Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

17. fejezet – Igazgatók

1977. február 11.

Ez is Perselus hibája. Mivel csatlakozott Tom Denemhez, úgy döntöttem, hogy végzek egy kis kutatást a korábbi sötét nagyurak körül, és sok meglepő dolgot találtam.

De kezdjük az elején (hol máshol?). Elsősorban azt szerettem volna tudni, vannak-e sötét nagyurak az őseim között. Alapos kutatást végeztem a Piton család után, mert mégis ez a család kiterjedtebb fele, és rá kellett jönnöm, hogy a Pitonok csak 1887-ben álltak át a sötét oldalra, az ún. „Ipswichi mészárlás” után, amikor is néhány részeg auror egy félreértett levél miatt lemészárolta a család felét és a minisztérium (ami már akkor is nagyon hasonlított a mostanira) eltussolta az egész ügyet. A család megmaradt része, majdnem 20 ember azonnal csatlakozott Dranton lovaghoz (az akkori Sötét Nagyúrhoz), kivéve egy bizonyos Perselus Pitont, az apám nagyapját. Dranton bukása után ő maradt az egyedüli élő Piton: a többiek elestek a háborúban vagy később kivégezték őket. Négy gyereke volt, három fiú és egy lány, és csak egyikük lett sötét varázsló, szerencsétlenségünkre éppen nagyapám, az elsőszülött, Perselus, akinek csak egy fia született, az apám, Perselus. (Remélem Perselus elsőszülöttjének nem Perselus lesz a neve, mert már ez is rettenetesen zavaró. Remélem te NEM vagy Perselus. De végül is az én fiam vagy, és én csak a másodszülött vagyok, miért is adták volna neked ezt a nevet? Na, de vissza a témánkhoz!) Elég nagy biztonsággal állíthatjuk hát: a Piton család egy sötét nagyurat se adott a világnak. A sötét oldalra átállt Pitonok mind csak a hatalmas és gonosz nagyurak szánalmas szolgái voltak. Tényleg sajnálom őket, csakúgy, mint Perselust. Aki egy hülye. Egy gyógyfőzeteket gyártó cégnek dolgozik, miközben embereket öl… Nem. Nem akarok erre gondolni.

Lássuk a család másik felét: a Noblestone famíliát. Valaha régen nagy család volt az egész világra kiterjedő kapcsolatokkal. Most anya az utolsó élő Noblestone. Legközelebbi rokona Narcissa Lestrange, az unokatestvérem, az azóta elhunyt nővérének lánya, (éppen most készül feleségül menni Lucius Malfoyhoz, a „Mosolygó Gyilkos”-hoz) – és az ő halála után a Noblestone család kihal. Az félig-élő emlék, amely megmarad belőlük, Saevus lesz, a Véres Báró, aki a Roxfort üres folyosóit járja és a kis elsősöket ijesztgeti… Szánalmas vég egy gazdag, aranyvérű, nemesi család számára, nem? Most, hogy Narcissa és Perselus befejezték a tanulmányaikat, Saevus állandóan az én nyomomban van, mert én vagyok itt az egyetlen rokona. Mindig tud tanácsot adni, hogyan lehet úgy megszegni az iskola szabályait, hogy ne kapjanak el – ha szükséged lenne segítségre, csak beszélj vele, a nagyanyád Noblestone volt, úgyhogy biztos segíteni fog. Még Dumbledore-ról is mindig tudja, hol tartózkodik éppen az iskolában – azt hiszem most ő az igazgató egyetlen igazi ellenfele (a Roxfortban legalábbis). Hidd el nekem, hozzá képes Voldemort nem több, mint egy szánalmas sötét-varázsló utánzat. Viccelek persze…

A Noblestone család mindig sötét volt. De nem volt köztük egyetlen sötét nagyúr sem, és a korábbi sötét-világos háborúkban nagyrészt semlegesek maradtak. Néhányuk ugyan a sötét oldalon harcolt – de mindig voltak olyanok is, akik a világos oldalra álltak, ha az érdekük éppen így kívánta. És a család érdekei mindig első helyen álltak a Noblestone-ok számára. Még egy bűbáj is védi őket: azok, akiket vérségi kötelék köt össze, képtelenek kárt okozni egymásban. Ez egyszer talán még jól jöhet neked. Biztos vagyok benne, hogy Lucius és leszármazottja is a világos ellen fog harcolni a háborútokban. Ez a leszármazott a te másod-unokatestvéred lesz. (Csodálatos rokonok, mondhatom! De mindegy, e tudás később még hasznodra lehet.)

Úgyhogy megnyugodhatsz: nem vagyunk egy sötét nagyúr leszármazottjai sem. De szeretnélek megkérni valamire: ne ítéld el túlságosan gyorsan a sötét családokat! A miénk is ilyen. Adj nekik esélyt, hogy bizonyíthassanak. Talán még Lucius fia se lesz annyira rossz… remélem.

Luciusszal vigyázz! Biztos vagyok benne, hogy a te idődben még mindig él, nem lepne meg, ha ő lenne az akkori miniszter is – végülis nagyon ambiciózus. Apja nem volt nemesi származású, csak egy nagyon okos és gazdag varázsló, aki egy elszegényedett nemeskisasszonyt vett feleségül. Elragadó, de alattomos, és téged biztosan gyűlölni fog. Tudod, utálja a nemesi-közemberi házasságokat (ami az ő származásával nevetséges) és nem hiszem, hogy hajlandó lennék feleségül venni egy nemesi családból származó lányt csak azért, hogy ő elfogadjon. Ha Lily hajlandó hozzám jönni, az anyád sárvérű lesz – micsoda szégyen a családra, nem?

***

Harry mosolyogva rázta meg a fejét. Quietus nem volt valami jó véleménnyel Luciusról. Mit mondana, ha tudná, hogy ez a férfi lesz a következő igazgató? Harry még mindig reménykedett benne, hogy a felügyelő bizottság McGalagonyt fogja megválasztani, hiszen már majdnem ötven éve tanít a Roxfortban és már évek óta ő az igazgatóhelyettes is, vagyis ő az ideális jelölt a feladatra.

De Harry még jól emlékezett rá, hogyan viselkedett régebben a felügyelő bizottság Lucius Malfoyjal. Gyengék voltak, és megvásárolhatók, és most az, hogy Dumbledore gyanúba keveredett, McGalagony esélyeit is rontotta. Ez pedig Caramel miatt van. A miniszter olyasmit nyilatkozott Dumbledore-ról a Prófétának, hogy csalódott Dumbledore-ban felelőtlen viselkedése miatt, hogy éppen egy ISKOLÁBAN akart találkozni egy hírhedt, körözött bűnözővel… A cikk undorító volt, ráadásul alaposan kihangsúlyozta a tényt, hogy McGalagony a leváltott igazgató bizalmi embere volt…

Harry gyűlöletet érzett a miniszter iránt. Caramelnek már tudnia kellene, hogy Malfoy halálfaló! Hiszen kivallatta Perselust és még Nottot is Voldemortról, de soha nem törődött vele, mit vallottak a veritaserum hatása alatt. A szerrel kapcsolatban ő is legalább olyan paranoiás volt, mint Voldemort: csak abban hitt, amit a saját szemével látott, amit a kezeivel meg tudott fogni, és ha valami olyasmit látott vagy érzett, amit nem akart, akkor igyekezett kimagyarázni magát. Malfoy esete éppilyen volt. A férfi Voldemort első embere volt, ezt a tényt több vallomás is alátámasztotta. És Caramel nem törődött vele. Hinni akart Malfoy ártatlanságában, tehát hitt is benne.

Ekkora butaság ellen képtelenség volt bármit is tenni. Harry kezdett rájönni, mennyire igaza volt ebben Perselusnak.

Malfoy teljhatalommal fog rendelkezni a varázslóvilág legfontosabb intézménye, a Roxfort felett. Harry otthona felett. A diákok menedéke felett. Harry halálosan biztos volt benne, hogy az iskolából nemsokára egy újabb Rémálom Kúria lesz.

De jelenleg még mindig McGalagony volt az ideiglenes igazgatónő, és minden ugyanolyan volt, mint korábban, csak a télből lett lassan tavasz. A vizsgák ideje egyre közelebb ért, és a tanárok időnként megfeledkeztek a jövőbeli változásokról, ahogy egyre többet követeltek tőlük. Harry végre ledolgozta a büntetőmunkáit, és a szabadidejében tanulhatott. Valahogy még AZT a büntetőmunkát is túlélte, bár nem sok eredménnyel: egészen pontosan Leah abban a pillanatban elküldte a pokolba, hogy Perselus magukra hagyta őket, így Harrynek lehetősége sem volt helyrehozni a helyzetet… De továbbra sem adta fel. Úgy gondolta, most legalább sikerült bocsánatot kérnie azért, ami a téli szünet után történt.

Az egyetlen dolog, ami halálra idegesítette, barátai eltúlzott aggódása volt. Bárhová is ment, követték, ellenőriztek mindenkit, akivel beszélt, sőt, úgy tűnt, mintha Neville és Ares beosztották volna, melyik nap melyikük vigyáz rá, és csak a könyvtárban szabadulhatott meg tőlük – de ott meg ott volt Hermione. Tökéletes testőrség!

Egyre több lett a tanári értekezlet is, és Perselus hétből legalább öt délutánt McGalagony irodájában töltött a lehetséges változásokról és Malfoy érkezéséről vitatkozva, de Harry tudta, hogy ő és az igazgatónő is leginkább a kiszivárgott információk miatt aggódtak. Harry és Perselus nap mint nap újra végigmentek a tanárok listáján a kém után kutatva, találgatva és vitatkozva, de nem jutottak semmire.

McGalagony, Flitwick, Bimba, Trelawney, Vector, Sinistra, Figg, Hagrid…

Perselus Hagridra tippelt, és még Harrynek is be kellett ismernie, hogy van valami abban, hogy Hagrid fecsegi ki a titkokat Roxmortsban, két-három lángnyelv whisky után. Hiszen ez már legalább egyszer előfordult elsős korában…

Ezen az estén a ráncok még mélyebbnek látszottak Perselus arcán, mikor végre hazaért. Minden mozdulata kimerültséget tükrözött, ahogy levetette palástját, ahogy felakasztotta a fogasra, ahogy a karosszékhez támolygott, és ahogy belerogyott. Harry szó nélkül rendelt teát, és nyomta a férfi kezébe.

– Gondolom, megvan a döntés – mondta végül Harry rekedten.

Perselus csak bólintott.

– Mikor veszi át a helyét?

– Hétfőn – volt a rövid válasz.

– De hát az holnap van! – kiáltott fel rémülten Harry.

– Pontosan.

***

A hétfő élő rémálom volt. Malfoy mindjárt reggeli után érkezett, úgyhogy az első órákat törölték, és ott kellett maradniuk a nagyteremben, hogy végighallgassák a beszédét. Harry gyomra fájdalmasan összeszorult, ahogy a férfira vártak. Utoljára a Rémálom Kúriában találkoztak, a kínzókamrában… A kezei jegesek voltak, és hideg veríték futott le a gerincén. Hogy elterelje a figyelmét az elkövetkező napok lehetséges eseményeiről, inkább a társait figyelte. Nagy meglepetésére a Mardekár háznak legalább a fele nem tűnt boldognak Malfoy érkezésétől. Éppen ellenkezőleg, csak Draco Malfoy társasága éljenzett hangosan és boldogan. Ares vonásai feszültek voltak, Janus és a barátai idegesen suttogtak maguk között, és majdnem az egész hetedik évfolyam dühösen meredt a fiatalabb mardekárosokra. Harry tudta, hogy ők Perselus kedvencei. Egyikük se állt a sötét oldalra. Egyharmaduknak majdnem minden jegye kiváló volt, és ők voltak az elsők, akik üdvözölték Perselust, mikor visszatért a nyár után. A fiúk közül sokan öltözködését is utánozták. Janus évfolyama, a hatodik már nem állt annyira egyöntetűen a világos oldalon, ötödiktől lefelé pedig tagadhatatlan volt Malfoy befolyása.

A többi ház utálata még nyilvánvalóbb volt, különösen a griffendéleseké. Míg a hollóhátasok és a hugrabugosok sápadtan, csendben ültek, a Griffendél asztala hangos volt, a kezek ökölbe szorultak, a fogak csikorogtak, és az arcok vörösek voltak a dühtől.

Harry most a tanári asztalra fordította a figyelmét, ami az elkövetkező eseményre volt feldíszítve. Az asztal közepén három szék üresen maradt McGalagony és Perselus között. A tanárok igyekeztek normálisan viselkedni, de még az ő arcuk is megrándult, mikor Malfoy bevonult. Igen, bevonult. Nem egyszerűen bejött, hanem bemasírozott, oldalán Caramellel és néhány másik minisztériumi varázslóval. Arcus Patil is köztük volt, ő volt az egyetlen, akinek az arca komoly, majdnem szomorú maradt.

Néhány mardekáros tapsolni kezdett, és a tanárok savanyú képpel utánozták őket. Caramel meghajolt feléjük, arcán boldog mosollyal. Harry elcsípte Ron pillantását, és néhány pillanatra sajnálta, hogy vége a barátságuknak. Milyen jó lenne most ott ülni mellette, durva megjegyzéseket tenni a diadalmenet tagjaira, és szemüket forgatni, mikor Hermione rájuk szól gyerekes viselkedésük miatt – de nem, el voltak választva, és Ron ugyanolyan egyedül volt, mint év elején Harry. Helyette Neville tett megjegyzéseket és Dean kuncogott rajta, míg Hermione időről időre gyilkos pillantásokat vetett rájuk.

Harry újra a Mardekár asztalára fordította a szemét, és látta, hogy sokan őt nézik, mintha a társai az ő reakciójára várnának – vagy talán a vezetésére? Ez nem teljesen lehetetlen: végül is ő a házvezető tanáruk fia! Megvetően vigyorodott el, és összefonta karját a mellkasa előtt. Harry tudta, hogy ezzel a mozdulattal nagyon hasonlít Perselusra, de éppen ez volt a célja. Sokan rávigyorogtak, és utánozták a mozdulatát. Néhány pillanat múlva, míg a Mardekár fele ünnepelt és tapsolt, a másik fele karjait összefonva csendben ült.

Ahogy Harry pillantása megint a hugrabugos asztal felé vándorolt, látta, hogy Ernie rákacsint, majd ő is ugyanúgy keresztbe teszi a karját maga előtt. Lassan minden hugrabugos utánozta őt, aztán az egész Griffendél asztal… aztán rémülten vette észre, hogy Terry Boot is felé bólint a Hollóhát asztala mellől, és karba teszi a kezét.

A taps lassan elhalkult, és kényelmetlen csend ereszkedett rájuk. Harry érezte, hogy valaki oldalba böki a könyökével.

– Draco tudja, hogy ezt te csinálod – súgta a fülébe Ares. Harry megrántotta a vállát. Látta, ahogy Malfoy, Caramel és Patil fellépnek a tanári asztalhoz és helyet foglalnak. Egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, mikor Perselus összerándult, de szerencsére Patil ült le a mellette levő székre, nem Caramel vagy Malfoy. Harry és Perselus megnyugodtak.

– Jó reggelt mindenkinek – üdvözölte az iskolát Malfoy egy vicsornak is beillő mosollyal. Hallgatósága ellenségesen bámult vissza rá. Valaki hangosan felnyögött a griffendéles asztalnál, és azon az oldalon felcsapott a kuncogás. McGalagony arca elsötétült a dühös rémülettől.

„Vigyázz Luciussal!” Harry csaknem hallotta az apja soha nem hallott hangját. A „Mosolygó Gyilkos” – ahogy az ezüst hajú, jóképű férfit nevezte. Harry nagyon is jól emlékezett erre a mosolyra a kínzókamrából. Meg tudta érteni a tanárnő idegességét. Malfoy túlságosan is veszélyes ahhoz, hogy gyerekjátékokat játsszanak vele.

Úgyhogy csendben maradt, karját továbbra is összefonva, és egyenesen a tanári asztalra nézett. Közben Malfoy folytatta.

– …remélem az együttműködésünk gyümölcsöző lesz… a korábbi vezetés hibái, hogy megkérdőjelezhető alakokat választottak a tanításra… kevésbé megengedő irányítás… szigorúbb szabályok… – a szavak és a mondatok végtelen folyama, ami mind egyetlen irányba mutatott: a diktatúra felé. – …és, természetesen, nem lesznek kivételezések. Egyetlen diák sem lesz, akit ne osztanánk házakba…

Harrynek elakadt a lélegzete, és felkapta a fejét. Az új igazgató egyenesen rá nézett.

Megborzongott. Ez volt az elképzelhető legrosszabb hír. Ez azt jelenti, hogy mostantól nem lakhat Perselussal. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– A barátotok beosztása – Malfoy gúnyosan megnyomta a „barát” szót – még ma megtörténik, ebéd előtt, úgyhogy ezután már a saját asztalánál, a saját társaival ebédelhet.

És már ideje se maradt, gondolta Harry rémülten. De semleges arckifejezést erőltetett magára, és megvonta a vállát. Talán még hasznára is lesznek ezek a változások. Talán túlságosan is elhúzta a társaságba való beilleszkedést, és valóban jobb lenne továbblépnie. Talán ideje, hogy meg tudjon állni a saját lábán, és megtanuljon egyedül is szembenézni rémálmaival és vízióival. Talán készen áll rá, hogy mások lássák, megérintsék.

Harry megnyugtató mosolyt küldött Perselus felé, aki válaszul bólintott. Szükségük lesz egy kis időre, hogy megbeszéljék az új helyzetet.

***

– GRIFFENDÉL! – kiáltotta a Teszlek Süveg diadalittasan. Döbbent csend ereszkedett a nagyteremre. Hát persze, gondolta Harry gúnyosan. Hiszen kihúzta belőle Godrik kardját! A süveg azonnal felismerte, McGalagonynak még arra sem volt ideje, hogy ráigazítsa a fejére. Amint megérezte Harry jelenlétét, azonnal visítani kezdett.

Harry undorodva húzta el a száját. Nem volt ideje rá, hogy megbeszélje a dolgot azzal az átkozott süveggel – Perselusszal megegyeztek, hogy a legjobb helyen a Hollóhátban lenne, és Harry is biztos volt benne, hogy tökéletesen beillene abba a házba. Ha oda osztották volna, még a mardekáros barátait és támogatóit is megtarthatta volna. Mit szól majd Ares? Mit fog gondolni róla?

Harry egy gyors pillantást vetett felé, de Ares biztatóan bólintott. Igaz, hogy már mondta Harrynek, hogy a Mardekár házban nem lenne biztonságban – de a Griffendél talán egy kissé mégiscsak túlzás volt… De nem, Ares nem tűnt csalódottnak. Éppen ellenkezőleg.

Harry most Perselus felé fordult, és tehetetlenül széttárta a karját. Perselus egy nagyon „Pitonos” pillantást lövellt felé, és Harry szinte hallotta, amint bosszúsan sziszegi: „Potter!”. Harry elvigyorodott, elindult a „saját asztala felé a saját társaihoz”, és önkéntelenül is a saját régi helyére ült le, Ron és Neville közé, Hermionéval szembe.

Alighogy leült, a Griffendél óriási üdvrivalgásban tört ki, és Dean Thomas áthajolt hozzá, hogy a fülébe ordíthassa: – Mostantól a Griffendél is kap pontokat a bájitaltanon!

Harry nevetve rázta meg a fejét, és rákacsintott Hermionéra, aki a szemeit forgatta. Miután elcsendesedett a hangzavar, Harry felállt, és a többi asztal felé fordult.

– Csak annyit szeretnék mondani, hogy elsősorban most is roxfortos diák vagyok, a társatok, mint eddig is – nyugodtan nézett a hetedikes mardekárosokra, Janusra, Aresre és a többiekre. – Háború van és szövetségesek vagyunk. Ezt ne feledjétek el.

Még le sem ült, Malfoy már megszólalt.

– Nem kapott rá engedélyt, Mr. Piton, hogy nyilvános beszédet tartson.

Harry rávigyorgott.

– Nem tudtam, hogy tiltják a szabályok.

– Húsz pont a Griffendéltől a szemtelenségéért – Malfoy elégedettnek tűnt. Biztos már évek óta álmodozott róla, hogy pontokat vonhasson le a Griffendéltől. Harry majdnem felnevetett. Ismerős helyzet. Kivéve persze, hogy eddig még Malfoy soha nem vont le miatta pontokat. McGalagony szigorú nézése kizökkentette hamari jókedvéből. Bocsánatkérően kicsit megemelte a vállát, majd követte a professzor pillantását a falon lévő óriási számlálók felé. Ron viselkedésének megvolt az eredménye, gondolta Harry, de most legalább nem volt olyan fájdalmas a húsz pontnyi veszteség, mert még a Hugrabug is 113 ponttal vezetett az utolsó helyen álló Griffendél előtt.

– Asszem idén a Griffendél nem fogja olyan egyszerűen megnyerni a házkupát – motyogta Harry. – De legalább édesebb lesz a győzelem!

– Te megőrültél, haver – kuncogott Neville.

Harry kinyúlt a sótartóért, és a keze beleütközött Hermione könyveibe.

– Az a dupla bájitaltanóra holnap a mardekárosokkal… – hallotta valaki panaszos hangját.

– Kérsz egy kis Maximuláns édességet? – kérdezett vissza Fred.

– …és rendeltem egy fényképezőgépet… – magyarázta valakinek Colin izgatottan.

A körülötte folyó beszélgetések úgy elkábították, mint egy altatódal. Minden olyan ismerős volt. Olyan megnyugtató. Harry elégedetten sóhajtott. Talán nem is olyan rossz, hogy visszatérhet a Griffendélbe.

Ebéd után Hermione elrángatta Hagrid kunyhójához. Ahogy az olvadás utáni friss sárban csúszkáltak, Ares lépett melléjük.

– Semmi probléma? – nézett rá Harry.

– Ha neked nincs… – Ares megrántotta a vállát.

– Semmi nem változott, Ares. Még mindig ugyanaz a fiú vagyok, aki reggel.

– Csakúgy, mint én.

– Talán tölthetnél több időt a könyvtárban – mondta Harry.

– Talán fogok is – válaszolta Ares titokzatosan.

– Nem szeretem a klubhelységeket. Túlságosan zsúfoltak ahhoz, hogy tanulni lehessen.

Nem tudták folytatni a beszélgetésüket. Valaki hátulról vállon ragadta Arest.

– Ezentúl nem beszélhetsz vele – mondta Malfoy, míg Crack lefogta Ares karjait.

– Engedd el – sziszegte Harry fenyegetően.

– Nincs rá jogod, hogy parancsolgass nekem, Malfoy– mondta Ares dühösen. – Az én családom is van ugyanolyan jól szituált, mint a tiéd. Még ha az apád helyzete most még különbözik is egy kissé az enyémétől.

Crack bután bámult Malfoyra. A szőke fiú sápadt arca csúnya vörösre változott.

– Hogy merészeled azt állítani…

– Állítani? – kérdezett vissza Ares gúnyosan. – Én nem állítottam semmit. De mondd csak, Malfoy, miért zavar az annyira, ha az unokatestvéreddel beszélgetek? Féltékeny vagy?

– Hallgass!

– Vigyázz a szádra, Malfoy! Csak mert az apád… – lépett oda hozzájuk dühösen Ron, de Harry gyorsan a szájára tette a kezét.

– Ez nem tartozik rád, Weasley – sziszegte Harry. – Nem látod, hogy ez a Mardekár dolga? Menj vissza a griffendélesekhez – mondta, és odébb tolta. A következő pillanatban a szemei már megint Malfoyra szegeződtek.

– Te nem vagy mardekáros, Piton – mondta neki Malfoy gúnyosan.

– Miért nem? Csak mert egy régi ruhadarabnak megvoltak a maga homályos elképzelései a gondolataimról, semmivel sem vagyok kevésbé Ares barátja és a ti társatok, mint korábban! Ne legyél nevetséges!

Harry válaszára mindenki megmerevedett. Harry körülnézett és vállat vont.

– Tiszta hülyék vagytok. Mindannyian tudjátok, hogy bármelyik házba beillenék. Ez az egész ház-dolog egy nagy marhaság!

Néhányan már tiltakozva nyitották a szájukat, de Hagrid érkezése szerencsére véget vetett a vitának, és az óra után már senkinek nem volt kedve folytatni. Ahogy lassan visszatértek az iskolába, Harry a bejáratnál csatlakozott Ronhoz.

– Weasley – mondta hidegen. Még mindig nem érezte magát jól a fiú közelében. – Ne üsd bele az orrod a Mardekár ügyeibe. És különösképpen, ne üsd bele az orrod Malfoy ügyébe.

– Én csak melléd akartam állni…

– Nem gondolod, hogy én sokkal jobban meg tudom védeni magam ellenük, mint te? Én tudom, mi folyik itt. Te nem tudod. Ne keveredj bele a hasonló helyzetekbe.

– De… – tiltakozott Ron, de Harry nem várta meg, hogy befejezze.

– Nem érdekel, mivel akarod megokolni, Weasley. Tartozol nekem. És most azt kérem, hogy ne avatkozz bele. Nem hiszem, hogy ez akkora nagy kérés lenne az életedért cserébe.

A Harry hangjából sugárzó jegesség elvette Ron szavát. Bólintott.

– Köszönöm – mondta Harry, azzal otthagyta.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény