – McGalagony tekintete visszatért a saját tányérjához. – Vagy meg lehet csinálni szavak nélkül… pálca nélkül?

– Jaj, ne kezdjük már megint! – mondta panaszosan Granger. – Azt hittem, ezt már ezer éve megbeszéltük. Amíg meg nem kapjuk a pálcánkat, vagy meg nem tanuljuk a varázsigéket, nem tudunk igazi varázslatot végrehajtani, tehát szükség van rájuk.

– Nem – mondott ellent szelíden Potter –, ezt te döntötted el, és nem "mi". Nem, Ron?

Weasley lenyelt egy nagy falat kocsonyát, aztán válaszolt. – Nem tudom, Harry. Én soha nem voltam képes semmit varázsolni, mielőtt az iskolába kerültem, hacsak nem sikerült elcsennem Fred vagy George pálcáját, és kipróbálni azokat a varázsigéket, amiket ők gyakoroltak körülöttem.

– Én képes voltam előidézni dolgokat pálca és szavak nélkül is, mikor Dursleyéknél éltem – mondta Potter.

– De az te vagy, Harry – mondta Hermione. – Te mindig képes voltál olyasmire, amire a többségünk nem.

– Úgy gondolom, csak azt hisszük, hogy nem menne – válaszolta Potter.

– Te talán szembeszállnál egy halálfalóval pálca és szavak nélkül? – kérdezte Weasley.

– Megtettem – jegyezte meg Potter halkan.

– Igen, de az te vagy. Bárki más közülünk már halott lenne.

– Igen, mert már annyira csak a pálcánkban meg a varázsigékben bízunk, hogy ha az nem elérhető, akkor a legtöbben tökéletesen védtelenek, de szerintem ez azért van, mert hisszük, hogy képtelenek vagyunk varázsolni ezek nélkül a kellékek nélkül. Azt hiszem, ha kapnánk képzést pálca nélküli varázslásból is, akkor tudnánk.

– Akkor miért nem tanítjuk az elsőéveseket seprű nélkül repülni? – ajánlotta Granger olyan szarkazmussal, mely szinte Pitonéval vetekedhetett.

Weasleyből és a diákokból nevetés tört ki a javaslatra, de Potter válaszolt: – Lehet, hogy meg kellene próbálnunk.

– Na de Harry! – tiltakozott Granger.

– Gondolj csak bele, Hermione! A seprűket gyorsra és áramvonalasra készítik, de nem repülnek, ha egy mugli gyerek ül rájuk. Nem működnek, hacsak nem varázsló vagy boszorkány lovagol rajtuk. Mi repülünk, nem a seprűk. Nem használunk hozzá se pálcát, se szavakat. Mégis működnek úgy, ahogy mi akarjuk, úgy, ahogy elvárjuk tőlük.

– Ó, az ég szerelmére! A seprű úgy működik, mint egy varázspálca. Koncentrálja a varázserőt – válaszolta Granger.

– De mégis mi adjuk az erőt a repüléshez, nem a seprű. Maga mit gondol, professzor? – Potter tekintete a szemüveg mögött átsiklott Weasleyn, és rajta állapodott meg.

Piton látta, hogy Potter kísérlete, hogy bevonja őt is a beszélgetésbe, megriasztotta két felnőtt barátját, és halálra rémisztette a diákokat. Világos volt, ők hatan mind elfelejtették, hogy a visszahúzódó bájitalmester egyáltalán ott ül. Potter ellenben – nem úgy, mint Weasley vagy Granger – aktív résztvevője volt a háborúnak. Mindig tudatában volt annak, ha valaki figyelte őt, még akkor is, ha úgy tűnt, az illető teljes figyelmét az ételnek szenteli.

Miután látta, hogy Potter tényleg hallani szeretné véleményét a kérdésről, Piton lassan beszélni kezdett, ahogy csapongó gondolatait szavakba öntötte. – Megkapjuk a pálcánkat… megtanuljuk varázsigékkel irányítani a velünk született erőt. A legtöbb varázsló teljesen ezekre az eszközökre támaszkodik, hogy varázserejét összpontosítsa. Ha azonban elveszik a mankójukat, amitől ezek a varázslók függenek, ugyanolyan tehetetlenek lesznek, mint az újszülött csecsemők. De vannak néhányan, akik megtanulják, hogy magára a saját varázserejükre támaszkodjanak, ne az eszközökre, melyek azt vezetik. Korunkban Albus Dumbledore, a sötét varázsló Voldemort, Mógus professzor és Potter professzor azok között vannak, akik elsajátították a pálca nélküli varázslást.

– Saját magát kihagyta a listáról. A bájitalfőzés nem igényel sem pálcát, sem szavakat, mégis rettentő erő szükséges ahhoz, hogy valóban hatásos főzetet kapjunk. Ezért van manapság olyan kevés bájitalmester – jegyezte meg Potter.

Piton szigorú tekintettel vizsgálta meg Potter arcát rejtett sértés nyomait keresve, de a szavak őszintének tűntek. A dicsérettől kissé riadtan húzta fel szemöldökét, és zavarát leplezendő a lehető legleereszkedőbb hangon válaszolt: – Azt mondani sem kell, hogy a bájitalfőzéshez felsőbbrendű egyéniség szükségeltetik.

Weasley nem is leplezte felhorkanását. Granger megvető ciccentése is csak egy kicsit volt kevésbé észrevehető. Potter zöld szemei azonban jókedvűen szikráztak kerek szemüvege mögött, ahogy hangosan felnevetett.

– Ez csak természetes! – válaszolta.

– Szóval, Piton professzor, maga tényleg úgy gondolja, hogy minden varázsló képes lenne pálca nélküli varázslatra, nem csak a legerősebbek, mint például Harry? – kérdezte Granger.

– Ha nem így lenne, egyik mugli születésű diákunk sem lehetne itt. – mutatott rá Piton.

A lány zavartan elpirult. – Erre sosem gondoltam.

– Ez nyilvánvaló – válaszolta ironikusan Piton. Beszólása egy alig elfojtott kuncogást váltott ki Potterből.

– És mi a helyzet a varázsigékkel? Még Harry is rendszerint kimondja őket, mikor pálca nélkül varázsol – próbálkozott Weasley.

– Igen, de én már láttam őt pálca és hang nélkül is varázsolni – felelte Piton.

– És maga? Maga tud varázsolni eszközök nélkül? – kérdezte Weasley. – És nem a bájitalfőzésre gondolok, mert az más. Ha valaki megpróbálja megátkozni, meg tudná védeni magát anélkül, hogy felemelné a kezét, vagy használná a hangját?

– Ahogy maga is, Weasley professzor, én is jobb szeretem a mankóimat – ismerte el Piton fanyarul. – Különösen a pálcámat.

– És mégis azt hiszi, hogy a gyerekeket meg lehet tanítani, hogy nélkülük is varázsoljanak? – kérdezte Granger.

– Hiszek benne, hogy lehetséges. De nem állítom, hogy célszerű. Vannak, akiket éppen elég nehéz megtanítani – Piton nem állhatta meg, hogy ne nézzen Longbottomra ennél a pontnál – még ezekkel a kellékekkel is. És úgy gondolom, az ötlet veszélyeket is rejt.

– Miféle veszélyeket? – kérdezte Potter.

– Amikor kimondunk egy bűbájt, szavakba öntünk egy varázsigét, vagy meglendítjük a pálcánkat, tudatos döntést hozunk arról, hogy a varázserőnket használva akarunk befolyásolni egy adott helyzetet – magyarázta Piton. Mindhárom munkatársa bólintott, jelezve, hogy értik. – Meg kell állnunk, gondolkoznunk és koncentrálnunk, mielőtt akaratunk megvalósulna. Ez a késés, még ha elenyésző is, lehetőséget ad a varázslónak, hogy megfontolja a varázshasználat következményeit abban a helyzetben. De ha elvennénk ezeket az eszközöket, és arra tanítanánk a gyerekeket, hogy pusztán gondolattal varázsoljanak, mi tartaná vissza őket attól, hogy minden szándékukat varázslással valósítsák meg? Gondoljuk meg, még mi, felnőttek is naponta hányszor érezzük úgy, hogy bárcsak megátkozhatnának valami bosszantó hülyét. Milyen gyakran kívántuk, hogy bár használhatnánk egy főbenjáró átkot néhány helyzetben? Ha elvesszük a kellékeket ebből az egyenletből, tébolyda lesz az eredmény.

– Erre sosem gondoltam. De igaza van. Ha csak a gondolatot használnánk a varázsláshoz, sem Malfoy, sem én nem éltük volna túl az első tanévünket – értett egyet Potter.

És Potter apja sem élt volna elég ideig ahhoz, hogy gyereket nemzzen – gondolta Piton, de hangosan csak ennyit mondott: – Pontosan.