A Három Seprűben óriási tömeg volt azon a délutánon, de Harry senkit se látott az iskolából, kivéve Hagridot, aki valami idegennel tárgyalt az egyik sötét sarokban.

– Remélem nem még egy sárkánytojás – motyogta Hermione. Harry elmosolyodott, mikor eszébe jutott Norbert, a norvég tarajossárkány. Hagridnak még mindig megvolt az a szokása, hogy idegenekkel barátkozzon és lehetetlen állatokat gyűjtsön. A szájához emelte a vajsörös kancsóját és beleivott.

– Szerintem mondhatnád neki azt, hogy nem akarod veszélybe sodorni – folytatta hirtelen a beszélgetésüket a lány. – Ez lenne a leghihetőbb ok.

– De nem akarok vele ilyen komoly dolgokról beszélni. Ezt is csak neked mondtam el, senki másnak. Ha elmondanám neki, hogy Vol… izé, Tudodki el akarja kapni az apámat és Dumbledore szerint erre a legegyszerűbb mód, ha megzsarolja Perselust velem…

– De nekem miért mondtad el? Miért bízol meg bennem jobban, mint benne?

Ez a kérdés annyira válatlanul érte, hogy egy darabig Harry meg sem tudott szólalni. Hermionénak igaza van, neki, mint Quietus Pitonnak semmi oka nincs rá, hogy jobban bízzon benne, mint Leah-ban, de…

– Perselus azt mondta, hogy Potter bízott benned.

– Tévedhetett is…

Harry szomorúan nézett a lányra.

– Túlságosan nehéz, hogy ne bízzam senkiben – mondta halkan. Hermione nem válaszolt, csak bólintott.

– Igen. Ne haragudj, megbocsátasz egy pillanatra? – intett a fejével Hermione a mosdók felé.

– Természetesen, menj csak. Megvárlak.

Nézte, ahogy Hermione eltűnik a tömegben, és egy kicsit el is bámult, de valaki kizökkentette a kábulatból.

– Beszélnünk kell, Piton. De nem itt.

Ron volt az. Harrynek rossz előérzete támadt.

– Nincs semmi, amiről én beszélni akarnák veled – mondta, és visszafordult a tömeg felé.

– De nekem van. Négyszemközt. Velem jössz, vagy itt akarsz balhét?

Harry egy pillanatig habozott, aztán felállt.

– Rendben. Öt perced van.

– Az elég – Ron megfordult, és a kijárat felé indult, Harry szorosan a nyomában. Ahogy kiléptek a kocsmából, Harry megállt.

– Beszélj.

– Nem itt az ajtóban – legyintett Ron, és mintha szavait támasztaná alá, kinyílt az ajtó, és egy csapat félrészeg varázsló tántorgott ki rajta, kis híján ledöntve Harryt a lábáról. Harry megadóan követte Ront, és néhány másodperc múlva egy sötét sikátorban találta magát, szemtől szemben egy felbőszült Ronnal.

– Ez volt az utolsó húzásod! – sziszegte az arcába Ron. Harry hátralépett, arcán zavarodott kifejezéssel.

– Miről beszélsz?

– Minden kell neked, minden, ami valamikor hozzám tartozott! A barátom, a házam, a családom és most még a barátnőm is!

– Én nem…

– Ne hazudj nekem! – kiáltott fel dühösen Ron. – Láttalak titeket együtt.

– Csak beszélgettünk. Semmi több.

– SEMMI TÖBB? És mi volt az a nyalakodás aritmetika óra után?

– NYALAKODÁS? – Harry nem hitt a fülének. – Soha nem csókoltam meg, vagy még inkább: soha nem is akartam!

– Ne hazudj, Piton. Tanúim vannak rá! Annyira el voltatok telve egymás ölelgetésével, hogy még csak észre se vettétek, hogy nem vagytok egyedül!

– Hé, Weasley, most már ellent is mondasz magadnak. Akkor most nyalakodtunk vagy ölelkeztünk? – gúnyosan elhúzta a száját. – Ez nem ugyanaz!

A következő pillanatban egy pálca szegeződött a nyakához, és Harry alig kapott levegőt.

– Vagyis beismered!

– Nincs mit beismernem!

Ron hátrébb lépett, de még mindig a kezében tartotta a pálcáját.

– Rendben van. Tagadod. De én nem hiszek neked. Én soha nem fogok hinni neked. Terry látott titeket, és ezután késtetek az óráról.

Harry nyelt egyet, ahogy hirtelen eszébe jutott az eset. Szent isten! Ki gondolta volna, hogy ilyen következményei lesznek ennek az egyszerű baráti gesztusnak? De nem szólt. Túlságosan soká tartana megmagyarázni egy dühös és elfogult ellenségnek. Összefonta karjait a mellkasa előtt.

– Nem bukok a barátnődre. Csak barátok vagyunk.

– Piszkos mardekáros – Ron ujjai elfehéredtek, olyan erősen szorította a pálcát.

Harry hirtelen a sajátja után nyúlt, de ujjai csak a puszta levegőbe markoltak.

Az ő pálcája volt az Ron kezében. Elsápadt.

– Add vissza a pálcámat, Weasley.

– Minek az neked, mardekáros? Meg akarsz átkozni? Megkínozni? Megölni, miután mindent elloptál tőlem?

– Én soha nem bántottalak! – kiáltott fel türelmetlenül Harry. – Add vissza a pálcámat!

– És az orrom? – kérdezte Ron gonoszul vigyorogva.

– Te provokáltál!

– Mint ahogy te is engem! Semmi mást nem csináltál egész évben, csak engem provokáltál! – csattant fel Ron, és közelebb lépett hozzá. Harry le akart hajolni, hogy előkapja csizmájába rejtett másik pálcáját, de nem tudott. Ahogy volt barátja őrülten lobogó szemébe nézett, idegesen rándult meg a gyomra. – De tudnod kell, hogy szerencsére vannak még emberek, akik nem hisznek neked. Akik átlátnak rajtad.

– Ki az…

– Percy elmesélt nekem egy érdekes dolgot rólad – Ron szemei fenyegetően összeszűkültek. – A kis sebhelyeidről a testeden.

Harry a sebek említésére pánikba esett, s ahogy Ron megbökte mellkasát a pálcával, és végighúzta a vállain, képtelen volt mozdulni. Félt, és kezdett hányingere lenni. Ron megbökdöste a vállát és a karjait.

Havazni kezdett. Hópelyhek hullottak az arcára. Harry megborzongott.

– Ó, ez nem tetszik neked! – vigyorgott Ron, és közelebb hajolt hozzá. – De tudod, mást is tehetek, mint egy kis böködést…

Harry elsápadt, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha egy kínzókamrában találta volna magát, kiszolgáltatva, megalázva és teljesen tehetetlenül.

– Hagyj békén – motyogta, de biztos volt benne, hogy Ron nem engedi el, amíg…

– Nem. Nem hagylak.

A hóesés erősödött. Már öt napja esett, úgyhogy mindent hó borított, majdnem Harry térdéig ért. Ahogy hátratántorodott, le az útról, nadrágszáráig is belesüppedt. Érezte, hogy hó megy a csizmájába.

– Nem érdekel az a tartozásom, mardekáros – mondta Ron, ahogy végighúzta a pálcáját Harry nyakán, és lelökte róla a sálat. A jeges szél beleharapott Harry bőrébe.

– Hagyj békén – ismételte meg Harry, és utálta magát átkozott gyengeségéért.

– Most nem vagy olyan bátor, ugye? Most nincs itt az a drágalátos apád, hogy megmentsen!

Egy még erősebb széllökés nagy adag havat vágott Harry arcába.

– Revelo – morogta Ron gonoszul és Harry örült, hogy a kalapja egész a szeméig az arcába volt húzva és eltakarta a sebhelyet a homlokán. De Ront nem a homloka érdekelte. A Harry nyakán megjelenő vörös csíkokat figyelte. – Szép sebhelyek, mardekáros.

A pálca hegye követte a sebek vonalát. Harrynek megfagyott a vér az ereiben. Még a száját se bírta kinyitni többé.

– Tudod, van egy ügyes kis átok, ami csodálatosan el tud bánni a sebhelyeiddel. Szeretnéd, ha kipróbálnám? – kérdezte Ron, Harry tágra nyílt szemébe nézve.

Harry vadul megrázta a fejét.

– Percy mesélt róla. De azt hiszem szeretném a gyakorlatban is kipróbálni.

Harry vállai megroggyantak. Ron megint közelebb hajolt hozzá, és úgy suttogta, mintha valami titkot akarna elmondani…

– Culter.

A Kés Átok. Harry emlékezett rá, bár csak egyszer szórták rá, még Perselus a Rémálom Kúriában…

Már akkor is szörnyű volt, pedig akkor nem volt tele a teste vágásokkal, amelyek most égni kezdtek, és Harry térdre esett a hirtelen jött, majdnem elviselhetetlen fájdalomtól.

De nem adta meg Ronnak azt az örömet, hogy felkiáltson a fájdalomtól. Szorosan összeszorította a fogát és kinyitotta a szemét. A havat mindenfelé vér pettyezte körülötte. A vágásai újra kinyíltak.

És Ron még mindig nem akarta elengedni az átkot. Harry, félig öntudatlanul, szinte égve a fájdalomtól összeszedte minden lelkierejét, belenyúlt a bal csizmájába, és előrántotta igazi pálcáját.

– Stupor – nyögte ki rekedten.

Hallotta, ahogy Ron teste a földre vágódik, de a fájdalom csak nem akart szűnni. Éppen ellenkezőleg, érezte, hogy a ruhái átáznak a vértől. Kinyújtotta a kezét sáljáért és egy fájdalmas mozdulattal visszakötötte a nyakára. De még mindig nem bírt felkelni.

Odamászott Ron mellé, kitekerte apja pálcáját a markából, és a másikat visszacsúsztatta a csizmájába. A sarkára ült.

– Stimula – suttogta Harry, pálcáját Ronra fogva.

Ron megrándult és kinyitotta a szemét. Amikor rájött, hogy fegyvertelen, és ellensége előtte térdel pálcával a kézben, elsápadt.

– Most bosszút állhatnék – suttogta Harry, és érezte, hogy nemsokára elveszti az eszméletét. – De nem fogok. Te rosszabb vagy még Voldemortnál is. De nem mondom el Perselusnak, hogy te tetted, mert megölne érte. Komolyan… De soha, SOHA többé ne gyere a közelembe.

A kezeire támaszkodva lassan felállt. A világ forgott körülötte, de nem törődött vele. Nem nézett hátra. Nem tudta, hogyan jutott el a kocsma ajtajáig.

Ott, érezte, valaki átkarolta.

– Ron volt az, ugye? – kérdezte Hermione.

– Ne mondd el Perselusnak, kérlek. Megölné. Kérlek.

Nem hallotta a lány válaszát.

A sötét sikátorban Ron csak ült a kavargó hóban, és a szemei arra a helyre tapadtak, ahol korábban Quietus feküdt.

Vörös volt. Haragos vörös volt a vértől.

Vér.

Vér mindenfelé.

Ron kinyújtotta a kezét, és megérintette a helyet, ahol ellensége térdelt, mikor visszavette a pálcáját. Még mindig meleg volt és párolgott a jeges levegőben.

Mit tett?

Forgószélként tódultak elméjébe az elmúlt félév eseményei.

Amit tett, nem rossz volt. Nem igazságtalan. Nem elfogult. Gonoszság volt, gonoszabb, mint a Sötét Nagyúré.

„Te rosszabb vagy még Voldemortnál is” – visszhangzottak a szavak a fejében, és tudta, hogy a fiú igazat mondott.

Quietus mindig rendes volt vele. Még barátkozni is megpróbált. Csendes, szégyenlős fiú volt, csak a saját elfogultsága volt az oka, hogy betolakodónak látta, arrogáns szemétnek. Elfogultsága – az apjával szemben, nem vele!

Quietus megmentette Neville-t. Quietus megmentette Seamust. Quietus megverte Malfoyt. Quietus még őt is megmentette. Mindazok után, amiket mondott neki, amit vele tett. Azok után, amiket Percy mondott és amiket az tett vele. Hogyan viselkedhetett így vele szemben? Hogyan lehetett ennyire kegyetlen?

