Fordította: Enelen

átnéztem: én

14. fejezet – Komoly beszélgetések

– Jövő héten roxmortsi hétvége lesz. Megyünk együtt? – kérdezte Ares, miközben megvajazta reggeli pirítósát.

Harry elgondolkozva nézett rá. Menjenek együtt? Hosszan nézett a mellette ülő barna hajú fiúra, mintha ki tudná olvasni gondolataiból, mik is a szándékai.

– Apával gyógyfőzeteket akartunk készíteni a kórház számára – mondta végül, és ez igaz is volt: ő és Perselus tényleg bájital főzést terveztek a hétvégére. – De majd megkérdezem – tette hozzá gyorsan. Több időre volt szüksége a döntéshez, és így nem kell rögtön választ adnia.

– Aha, értem – mondta Ares, de hangján érződött a csalódottság.

Harry felsóhajtott. Ares nem szeretett Roxmortsba menni, és most hirtelen mindjárt vele akar? Kényelmetlenül kezdett fészkelődni.

– A téli szünetben otthon voltam – tette hozzá Ares, mintha mi sem történt volna, de Harry idegesen felkapta a fejét.

– Igen? – Ares azóta nem állt kapcsolatban az otthoniakkal, hogy az apját halálfalósága miatt letartóztatták. – És mi történt? – kérdezte kíváncsian.

Ares megvonta a vállát.

– Hosszú – beleharapott a pirítósába. – És igazán nem akarom az egész ház előtt elmesélni.

Harry körülpislantott, és úgy látta, senki nem hallgatja őket.

– Senki nem figyel – fordult Ares felé.

Ares összehúzta a szemöldökét.

– Ebben nem lehetsz biztos – az arca merev kifejezést öltött és elővéve az aritmetika tankönyvét elmerült a szövegben. A viselkedése tisztán jelezte Harrynek: „Hagyj békén!”

Harry most már hangosabban sóhajtott.

– Nézd, én tényleg… – kezdte, de Ares félbeszakította.

– El akarom olvasni ezt a fejezetet még az óra előtt – mormogta, és nem nézett fel a könyvből.

Harry érezte, hogy Ares szavaira összeszorul a gyomra. Nem akarta megbántani a másik fiút, de úgy látszik, mégis sikerült. Harry most már tényleg nem tudta, mit tegyen. A vízió figyelmeztette arra, hogy ne tegyen gyors és veszélyes döntéseket, mert nem állt készen arra, hogy szembenézzen a vörös szemű szörnyeteggel – legalábbis még nem. Még el se kezdték Perselussal a sötét mágia tanulmányozását.

Ares egész aritmetika órán egy szót sem szólt, és miután az órának vége lett, azonnal elsietett átváltoztatástanra, magára hagyva Harryt Hermionéval. Kettesben indultak a sötét varázslatok kivédése tanterem felé.

– Fogalmam sincs, mit csináljak Ronnal – sóhajtott fel Hermione, mikor végre magukra maradtak a folyosón. – Mindig olyan durván viselkedik veled. És amit vasárnap mondott…

Harry megvonta a vállát.

– Hagyd, nem érdekes. Egyébként is, ma délután McGalagony irodájában találkozóm van vele, és nem igazán boldog miatta. De legalább a professzor előtt nem mer majd olyan nagy pofával nyilatkozni…

– Annyira szemét veled!

– Igen, az – Harry megtorpant, és Hermione szemébe nézett. – De nem hiszem, hogy akár száz beszélgetés is változtatna ezen. Eldöntötte, hogy gyűlölni fog, és kész. Egy ideig azt hittem, hogy megnyerhetem a… legalább az együttérzését, ha a barátságát nem is, de soha nem adott rá lehetőséget. Számára nem vagyok más, csak egy utolsó halálfaló-tanonc Piton, és képtelen túllépni a nevemen és az értelmetlen gyűlöleten. De most már engem sem érdekel, hogy megbarátkozzunk.

Hermione bólintott, és Harry karjára tette a kezét. Mindketten döbbenten álltak meg, mikor Harry nem rándult meg az érintéstől. Hermione szélesen elmosolyodott.

– Örülök, hogy Piton professzor nem mondott fel. Tudod, sokat változott, mióta veled van. Már nem annyira elfogult és igazságtalan, mint korábban.

– Már nem kém, Hermione.

– Igen, de… ez nem csak a kém-dolog miatt van. Csendesebbnek tűnik. Kiegyensúlyozottabbnak. Tudod, először Harry temetésén láttam valami másnak, mint a régi utálatos professzornak. De akkor teljesen össze volt törve.

Harry arca fájdalmasan megrándult, és képtelen volt válaszolni. Hirtelen megjelent előtte a fotelja mellett térdeő és síró Perselus képe, és egy pillanatra elállt a szívverése. Mi történik majd, ha TÉNYLEG meghal? Túléli-e vajon, hogy újra elveszítse Harryt – de most már visszavonhatatlanul, örökre? Szorosan lehunyta a szemeit.

– Quietus? Valami baj van? – kérdezte Hermione aggódva.

Harry még mindig nem tudta kinyitni a szemeit, csak megrázta a fejét. Nem valami volt a baj, hanem minden.

Hermione gyengéden megszorította a karját, mire kényszert érzett arra, hogy megszólaljon, mondjon valamit. Mintha magyarázkodnia kellett volna.

– Pottert megkínozták, és megölték. És apa magát okolja mindenért. Nem képes megbocsátani magának, azért, amit tett. Bár egész életében kényszer alatt cselekedett, még akkor is, mikor Pottert elkapták. Potter hibája volt az egész, nem Perselusé. Potter volt az, aki felelőtlenül cselekedett, mikor otthagyta a nagybátyja házát, és az ő hibájából kínozták meg mindkettőjüket olyan rettenetesen. – Harry nem tudta folytatni. Hirtelen elöntötték az előző éjszakák képei. Amióta együtt éltek, öt nappal ezelőtt volt az első alkalom, hogy Harry ébredt fel Perselus rémálmaira, és ő volt az, aki felébresztette, és melléült, amíg meg nem nyugodott. Azóta minden éjszaka rémálmokkal és könnyekkel telt – és Harry sejtette, hogy Perselus rémálmai leginkább a Rémálom Kúriáról és a közös fogságukról szólnak.

Hermione gyanakodva figyelte a fiút.

Volt valami nagyon furcsa, túlságosan ismerős a viselkedésében, amit Hermione nem bírt megérteni. Mintha magát okolta volna, pedig nem is volt ott, nem tehetett semmiről. Quietus szemeit könny futotta el, de nem is vette észre, csak állt ott a semmibe nézve. Hermione egy hirtelen ötletnek engedve a vállára tette a kezét, és magához húzta. Harry kábultan engedett az ölelésnek, és a lány vállára hajtotta a fejét a feltörni készülő düh és fáradtság könnyei ellen küzdve.

Megint nem rándult össze az érintéstől. De most egyikük sem vette észre.

– Mennünk kell, Quiet. Elkésünk – mormogta néhány nyugodt perc után a lány Harry fülébe.

Harry bólintott, és elhúzódott, de szemei még mindig vörösek voltak.

– Igen, mennünk kell – értett egyet, és lehajolt a táskájáért.

Mrs. Figg már a teremben volt, mikor megérkeztek. Rosszallóan pillantott rájuk, amikor beléptek.

– Öt pont a Griffendéltől a késéséért, Miss Granger, önnek pedig, Mr. Piton, büntetőmunka Fricssel – mondta kimérten.

A professzor nem szerette Harryt, bár a Perselussal történt veszekedésük óta nem próbálta megtámadni – sőt, úgy tett, mintha ott sem lenne, bár soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy büntetőmunkát adjon neki. Harry magában elmosolyodott. Bármivel is próbálkozott Mrs. Figg, a régi Pitonnal egyszerűen képtelen volt felvenni a versenyt. Nem volt benne annyi rosszakarat és kifinomult gyakorlat, hogy ugyanúgy megkeserítse Harry életét, mint Perselus tette az első négy év során.

Harry sóhajtott, és udvariasan biccentett a nő felé, aztán leült a szokásos helyére Neville mellé. Érdekes, de a professzor hideg viselkedése könnyített szomorúságán, és már nem érezte magát annyira szerencsétlennek. Az elmúlt hónapokban csak nála kapott büntetőmunkákat.

– Ma egy igen összetett és nehéz, de közben nagyon hasznos bűbájt fogunk tanulni. Ahogy mindannyian tudják, ezen a nyáron Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újra visszatért, és első dolga az volt, hogy az azkabani dementorokat a maga oldalára állította. Úgyhogy az elkövetkező években velük is szembe kerülhetünk. Ezért mindannyiunknak meg kell tanulnunk ezt a bűbájt, az egyetlent, ami képes távolt tartani őket, és veszélyes helyzetekben megmentheti az életünket. Ki tudja megmondani, melyik bűbájról beszélek?

Például én, gondolta Harry, de nem emelte fel a kezét. Úgy döntött, hogy ő nem tudja a Patrónus bűbájt. Nem, eddig még soha nem hallott róla. Egy szót sem. Nem, képtelen megidézni. És nem, az ő Patrónusa nem szarvas alakját ölti. Már hogy lenne szarvas?

De Ron és Hermione keze már a levegőben volt.

– Mr. Weasley? – bólintott oda a professzor a vörös hajú fiúnak.

– A Patrónus bűbáj, tanárnő – válaszolta Ron magával elégedetten.

– Tökéletes válasz, tíz pont a Griffendélnek.

– Tanárnő? – kérdezte hirtelen Hermione. – Miért a sötét varázslatok kivédése órán tanuljuk ezt a varázslatot? Hiszen ez bűbáj, nem?

A professzor felvonta a szemöldökét.

– Nagyon jó kérdés, Miss Granger. Igen, ez egy bűbáj, és természetesen bűbájtan órán is fognak tanulni róla. De Flitwick professzor a teóriát tanítja majd meg önöknek, míg a gyakorlati részt ezen az órán vesszük át. Egyéb kérdés?

Harry mélyet sóhajtott, és lesütötte a szemét. Nem voltak olyan rosszak a jegyei ezen az órán, de még mindig ezek voltak a legrosszabbak, mert képtelen volt előidézni a megfelelő pajzsot, hogy megvédje magát. Harry már rájött, hogy mások megvédésével nincs semmi problémája, de a professzor nem volt elégedett az eredményeivel.

És most a Patrónus bűbáj. Még csak egy gyenge patrónust se idézhet meg, ha nem akarja felfedni magát. Nem csak Ron és Hermione ismerték patrónusa formáját, hanem majdnem az egész iskola látta azon a kviddicsmérkőzésen, mikor Malfoy és a haverjai megpróbáltak ráijeszteni.

A fenébe is. Harry biztos volt benne, hogy ez az éve el van átkozva. A jövőről már nem is beszélve… A közeli jövőről, McGalagony irodájában.

Egy darab pergamen csusszant elé:

„Mi a baj?”

Harry az első sor alá firkantotta a válaszát:

„Ron.”

Neville már írta is a következő kérdést.

„Valami baj van?”

„Nem tartozik rád” – írta vissza Harry elutasítóan. Érezte, hogy szemei még mindig égnek, és zavarba jött.

Neville bocsánatkérőn rávigyorgott.

„Mit terveztél, mész holnap Roxmortsba?”

Harry megmerevedett. Először Ares, most meg Neville. Nem könnyítik meg a választását.

„Még nem tudom. Hagyj…”

– Mr. Piton – csattant egy hang felette. Harrynek elakadt a lélegzete, és lassan felemelte a fejét.

– Igen?

– Adja ide azt a pergament – mondta a nő. Mikor látta, hogy Harry mozdulatlanul ül, türelmetlenül rákiáltott. – Most!

Harry nagyot sóhajtott, de átadta a pergamendarabot a tanárnőnek. Egy percig csak várt a nő válaszára, de semmi sem történt. Aztán a nő visszament az asztalához, és letette a lapot.

Harry örült, mikor végre vége lett az órának.

***

– Mi baj van, Quiet? – Piton óvatosan kevergette a főzetet, míg az mély narancssárgára nem váltott. Mikor Harry nem válaszolt, Perselus, még mindig a főzetet figyelve, hozzátette: – Mr. Weasley az, ugye?

Harry megrántotta a vállát, és felkapott egy kést, hogy felaprítsa vele a futóférgeket.

– Gondolom nem ment valami jól az a beszélgetés Minervával.

– Az nem kifejezés – morogta Harry dühösen. – De legalább nem kell aggódnod, hogy nem a te házad nyer év végén.

– Hány pontot…?

– Összesen hetvenet. Bár én meg sem szólaltam. Csak ültem ott, mint egy hülye, Ron és McGalagony meg ordítoztak egymással, mintha én ott se lennék. Biztosíthatlak róla, hogy nem volt valami jó érzés. Végül megkérdeztem a tanárnőtől, hogy még mindig szükség van-e a jelenlétemre, és miután kaptam tőle egy büntetőmunkát Fricssel a szemtelenségemért, eljöttem.

Piton felvonta a szemöldökét.

– Gratulálok! Két büntetőmunka egyetlen napon!

– De micsoda nap, Perselus! – Harry hirtelen szélesen elmosolyodott. – Képzeld, Hermione többször is hozzám ért, és én lettem rosszul, sőt, még csak meg se rándultam!

Perselus kezében megállt a kanál, és meglepetten nézett Harryre.

– Ez jó hír! – mondta, és ő is elmosolyodott. – Remélem, ez azt jelenti, hogy kezdesz gyógyulni.

– Lehet, hogy csak arról van szó, hogy Hermionéban mindenki másnál jobban megbízok, kivéve persze téged. Ő az egyetlen barátom, akiről biztosan tudom, hogy az.

– És a többiek? – kérdezte Perselus, miközben újra az üstre fordította a figyelmét.

Harry odatolta Perselus elé az összevágott férgeket, aztán elővett egy kis üstöt, és nekilátott elkészíteni a bitumen-alapú keveréket.

– Vigyázz, az előző főzeted egy kissé sűrű lett – pislantott rá a professzor. – Kénytelen voltam felhígítani. Majdnem elrontottam.

– Neville és Ares is megkérdezték, hogy nem-e mennék velük Roxmortsba. Nem tudom, hogy megbízhatom-e bennük – Harry összevonta a szemöldökét. – Tudod, szeretnék, de… Azt hiszem, túlságosan is paranoiás lettem. Családi örökség? – kacsintott a férfira.

– Quietus nem volt paranoiás.

– Te is a családhoz tartozol – magyarázta Harry lassan, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Mellesleg meg Quietus is paranoiás volt. Csak nem kötötte mindenkinek az orrára.

Perselusnak megrándult a keze.

– Még mindig olvasod a naplóját?

– Hogyne. Sok mindent… megmagyaráz – Harry nem tűnt boldognak.

Perselus viszont nem erőltette tovább. Egy darabig csendben dolgoztak.

– Képtelen vagyok megérteni Ront – mondta Harry, miután kioltotta a tüzet a párolgó üst alatt. Lehuppant egy székre, és Perselusra nézett. – Tudod, azt hittem, hogy a… vasárnapi eset után nem fog már annyira gyűlölni, mint azelőtt – bökte ki.

Perselus sokáig nem válaszolt. Belerakta az utolsó hozzávalókat Harry főzetébe, aztán összekeverte a sajátjával. Végül félretette, és leült Harryvel szemben.

– Azt hiszem, ezt el tudom magyarázni – kezdte, és komolyan Harry szemébe nézett. – De nem tudom, hogy segítek-e vele, ha elmondom. Nem akarom, hogy azt hidd, féltékeny vagyok, vagy ilyesmi…

Harry az asztalra támasztotta a könyökét, és a tenyerére támasztotta az állát.

– Nem, mondd csak.

Piton mély levegőt vett.

– Azt hiszem, ez éppen olyan, mint mikor én utáltalak… utáltam James Potter fiát – zavartan nyelt egyet, de Harry arcán nem látszott düh vagy csalódottság. – Mikor a keresztapád húzása után megmentette az életemet, még jobban gyűlöltem, mint addig. Ha a legnagyobb ellenséged megmenti az életedet, és te az életeddel tartozol neki… ez undorító érzés. Úgy érzed, jobb lett volna meghalni, mint ez.

– Ezt értem, de azt nem, hogy miért gyűlöl engem? – kiáltott fel kétségbeesetten Harry. – Azt hiszem, megértem, amit mondtál, de képtelen vagyok megérteni, MIÉRT döntött úgy, hogy engem is gyűlölni fog, már az első pillanatban, mikor meglátott az Abszol Úton?

Perselus gúnyosan elmosolyodott, de Harry tudta, hogy ez most nem neki szól.

– Engem gyűlöl, Harry. Azért, mert én életben maradtam, míg a barátja meghalt. Mert mindig kegyetlen voltam a barátjával – veled, Harry – és nem mentettelek meg, mint ahogy tényleg nem mentettelek meg, csak a szerencsének és Pettigrew tartozásának köszönheted az életedet… Úgyhogy ez egyfajta bosszú. Így próbál bosszút állni rajtam, érted.

– Én is így gondoltam – bólintott Harry. – És szerinted mit tehetnék, hogy meggyőzzem…

– Semmit sem tehetsz, Quiet – jelentette ki halkan Piton. – Sajnálom.

– Te? Én sajnálom, Perselus – mondta Harry, és mindketten felálltak, hogy folytassák a munkát.

Már késő volt, mikor visszatértek a lakosztályukba, de nagy meglepetésükre ketten is vártak rájuk a folyosón az ajtó előtt: az igazgató és Lupin.

– Szia Perselus – vigyorgott rájuk Lupin. – A főzeteimért jöttem.

– Holnap mindenképpen elküldtem volna – morogta Piton, és a szemei dühösen villantak meg, miközben kinyitotta az ajtót. Egy gyors legyintéssel betessékelte a vendégeket a nappaliba. – Vagyis miért jöttél? – kérdezte, mikor leültek.

– Csak egy teára ugrottunk be, Perselus – Dumbledore szemei csak úgy csillogtak a fáklyafényben.

Harry elvigyorodott, és leült a kedvenc karosszékébe, kezében egy csésze teával. Lupin most felé fordult.

– Szia Harry – mondta minden bevezetés nélkül.

Harry és Perselus megmerevedtek.

– A fenébe is, Albus – nyögte ki végül Perselus. – Miért mondta el neki?

– Nem kellett elmondania, Perselus – mondta Lupin – magamtól is rájöttem.

– Nem mondhatod el senkinek! – csattant fel Perselus. – Ezzel rettenetes veszélybe sodornád! – tette hozzá és hirtelen eszébe jutott még valami. – Az a hülye kutya haverod is tud róla?

– Perselus! – kiáltott rá Harry és Dumbledore egyszerre.

Lupin egy jeges pillantást vetett volt kollégájára.

– Bár nem hiszem, hogy jogodban áll elhallgatni előle az igazat, nem mondtam el neki – az igazgató kedvéért, Perselus. Sirius nagyon szerette Harryt, és még mindig gyászolja, de tudtam, hogy Albusnak jó oka volt rá, hogy titokban tartsa ezt előtte – és már el is mondta, miért olyan fontos. Én viszont szerettem volna látni Harryt, és felajánlani a segítségemet, ha szükségetek lenne valamire.

Piton ingerülten felhorkant.

– Köszönjük, de nincs szükségünk segítségre, Lupin. Különösen nem a tiédre –húzta össze a szemét gyűlölködve. – És különösen nem Quietusnak. Nem vagy a keresztapja, se más rokona, úgyhogy jobb, ha békén hagyod.

– Még mindig a szobában vagyok, Perselus – tette Harry Perselus karjára a kezét, mire a férfi felé fordult. – Nem kell ennyire türelmetlennek és durvának lenned. Lupin professzor már sokszor segített nekem, és én megbízom benne.

– Majdnem ugyanolyan felelőtlen, mint a keresztapád, Quiet. Emlékezz csak a harmadik évedre. Nem tudhatta, hogy Black ártatlan. Éppen ellenkezőleg, bizonyos volt a barátja bűnösségében, és mégsem segített téged megvédeni. Nem bízok benne, és most különösen tartok tőle.

– Nincs rá jogod, hogy így beszélj rólam, Perselus. Nagyon jól emlékszem, hogy az elmúlt években úgy kezelted Harryt, mint valami szemetet és…

– Igen, pontosan tudom, hogy mit tettem, de közben mindig mindent megtettem, hogy megmentsem az életét, míg te inkább a barátod és saját magad miatt aggódtál!

– Én segítettem Harrynek, hogy megtanulja megidézni a Patrónust.

– És te felejtetted el meginni a főzetedet, mikor követted a kölyköket a Szellemszállásra! Meg is ölhetted volna őket!

Ekkor már mindketten talpon voltak, az arcuk vörös volt a méregtől, úgy ordítottak egymásra a kávézóasztal két oldaláról.

– Majdnem megölted Siriust! – kiáltott fel Lupin olyan hangosan, hogy Harry összerándult.

– Azért, hogy Harryt megmentsem! Nem tudtam, hogy ártatlan! – Piton szemei veszélyesen csillogtak, és az egyik kezét végigfuttatta a haján. Aztán hirtelen visszafogta magát. – De azt hiszem, felesleges felemlegetni mindezt. Tudsz a titkunkról – mélyet sóhajtott.

A két férfi még egy darabig méregette egymást, de egyikük se folytatta a kiabálást. Harry megnyugodva rázta meg a fejét.

– Köszönöm, hogy befejeztétek ezt a hülye vitát – nézett először Perselusra, aztán Lupinra. – És mindkettőtöket megnyugtathatlak, megbízom bennetek – tette hozzá Harry, és megdörzsölte a szemeit az öklével. – De Perselusnak igaza van. Nincs szükségem segítségre, legalábbis ebben a pillanatban nincs, és nem mondhatjuk el Siriusnak az igazat. Tudom, hogy nagyon dühös lesz rám, ha egyszer megtudja, és meg is értem, professzor, de Sirius előtt még mindig ott van a minisztériumi vallatás, és azt hiszem, maga is ismeri a módszereiket…

Lupin bólintott.

– Igen. Sirius mesélt róluk.

Piton lehajtotta a fejét, szája vékony vonallá keskenyedett. Harry aggódva nézett rá. Még jól emlékezett Perselus megjegyzéseire – de ekkor Perselus őrá nézett, és Harry megértette, hogy a férfinek az ő esete jutott eszébe, a Percyvel és társaival való találkozása. Elsápadt. Nem szeretett erre emlékezni, a tehetetlenségre, a félelemre, a fájdalomra.

– Persze, értem – szakította félbe Lupin a kellemetlen emlékeket. – Esküszöm, nem mondom el Siriusnak. Megvárom, hogy idővel majd te mondd el neki.

Miután Lupin és Dumbledore elmentek, Harry lefeküdt, de képtelen volt elaludni. Csak hevert az ágyban, szorosan a takaróba burkolózva, hogy távol tartsa magától a szoba hidegét, és bámulta a plafont, a jól ismert repedéseket, amelyek Harry képzeletében alakot öltöttek. Az egyik olyan volt, mint egy oroszlán, ami kitátotta a száját, mintha ordítana. Harry elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mit szólt Perselus, mikor megmutatta neki az elképzelt oroszlánt – pont a kígyó ház vezetőjének plafonján. A férfi hosszú órákig tiltakozott a gondolat ellen – egy különösen szörnyű rémálom után történt, mikor Harry képtelen volt újra elaludni.

Harry utált aludni. Harry utálta az éjszakákat. Néha úgy érezte, hogy utálja az egész életét.

Hajnali egy órakor úgy döntött, hogy inkább olvasni fog, az értelmetlen forgolódás helyett. Otthagyta a hálószobát, és apja naplójával a kezében leheveredett a kanapéra.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény