– …azonnal gyere hozzám – fejezte be Harry a mondatot. – Tudom, Perselus.

– Állandóan égni fog a tűz a kandallómban. Bármikor lejöhetsz, amikor csak szükséged lenne rám.

– Igen, és már becsomagoltam egy egész üvegnyi hopp-port – Perselus járkálását figyelve Harry már kezdett elszédülni. – Nem tudnál megállni egy pillanatra? – nyögött fel végül.

Perselus gyors pillantást vetett rá, de nem állt meg.

– Nem tudnék – mordult fel.

– Én is ideges vagyok – mondta Harry.

– Én nem vagyok ideges. Én meg vagyok rémülve. Még meg sem gyógyultál és…

– De talán jobb lesz így, Perselus.

– Vagy talán nem.

– Bármikor visszajöhetek, amikor csak akarok.

– Légy óvatos, Harry – Perselusnak ellágyult az arca, ahogy Harryre nézett. – Én… én…

Harry felkelt, és elállta Perselus útját.

– Minden rendben lesz, apa – mondta, és mikor a férfi nekiment, szorosan megölelte.

– A ládád… nem volt jó. Túlságosan ismerős. Az én régi ládámba pakoltam a dolgaidat… – suttogta bele Perselus Harry hajába.

– A Shell-N9-es? – bökte játékosan oldalba Harry. – És a láthatatlanná tévő köpeny?

– Azt magamnál tartom. Nem adom vissza. De…

– Tudom. Ne hágjak át túlságosan sok szabályt – vigyorgott rá Harry.

– Nem. Próbáld elkerülni Malfoyékat.

Harry elengedte.

– Minden este vacsora után lejövök hozzád. Jó?

– Harry, én…

– Tudom. Óvatos leszek. Ne félj. Túléljük.

Perselus elkísérte Harryt a Griffendél toronyig. Lassan és csendben haladtak, torkuk elszorult az idegességtől. Ez lesz az első éjszaka, amit augusztus óta külön töltenek.

– Ma idd ki az álomitalt. Mindig az első alkalom a legrosszabb. Holnap már könnyebb lesz – mondta végül Perselus, mikor elérték a Kövér Dáma portréját.

– Jól van – nyögte ki valahogy Harry.

– Most menj. Jó éjszakát.

– Jó éjt, apa – mondta Harry, és a festményhez fordult. – Brevi tempore – mondta, és visszafordult Perselus felé. Egymásra vigyorogtak.

– Látom, a griffendélesek még mindig optimisták…

Perselus biztatóan megszorította a vállát, aztán elindult visszafelé.

Harry sóhajtva belépett a Griffendél klubhelységébe. Újra elkezdődött hát a régi élete.

„A GRIFFENDÉL A KIRÁLY!” állt óriási betűkkel a szembeni falon. Ez volt az első, amit Harry meglátott, mikor belépett a terembe.

– Végre megszabadultál azoktól a mardekárosoktól, haver! – Fred kis híján a nyakába ugrott. – Üdvözlünk a Roxfort legjobb házában!

Harry megmerevedett.

– Még mindig Piton vagyok, Weasley – mordult fel.

– Mit mondott az apád, hogy a Griffendélbe kerültél? – kérdezte Seamus.

– Hát erre nem számított. Mindketten azt hittük, hogy hollóhátas leszek – vigyorodott el Harry.

– Dühös volt?

– Annak kellett volna lennie? – kérdezett vissza Harry. – Úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb nekem a Mardekáron kívül, most, hogy Malfoy itt van.

– Igaz, hogy Malfoy a rokonod? – kérdezte valaki.

– Aha. Meg a Véres Báró is – vigyorodott el elégedetten Harry. – Megmutatnátok a szobámat? Azt hiszem a házimanók már áthozták a dolgaimat.

– Hogyne – Seamus gyorsan a csigalépcsőhöz terelte. – Ott fent van!

A hálószoba ugyanolyan barátságos volt, ahogy Harry emlékezett rá: kör alakú szoba, öt darab vörös függönyös baldachinos ággyal. A ládáját már felhozták, és most a régi ágya végében állt.

– Harryé volt – mondta hangját lehalkítva Seamus, és a többiek, akik közben szintén feljöttek, bólintottak. – Nem baj?

– Nem – motyogta Harry tétovázva. – De nem tudom, hogy ti… hogy nektek ez így megfelel-e – mondta, és egyenesen Ronra nézett. – Nem akarom elfoglalni a helyét. Se fizikailag, se gondolatban.

Ron hátat fordított, és megrántotta a vállát.

– Ha elfoglalod, a tiéd – mondta Ron rekedtesen. – Nekem megfelel.

A másik három fiú várakozóan nézett rájuk. A szobában feszült lett a levegő.

– Nem én döntöttem úgy, hogy ide jöjjek – mondta végül Harry. – Szívesebben lennék otthon apával.

Mindenki kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Hát… – mondta Dean hosszú csend után. – Azt hiszem, mindannyiunknak szükségünk lesz egy kis időre, hogy megszokjuk egymást.

A feszültség felengedett. A fiúk hozzákezdtek szokásos alvás előtti készülődésükhöz. Ron láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és kiment a szobából. Harry óvatosan megvárta, míg mindenki befejezi a mosakodást, így elég későn jutott csak be a fürdőszobába. Még mindig zuhanyozott, mikor Ron belépett.

A vörös hajú fiú igyekezett elkerülni Harryt, így ő is éppúgy meglepődött, mikor a fürdőszobában találta Harryt, mint Harry maga.

– Sajnálom, nem akartam… – motyogta Ron, és zavarában elvörösödött, de nem tudta befejezni a mondatot. – Magasságos Merlin – nyögte ki, és rémülten tátotta el a száját.

Harry követte a pillantását, és hangosan elkáromkodta magát.

Már megint elfeledkezett az elkendőző bűbájokról. Az egész testén jól látszottak a sebhelyek.

– A rohadt életbe… nem tudtam… tényleg nem… Bocsáss meg… – nyögte ki valahogy Ron. – Merlinre, Quietus, én tényleg nem tudtam, tényleg…

Harry hidegen meredt rá.

– Tűnj innen, Weasley – sziszegte, és maga elé kapta a törülközőt. – Most, hogy megkaptad, amit akartál…

– Nem – rázta meg a fejét Ron. – Én… nem… – hangosan nyelt egyet. – Esküszöm, én nem tudtam… Azt hittem… Percy azt mondta…

Harry egyre dühösebb lett. Törölközője átázott a zuhany alatt, és megint kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát. Még ha Ron barátságosan is viselkedett, és meg is próbált bocsánatot kérni, a helyzet erre egyáltalán nem volt alkalmas.

– Azt mondtam, tűnj innen! – kiáltott rá Harry.

– Quietus, kérlek – Ron még mindig nem fogta fel a helyzetet. Harry elgondolkodott rajta, vajon Ron mindig ilyen nehéz felfogású volt-e.

– Mire kérsz? – Harry ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította az átázott törülközőt. – Hónapokig zaklattál. Majdnem megöltél. Most meg még mindig itt állsz, és nézel, ahogy meztelen vagyok… Hogyan tudnál még jobban megalázni? – kiabált, de gúny helyett szégyen csendült a hangjában.

Ron megborzongott, sarkon fordult és kirohant a zuhanyzóból.

Harry idegességében öklendezni kezdett.

Hülye baleset.

És ez még csak az első éjszaka.

***

Másnap mindannyiuknak dupla bájitaltan órájuk volt a mardekárosokkal. Harry a szokásos helyére ült Neville mellé, és idegesen várta, hogy Perselus megérkezzék. Perselus hiányzott a reggeliről és Harry képtelen volt rájönni, miért. Összeszorult a gyomra, és fájni kezdett. Ő sem tudott enni egyetlen falatot sem, és most hangosan korgott a gyomra. Kiverte a jeges veríték.

Perselus arca viszont a szokásos mogorva kifejezését viselte, mikor végre megérkezett. Csak Harry vette észre, hogy az ismerős arcon mélyebbek lettek a ráncok, a szemei körül sötétebbek a karikák, mozdulatai pedig kevésbé voltak rugalmasak, mint máskor.

– Ma a Lázcsillapító főzetről fogunk tanulni, ami az egyik leggyakrabban alkalmazott gyógyital – Piton meglendítette a pálcáját, és a főzet összetevői megjelentek a táblán. – Az elkészítés módját a 203-adik oldalon találjátok. Elég egyszerű megfőzni – fordult a diákok felé – kevesebb, mint egy óra is elég hozzá. Aki elkészült, kihoz egy üveggel és elmehet. Kezdhetitek.

Harry unottan ásított, ahogy a pillantása végigfutott a szövegen. A főzet tényleg egyszerű volt, csak a hozzávalók pontos sorrendjére kellett odafigyelni, semmi másra. A szeme sarkából látta, hogy Neville arca is felderül, miután elolvassa az utasítást – a kerek arcú fiú még mindig nem kedvelte a bájitaltant, bár már hónapok óta egyetlen balesete sem volt.

Harry nem siette el a munkáját. Úgy számolt, hogy ha mindenki időben befejezi a bájitalát, akkor lesz néhány szabad perce, hogy beszéljen Perselusszal, és megkérdezze tőle, miért nem volt ott a reggelinél. Úgyhogy mindent aprólékos gondossággal készített el, ami így nagyon lassan ment, és húsz perc elteltével elégedetten látta, hogy még Neville-től is lemaradt, aki pedig még mindig a leglassabb volt az osztályban.

Perselus fel-le járt az asztalok között, gonosz megjegyzéseket tett Dean és Lavender munkáira, öt pontot levont Rontól, mert rosszul vágta össze az egyik hozzávalót, és újabb ötöt, amiért Hermionét leste. Harry a szemeit forgatta, és visszahajolt a saját munkája fölé. Úgy látszik bizonyos dolgok soha nem változnak. Ez újra eszébe jutott, mikor Malfoy és Bullstrode begyűjtötték a szokásos dicséretet és pontokat (tizet), bár Harry jól látta, hogy az utóbbi főzete túlságosan sűrűre sikerült.

Hermione fejezte be elsőként a munkát. Főzete tökéletes volt, a színe világoszöld, és enyhén olajos fényű. Amikor letette az üvegcsét Perselus asztalára, a professzor egy pillantást vetett rá, aztán csendesen mondott valamit. Hermione bólintott, és a maradékot nem öntötte a mosdóba, hanem azt is kivitte. Perselus ránézett Hermione üstjére, és mélyet sóhajtott.

– Öt pont a Griffendélnek – mondta majdnem szomorúan. – Elmehet, Miss. Granger.

Nem ez volt az első eset, hogy Piton pontokat adott az oroszlános háznak, Hermione már harminc pontot szerzett az utóbbi bájitaltan órákon, a griffendélesek mégis úgy néztek Harryre, mintha ő lett volna az okozója Piton bőkezűségének.

Végül Harrynek sikerült utolsónak maradnia, Aresszel együtt. Ő saját munkájával kínlódott, aminek sem a színe, sem az illata nem volt megfelelő. Harry egy pillanatra elgondolkodott rajta, vajon szándékosan tette-e a fiú, vagy nem. Saját üvegcséjét Perselus kezébe nyomta, és mikor ő bólintott, a tárolószekrényhez lépett néhány nagyobb üvegért, és elkezdte átöntözni a saját és Hermione főzetét azokba.

– Újabb öt pont a Griffendélnek – mondta Perselus vigyorogva – és még kettő, amiért segítesz a bájitalok elrakásában.

Harry kérdően nézett rá, és Perselus kacsintott.

– Nem emlékszem, hogy valaha is adtam volna neked pontokat – mondta.

– Hát ez igaz! – kiáltott fel Harry, és mindketten elmosolyodtak. – De a Mardekár még így is nyolccal többet kapott.

– Úgy látszik az ostobaság griffendéles jellemvonás…

Harry képtelen volt elnyomni a nevetését, ahogy az erőlködő Aresre nézett.

– Talán javasolhatnád Aresnek, hogy csatlakozzon a Griffendélhez.

Ares felnyögött, Perselus elvigyorodott.

– Ő nem ostoba, csak a jelen pillanatban éppen átmeneti problémái adódtak – mondta.

– Átmeneti?! – kérdezte Harry, miután eltette az utolsó üveget.

– Jól van, talán MA nem lesz képes befejezni a főzetét.

– És mi van Crack és Monstro munkáival? – mutatott Harry a két lila folyadékkal teli üvegre az asztalon.

– Egy későbbi kísérletnél még jól jöhetnek – jelentette ki Perselus komoly arckifejezéssel.

Ares végül feladta, de mielőtt elment volna, átnyújtott a tanárnak egy kék színű főzetet.

Perselus a fény felé tartotta az üveget. – Rossz sorrendben adta hozzá a kamillát és a sárkányvért – mondta. – A szokásos hiba.

– Miért nem voltál a reggelinél? – kérdezte hirtelen Harry.

Perselus letette az üvegcsét az asztalra.

– A gondolat, hogy az új igazgató mellett kellene étkeznem, elvette az étvágyamat – csattant fel. – Különben is, tegnap este elbeszélgettem vele egy kicsit. Alig bírtam megállni, hogy meg ne átkozzam.

– Aludtál egyáltalán?

– Nem igazán – rázta meg a fejét Piton. – És te?

– Én bevettem a bájitalt.

– És még ma is beveheted, de holnap…

– Már jó ideje problémáim vannak az alvással, Perselus. Én is tudom – mordult fel Harry. – Miről szólt az a csevely?

Perselus motyogott valamit, amit Harrynek úgy kellett leolvasnia a szájáról.

– Szabályok? Miféle szabályok? – kérdezte Harry.

– Az ő játékszabályai, Quiet.

Harry összevonta a szemöldökét.

– Semmi kedvem az ő játékát játszani.

– Nem mintha olyan sok választásod lenne – Perselus a vállára tette a kezét. – Úgy kell tennünk, mintha belemennénk a játékba. Ha élni akarunk, játszanunk kell. Vigyázz, nem fog szemtől szembe támadni. Talál majd rá módot, hogy hátba támadjon. Ne adj rá neki alkalmat, hogy megtehesse.

– Rendben, Perselus.

– Ne feledkezz el a mai sötét varázslatok kivédéséről.

– Nem fogok.

***

Különös, de Malfoy érkezése után nem duplázódtak meg hirtelen a Mardekár pontjai. Éppen ellenkezőleg: az újabb tehetséges diák (aki ráadásul a Mardekár házvezetőjének a fia) jelenléte a Griffendélben lehetővé tette, hogy a Griffendél két hét alatt behozta a Hugrabuggal szembeni lemaradását. Az említett diák viszont egyáltalán nem volt jó formában. Egyre soványabb lett, arca beesett, mozdulatai kimerültséget sugároztak.

Ha Perselus megkérdezte, miért, Harry mindig azt válaszolta, hogy szüksége van még egy kis időre, hogy megszokja az új helyzetet, és néhány nap múlva jobban lesz.

Ha Dumbledore lett volna az igazgató, ez talán így is lett volna. De Malfoynak már a puszta jelenléte is idegesítette Harryt, és ez az idegesség beszivárgott álmaiba is, rémálommá változtatva azokat.

Még Quietus naplója se javította a hangulatát. Harry már az utolsó bejegyzéseket olvasta belőle, és ekkor már csak sötét dolgok történtek apjával is: csalódása a minisztériumban, az aurorok bűnei, a Black család legyilkolása (Quietus egész eddig remélte, hogy Anne Black majd képes lesz visszafordítani testvérét a jó oldal felé), az öreg Potterék halála, és még sok más emberé, akik nagy része ismeretlenek volt Harry számára, aztán a varázslóvilágban egyre növekvő sötétség, Dumbledore elvárásai és végül Quietus kételyei saját tudásában és alkalmasságában. Az egyetlen boldog dolog, ami apjával történt az volt, hogy megtudta, az anyja szereti, de Harry sajnos túlságosan is jól ismerte a történet végét ahhoz, hogy ez vigasztalni tudja.

Már késő éjszaka volt, amikor az utolsó bejegyzést elolvasta: egy rémálom keltette fel, és meg sem próbált visszaaludni.

Az utolsó bejegyzés… Ahogy a szemei végigfutottak az ezután következő üres lapokon, Harry megijedt, nem merte elolvasni az apja utolsó szavait. Már úgy megszokta, hogy megjegyzéseit olvasgatja, osztozik érzéseiben, félelmeiben, örömében, hogy most úgy érezte, ha befejezi a naplót, az olyan lesz, mintha Quietus Piton újra meghalna, de most már végleg. Harry újra megérezte azt az áthidalhatatlan távolságot, ami kettejüket elválasztotta egymástól, azt a távolságot, ami az elmúlt hetekben mintha nem is létezett volna – és megint ott volt és Harry tudta, hogy most már örökre ott is marad.

Quietus Piton eltűnik, csakúgy, mint James Potter és Lily Evans, és magára hagyja a saját jelenében. Harry ettől szomorú lett, de nem esett kétségbe. Magára maradt, de nem volt egyedül. A gondolatai Perselus körül jártak, mikor az utolsó oldalra lapozott és olvasni kezdett.