Hogyan tudná helyrehozni a bajt, amit okozott, begyógyítani a sebeket?

A fejében valami azt súgta, többé már nem tehet semmit.

És hirtelen megértette.

Amit tett, nem lehet csak úgy, könnyedén helyrehozni. Ha helyre lehet hozni egyáltalán.

***

– HAGRID!

A sikoly megfagyasztotta a kocsma vendégeit. Minden beszélgetés félbeszakadt, a vajsörös kancsók megálltak félúton az ajkak felé. Egy szép, barna hajú lány állt az ajtóban, arcán kimondhatatlan rémülettel.

– Hagrid, gyere már! Siess!

A félóriás pislogott egyet a követelőző hangra, de mégis engedelmeskedett.

– Mi az, 'Mione?

– Quiet – magyarázta a lány sietve. – Elájult. Vérveszteség. Valami történt – megragadta Hagrid karját és erősen megrántotta. – Siess már!

– Ki kell fizetnem…

– NEM! Gyere, kérlek – megint megrántotta.

Hagrid bocsánatkérő pillantást vetett Rosmerta felé, és a nő beleegyezően bólintott. Kiléptek a kocsmából.

Harry körül vörös volt a hó a vértől.

– Szent Isten! – Hagrid meg se tudott mozdulni.

– Vissza kell vinnünk az iskolába, amilyen gyorsan csak tudjuk! Te el bírod vinni! – csattant fel Hermione, kirántva őt a kábulatból. – Emeld fel, és gyere!

Hagrid óvatosan a karjába vette az ájult fiút, és gyengéden felemelte.

– Nem kell annyira óvatoskodnod! Elájult, nem érez semmit! – toporzékolt Hermione türelmetlenül. – Gyerünk már!

De alig tettek néhány lépést, egy jeges hang állította meg őket.

– Hol van Quietus?

– A karomban, professzor – válaszolta Hagrid engedelmesen. – Elájult.

Piton megtántorodott. Hermione elkapta a karját.

– Azonnal el kell juttatnunk Madam Pomfreyhez!

– Mi történt? – kérdezte a professzor.

– Én.. én nem tudom. Vécére mentem. Olyan három-négy percre hagyhattam magára. Mikor visszatértem, nem volt sehol. Valaki mondta, hogy beszélni akart valakivel, de csak nem jött vissza. Vártam úgy tíz percet, aztán keresni kezdtem. Kiléptem a kocsmából és ott találtam az ajtóban, félig eszméletlenül. Elájult. Hívtam Hagridot – magyarázta Hermione levegő után kapkodva, ahogy megpróbáltak lépést tartani a félóriással. Hermione alig látott a könnyeitől, úgyhogy még Pitonnál is jobban tántorgott. Mikor aztán elbotlott, Piton felsegítette, és a karját nyújtotta neki.

Hermione később képtelen volt visszaemlékezni, hogyan jutottak el a kastélyig. Egész úton csúszkáltak és dülöngéltek, a jeges szél az arcukba vágott, és évszázadoknak tűnt, mire végül elértek a kapuig.

A gyengélkedőn valaki egy bögre meleg teát nyomott a kezébe, és lerángatták róla kabátját, csakúgy mint az átázott csizmáit, aztán ő beleöntötte a forró teát valaki ölébe, végül pedig sírni kezdett a meglepett bájitaltan professzor vállán. Ez az utolsó emlékfoszlány volt az egyetlen, amire biztosan emlékezett a délutánból.

Egy kicsit később Quietus visszanyerte az eszméletét, és motyogott valamit Pitonnak, ami olyasminek hangzott, hogy „Voldemortnak kell megölnie, apa, ne aggódj,” és Piton visszamormogott valami hülyeséget.

Később egy ágyon feküdt, szorosan egy meleg takaróba csavarva. A kórházban sötét volt, csak valami csuklásszerű hang hallatszott a közelből. Piton sírt. Quietus ágya mellett térdelt, homlokát fia kezére hajtva. Quietus még mindig eszméletlen volt. Hermione nem mert megmozdulni, nem akarta még jobban zavarba hozni a tanárt. Ehelyett elgondolkodott: Quietusról és Ronról. Leginkább persze Ronról.

Reggel, miután Madam Pomfrey engedély adott a távozásra, felöltözött, és otthagyta apát és fiát. Lesietett a nagyterembe, de Ron nem volt ott. Seamus azt mondta, még mindig a hálótermükben van.

– Mi történt tegnap este, Hermione? Láttalak Pitonnal és Hagriddel és te izé… karon fogtad Pitont…

– Így van – bólintott Hermione. – Hagrid hozta vissza Quietust. Egy vértócsa közepén találtuk a Három Seprű előtt.

Seamus elsápadt és Hermione látta, hogy Neville kezéből kiesik a villa.

– Hogy van?

– Nem tudom. Még nem nyerte vissza az eszméletét. Madam Pomfrey senkit nem enged oda hozzá. Nem biztos, hogy megéli a holnapot – ezzel Hermione felkelt és elindult a Griffendél torony felé. Megállt a fiúk hálótermeibe vezető lépcső aljában és teljes erőből elkiáltotta magát.

– Ron Weasley! Gyere elő azonnal!

Nem kellett sokáig várnia. De alighogy Ron megjelent, elkapta a karját és kirángatta a klubhelységből. Belökte a kábultan engedelmeskedő fiút egy üres tanterembe, és némító bűbájt vetett az ajtóra.

– Vége, Ron. Amit tettél, megbocsáthatatlan, és még ha Quietus túléli is, soha többé nem akarok veled beszélni. Figyelmeztettelek. Ha túléli, nem mondom el az apjának, mit tettél, mert az utolsó szavaival is arra kért, hogy ne tegyem, de ha meghal, az lesz az első dolgom, hogy elmegyek Piton professzorhoz, veled együtt, és elmondom neki az egészet. Hogy tehetted ezt vele? – az utolsó szavakat már kiabálta. – MIÉRT? VÁLASZOLJ!

Ron lezökkent az asztalra, kezeit erőtlenül az ölébe ejtette.

– Féltékeny voltam. Azt hittem megcsaltál. – Nem mert a lány szemébe nézni.,

– HA AZT HITTED MEGCSALTALAK, MIÉRT NEM VELEM BESZÉLTÉL ELŐBB? Én voltam a barátnőd, ha én csaltalak meg, az elsősorban az ÉN döntésem lett volna, nem az övé! Nekem voltak kötelezettségeim veled szemben, nem neki! Mit szórtál rá?

– A Kés Átkot – Ron nyelt egyet, és a hangja alig volt több suttogásnál.

Éles csattanás szakította félbe a csendet. Ron arca égni kezdett, ahol Hermione tenyere megütötte.

– Percy mondta neked? Ő mondta el Quietus titkát? És te felhasználtad ellene – valamit, amiről nem tehetett, egy olyan dolgot, ami már így is elég szenvedést okozott neki, és TE KIHASZNÁLTAD ELLENE? Nem tudom elhinni, hogy valaha is embernek hittelek. Nem hiszem el, hogy egy ekkora rohadékkal jártam!

– Hermione, kérlek…

– Hallgass! Nem érdekelnek a szánalmas magyarázataid! Többé már nem! És ha még egyszer Quietus közelében látlak, esküszöm, én magam öllek meg! – ezzel Hermione kirohant a szobából és hangos dörrenéssel bevágta az ajtót maga mögött.

Ron kétségbeesetten bámult az ajtóra. De Hermione nem jött vissza.

Soha többé nem jött vissza.

***

A kórház ajtaja csak halkan nyikordult meg, de még ez is túl hangosnak tűnt a nagy csendben. Harry látta, hogy az elmosódott alak, aki az ágya mellett ült dühösen az ajtó felé fordult.

– Nem jöhetsz… – de nem fejezhette be.

– Hogy van? – kérdezte egy másik hang. Harry érezte, hogy az ülő alakban alábbhagy a feszültség.

– Madam Pomfrey azt mondja, jobban van. És én is úgy látom.

– Bejöhetek? – kérdezte a másik. Az elmosódott alak bólintott, és az ajtó még jobban kinyílt.

Hermione lépett a szobába.

Perselus felállt és még egy széket húzott az ágy mellé.

Harry egy kissé megdöbbent Perselus viselkedésén: hirtelen nem tudta, hogy ébren van vagy álmodik.

Hermione elfogadta a széket, és a térdeit felhúzva leült rá.

– Annyira féltem, hogy… – nem fejezte be, megremegett.

– Én is – suttogta Perselus, és Harry megint meglepődött a barátságos hangtól.

– De most… most már túléli, ugye? – szólalt meg Hermione reménykedve.

– Természetesen – próbálkozott meg Perselus a szokásos stílussal, de Harry szerint teljesen sikertelenül.

Egy kis szünet után Hermione megint megszólalt.

– Köszönöm.

– Mit? – Perselus hangjából határozottan hiányzott a jegesség. Csak meglepetés érződött rajta.

– Hogy visszahozott.

– A saját lábán jött vissza, Miss Granger – legyintett Piton. – És azt hiszem, én tartozom köszönettel. Ha nem cselekszik olyan gyorsan…

– És mindketten köszönettel tartozunk Hagridnak – szakította félbe Hermione a tanárt. Perselus igazán rosszul érezhette magát, mert még csak meg se próbálta megdorgálni az udvariatlanságért.

– Azt hiszem én is köszönettel tartozom mindkettőtöknek – szakította félbe rekedten Harry a csendes vitát.

Mind a ketten talpra ugrottak.

– Ébren vagy! – kiáltottak fel egyszerre.

Harry elnyomott egy félmosolyt, ahogy meglátta zavarukat.

– Nem igazán – mondta, és megpróbált felülni.

– Maradj nyugton – Perselus a vállára tette a kezét, és visszanyomta az ágyra.

– Szomjas vagyok – erősködött Harry.

Perselus egy rövid, gyanakvó pillantás után segített neki felülni, és Hermione hozott egy pohár vizet. Mikor megpróbálta megitatni vele, Harry összevonta a szemöldökét, és elvette tőle a poharat.

Aztán – naná! – az ölébe öntötte az egészet.

Hermione felkuncogott, Perselus elmosolyodott, és Harry elvörösödött.

– Tegnap én is ezt csináltam – jutott hirtelen Hermione eszébe.

– Nem egészen ugyanezt, Miss Granger. A maga itala forró volt, és nem a saját ölébe öntötte, hanem az enyémbe. Kis híján sikeres volt a kasztráció.

Mindezt olyan halálosan komoly hangon jelentette ki, hogy Harry és Hermione elnevették magukat.

– Hé apu, azt mondtad, hogy te…

– Ki ne merd nyitni azt a nagy szádat! – emelte fel Perselus figyelmezetően a mutatóujját. Harry megvonta a vállát, aztán óvatosan kiitta a második pohár vizet, amit Hermione tartott a szájához.

Miután visszadőlt a párnára, Perselusnak összefűzte a karjait maga előtt.

– Ki volt az? – kérdezte.

Harry felsóhajtott.

– Nem mondom meg. Volt egy félreértés, de tisztáztuk. Nem akarok többet beszélni róla.

– Quietus! – mondta Piton fenyegetően.

– Nem, Perselus. Nem mondom meg.

– Védesz valakit.

– Micsoda éles megfigyelés – Harry lehunyta a szemét. – Tettem egy ígéretet, Perselus. Soha nem mondom el neked. Képes lennél hirtelen és felelőtlenül cselekedni. Azt akarom, hogy mellettem maradj. Nem hiányzik, hogy börtönbe csukjanak.

– Én… – kezdte Piton, de Harry hangosat ásított.

– Álmos vagyok – mondta és a másik oldalára fordult.

Érezte, hogy óvatok kezek betakargatják és hallotta, amint Hermione Perselussal vitatkozik, hogy a férfinak is szüksége lenne rendes alvásra és ételre, és megnyugodva aludt el, mikor hallotta, hogy Perselus nemet mond és vele marad.

Már nem volt ébren, mikor Hermione visszatért egy étellel megrakott tálcával és lemaradt kettejük halk beszélgetéséről is.

***

A gúnyosan mosolygó kőszörny előtt állva Ron csendesen várta, hogy jöjjön egy tanár, és megadja neki a jelszót az igazgató irodájához.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény