– Perselus!

Perselus az asztala másik oldalánál álló Harryre emelte a szemét.

– Igen, Quiet?

– Valamit akartál nekem mondani. A mérkőzés előtt.

Egy pillanatra Perselus elgondolkodva lehunyta a szemét.

– Aha. Már emlékszem. Csak a jegyeiden csodálkoztam.

– Igen?

– Elképesztőek.

Harry felsóhajtott és leült az asztal szélére, nem törődve Perselus rosszalló pillantásával.

– Csodálod? Mást se csinálok, csak tanulok. Próbálok minél kevesebb időt tölteni az úgynevezett barátaimmal, te meg mindig dolgozol. Mit tehetnék? Hát tanulok.

Perselus is felsóhajtott.

– A vízió miatt próbálod elkerülni a barátaidat?

Harry ingerülten felhorkant.

– Így is mondhatjuk.

– Aha.

Csak bámultak egymásra, és a levegőben szinte tapintani lehetett a szomorúságot.

– Sajnálom Ha- Quiet.

Harry nem válaszolt, csak felkapott egy fényképet az asztalról. Perselus kedvence volt az, mindig ott állt az asztalán. Ők ketten voltak a képen: annyira elmélyülten sakkoztak, hogy egyikük sem vette észre az igazgatót, aki a fényképet csinálta. Perselus imádta ezt a képet. Ez annyira jellemző volt rájuk: az erős koncentráció, a komoly arckifejezés, a csendes, nyugodt mozdulatok. Harry biztos volt benne, hogy ez volt a fő oka zavartalan, békés együttműködésüknek. Harry általában nem zavarta Perselust, a könyvtárban töltötte a délutánjait, vacsora után segített kísérleteiben, aztán olvasott, míg Perselus a dolgozatokat javította, és hosszú, komoly beszélgetéseket folytattak olyan dolgokról, amik általában Harry tanulmányaival voltak kapcsolatban.

És néha sakkoztak.

– Szeretnék egy szívességet kérni tőled – sóhajtott fel végül Harry. Perselus, aki közben folytatta a dolgozatok javítását, meglepetten kapta fel a fejét, és várta, hogy Harry folytassa. – Szeretném, ha a Sötét Művészetekre tanítanál.

Perselust mintha arcul csapták volna, egy darabig csak tátogott, és képtelen volt megszólalni.

– Micsoda?

Harry gúnyosan elmosolyodott.

– Hallottad. Tanulmányozni akarom a Sötét Művészeteket.

– Nem fogod – mondta Piton és olyan erősen megmarkolta a tollát, hogy az kettétört a kezében. – Nem foglak sötét mágiára tanítani. Soha. És ne használd ezt a hülye „művészet” szót. A sötét mágia nem művészet. Hanem fegyver. Méghozzá egy utálatos fegyver.

Harry gúnyosan közelebb hajolt.

– Nevezd, aminek akarod, attól tartok kénytelen leszek megtanulni. Szükségem van rá.

– Hülyeség, Quiet. Nincs rá szükséged. Soha nem fogok neked sötét varázslatokat tanítani. És azt se engedem, hogy másik iskolába menj, ha erre készültél.

Harry nyelt egyet és még egyszer gondosan átgondolta, mit is akar mondani – és legfőképpen, hogyan akarja mondani.

– Nézd, Perselus. Elkezdtem olvasni Quietus naplóját.

Piton hirtelen elengedte a törött tollat, és – rémülten? – Harryre nézett.

– Hogy tudtad megtenni?

– Nekem írta.

A szavainak azonnali és döbbenetes hatásuk volt. Perselusnak leesett az álla, és a szemei végtelen fekete mélységgé kerekedtek.

– Lehetetlen – suttogta. – Nem tudott rólad!

Harry bólintott.

– Pontosan. Nem tudott rólam, de Trelawney jóslata naplóírásra sarkallta. Kikövetkeztette belőle, hogy gyereke lesz, és a halála esetén szerette volna, ha ez a gyerek megismerné őt. Azt írta adott neked egy levelet is vele.

Perselus megrázta a fejét, de hosszú ideig nem szólalt meg.

– Nem – mondta végül. – Nem adott nekem semmilyen levelet. Talán azért, mert a halála túlságosan hirtelen jött, és rólad sem tudott. A könyvei között találtam, és tudtam, hogy napló, évek óta írta, és én… – Perselus hangosan felsóhajtott. – Hogy tudtad elolvasni? Az írás láthatatlan volt.

– Megbűvölte, Li… anyám segítségével. Csak ő és én tudtuk elolvasni.

– Fenébe. – motyogta Perselus. – Hogy utálom ezeket a tikokat és próféciákat!

Harry tökéletesen egyetértett Perselussal, végülis a prófécia az ő halálát is megjósolta.

– A próféciát is idézte. Az volt benne, hogy nekem kell legyőznöm Voldemortot.

– Nem! – csattant fel Perselus.

– De igen. Azt mondta, hogy „a leszármazottadnak el kell őt pusztítania, hogy fennmaradjon”. – Ez a prófécia enyhén rövidített változata volt, mert Harry nem akarta Perselust ijesztgetni.

Perselus a tenyerébe ejtette a fejét.

– Miért te? Miért mindig te? Miért nem kaphatsz egy kis nyugalmat végre?

Harry megmerevedett, aztán szomorúan elmosolyodott.

– Én vagyok a kis túlélő, nem emlékszel? A Roxfort legújabb üdvöskéje! Az évszázad legerősebb mágusának a fia! – a szavaiból annyi keserűség csengett, hogy Perselus zavarodottan pislogott. Még soha nem látta Harryt ennyire kétségbeesettnek.

– Én… sajnálom, Harry.

– Nincs mit sajnálnod. Nem a te hibád. Az élet hibája. Vagy a végzet hibája. Nem tudom, kinek a hibája, de biztosan NEM a tiéd.

Perselus néhányszor bólintott.

– Vagyis még mindig a te dolgod legyőzni őt – Piton nem várta meg, hogy Harry válaszoljon, folytatta. – Rendben van. Hajlandó vagyok téged sötét mágiára tanítani, de nem a gyakorlatira. Csak az elméletet. Azt akarom, hogy megértsd, de nem várhatod el tőlem, hogy halálfalóvá kiképezzelek!

– Elég lesz az?

– Elégnek kell lennie. Nem győzheted le sötétséggel a sötétséget. Ha ezt teszed, könnyen a következő sötét nagyúrrá válhatsz. Csak a világossággal győzhetsz a sötétség felett.

– Vagyis meg tudsz tanítani rá, hogy megértsem a sötétség természetét.

– Ha ragaszkodsz hozzá.

– Ragaszkodom.

– Akkor rendben van, fiam. De nem örülök a döntésednek.

– Én sem. De nem látok semmi más esélyt.

***

Az ispotály túlságosan fényes és fertőtlenített volt, mint mindig. Harry teljes szívéből utálta ezt a helyet, minden évben sok időt töltött el itt.

Lassan mozgott, hogy ne ébressze fel Ront, ha még aludna. Lábujjhegyen az egyetlen foglalt ágy mellé osont, és ahogy közelebb ért, látta a párnán szétterült vörös hajcsomót.

Ron volt az.

Harry századszor is elátkozta magát, amiért idejött és megzavarja Ront, de remélte, hogy most, Ron szerencsétlen zuhanása után talán végre békét köthetnek, vagy legalább az ellenségeskedésnek véget vethetnek.

Harry jól tudta, hogy mindenki tisztában van a Ron megmentésében játszott szerepével, és tudta, hogy Hermione már elmondta Ronnak, mi történt két napja a mérkőzésen. (Azt is elmondta neki, hogy a Hollóhát győzött, mert a kettő közül Cho volt az ügyesebb fogó. Harry olyan büszkén mosolygott, mintha Cho az ő barátnője lett volna, vagy ő lett volna Cho maga.)

Nem beszéltek sokat Hermionéval, de a lány már megköszönte neki, hogy olyan gyorsan reagált, és hajlandó volt megmenteni a fiút, aki annyira gyűlölte, mint Malfoy. Harry sokáig egy szót sem szólt, csak felsóhajtott, de egy kis idő után nem tudta megállni, hogy ne tegyen rá megjegyzést.

– Érted tettem, Hermione – mondta gonoszul vigyorogva. – Már mondtam, hogy nem akarok veled járni. Nem vagy az esetem. A butácskább lányok tetszenek.

A lány dühösen csípőre tette a kezét.

– Soha nem járnák veled, még ha te lennél az utolsó férfi is a földön!

– Ez igazán megnyugtató, drágám – hajolt meg Harry, és mindketten elnevették magukat.

Harry most is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a beszélgetésük. Hermione még mindig az egyik legjobb barátja.

Óvatosan közelebb lépett az ágyhoz.

Ron megrezzent, talán meghallotta a halk lépéseket és lassan Harry felé fordította a fejét. Először nem ismerte meg a magas, sötét hajú varázslót: túlságosan erős volt a fény, és Ronnak szüksége volt egy kis időre, hogy hozzászokjon a szeme, de ahogy alkalmazkodott a szoba fényességéhez, az arcán, mint mindig is, megjelent a szokásos gúnyos mosoly.

– Ó, látom, megjött a megmentőm, hogy benyújtsa a számlát a bátor tettéért! – A vörös hajú fiú felült, és gyűlölködő pillantást vetett Harryre. – Sajnálom, de nem vagyok hálás neked, kis mardekáros. Tudom, hogy az életemmel tartozom neked, és ígérem, hogy valahogy majd visszafizetem, de nem hiszem, hogy valaha is megváltozik rólad a véleményem. Nem tudom, miben sántikálsz, de soha nem engedem át neked Harry helyét, még akkor sem, ha mindenki más, Hermionét is beleértve ezt teszi! Soha! – az utolsó szót már elkeseredetten kiáltotta, és visszadőlt az ágyon. – Most pedig elmehetsz, te embernek nevezett szemétláda. Hagyj békén és ne gyere vissza többé.

Harrynek szinte földbe gyökerezett a lába. Nem tudott megmozdulni, nem tudott gondolkodni, úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná a szívét. Felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa Ront, még a száját is kinyitotta, de képtelen volt bármit is mondani, tenni.

– Mr. Piton? Jöjjön velem, kérem – hangzott fel McGalagony hangja. A boszorkány az ajtóban állt, és a két ellenséget figyelte. – És húsz pont a Griffendéltől a durva és igazságtalan szavaiért, Mr. Weasley. Többet vártam volna magától.

Harry egy bizonytalan „sziát” mormogott Ron felé, de a fiú nem válaszolt, aztán követte a nő lobogó vörös palástját, és azon töprengett, vajon Perselus az idős boszorkánytól tanulta-e, hogyan kell ezt a lobogós járást csinálni. McGalagony az igazgató irodájába vezette. A jelszó még mindig Caramel volt, és Harry kényelmetlen érzése minden lépéssel tovább nőtt.

Nem akarta, hogy hősnek nevezzék azért, amit tett, nem akarta, hogy kérdéseket tegyenek fel gyorsaságával kapcsolatban, csak vissza akart menni a pincébe, a könyveihez és olvasni – vagy bájitalt főzni Perselussal, hogy megnyugtassa az idegeit.

De az irodában nem az várta, amire számított. Nem voltak kérdések, elvárások, volt ehelyett egy nagy csapatnyi vörös hajú ember, akik végigölelgették, és boldogan ráztak vele kezet.

Harry reakciója, a kétségbeesett rosszullét azonban megdöbbentette őket. Hirtelen túl sok lett neki a testi érintkezésből és Mrs. Weasley ölelésében csaknem eszméletét vesztette. Hermione volt az, aki kimentette a nő karjaiból, és az ikrek segítségével elmagyarázta nekik, mennyire nem bírja, ha megérintik.

Végül felült, és végignézett első igazi és kedvenc családján. Nem volt itt az egész család: Percy és Charley nem jöttek el, de Fred és George ott vigyorogtak. Mr. Weasley kíváncsian nézett rá, míg Mrs. Weasley még mindig sokkban volt attól, ahogy Harry az ölelésére reagált. Bill óvatosan méregette, és a két lány, Ginny és Hermione melegen mosolygott.

Mindent egybevetve nem is volt annyira kellemetlen az egész, döntötte el Harry, és megkockáztatott egy halvány mosolyt.

– Vagyis Ronnici megint szemétkedett – nyitotta meg a beszélgetést George. Harry nem válaszolt, McGalagony viszont hangosan felhorkant.

– Azok után, amit néhány perce a kórházban hallottam, azt hiszem meg tudom érteni a szeptemberi verekedésüket, Mr. Piton. Ugyanez történt?

Harry csak megrántotta a vállát.

– Nézeteltérésünk volt, tanárnő – mondta végül. – De ez a dolog csak rá és rám tartozik, és nem akarok róla az ő távollétében beszélni.

McGalagony felvonta a szemöldökét.

– Valóban? Akkor pénteken, ebéd után találkozunk az irodámban. Majd elbeszélgetünk Mr. Weasleyvel.

Harry rossz előérzettel bólintott. Nem volt elragadtatva a professzor ötletétől. Biztos volt benne, hogy az a beszélgetés semmin nem fog segíteni.

– Szerettünk volna köszönetet mondani az izé… lélekjelenlétéért – mondta végül Mr. Weasley. – Az ikrek elmondták, hogy gyorsan és gondolkodás nélkül cselekedett. Bár ahogy tőlük hallottam – és most a professzortól is –, nem igazán vannak jóban.

Harry elnyomott egy gúnyos kacajt.

– Finoman szólva. Bár sokszor megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a gyűlölködését, mégis úgy tűnik, képtelen nekem megbocsátani, hogy Piton vagyok.

– Azok után, amit Percy csinált, azt hiszem minden jogod megvan rá, hogy utáld őt is és Ront is – tette hozzá Fred, és a Weasley szülők elvörösödtek.

– Charles üdvözöl – mondta végül Bill. – És mindketten szeretnénk bocsánatot kérni Percy és Ron viselkedéséért.

Harry vállat vont.

– Nem szükséges. Nem a ti hibátok. Ami meg Ron megmentését illeti, bárki másért is megtettem volna.

– Hé, te biztos, hogy Piton vagy? – kérdezte hirtelen Bill.

Harry elvörösödött dühében.

– Én Piton vagyok, és ha te is azt akartad mondani, hogy az apám nem más, mint egy piszkos halálfaló, aki megérdemel minden rosszat, amin életében keresztülment, akkor tévedsz! – Harry talpra ugrott, az arca eltorzult a méregtől. – Talán nem ő a legrendesebb ember a földön, de nem egy „embernek nevezett szemétláda”, ahogy a drágalátos testvéred nevezi őt is és engem is! Még Harry Potter életét is többször megmentette, nem is beszélve azokról, akiket a kémkedésével megmentett! Nincs joguk gonosz célzásokat tenni rá!

– Quietus! – szakította félbe az igazgató Harry szóáradatát. – Senki nem akarta bántani az apádat.

– Tényleg? – Kérdezte Harry élesen. – Nekem másként tűnt – de visszaült és egy utolsó dühös pillantást vetett Billre.

– Sajnálom – motyogta az zavartan. – De tudod…

– Tudja – szólalt meg hirtelen Hermione. Mindenki meglepetten nézett rá. – Egyszer kihallgatta a beszélgetésünket Ronnal, mikor ő… ő elmondta nekem, mi történt a családjukkal – zavartan nyelt egyet és gyorsan becsukta a száját.

Az igazgató és McGalagony kíváncsian néztek rá.

– Nem hiszem, hogy apa tudja, hogy Galvanyék a rokonaik voltak – mondta Harry nyugodtan. – Mikor róluk beszélt, soha nem említette.

– Nem Thomas Galvany volt az, hanem a felesége. A nővérem volt – mondta Mrs. Weasley szomorúan. – De halálfalók voltak. Mind a ketten: Thomas és Nelly is. Én… én nem akartam elmondani Ronnak vagy a gyerekeknek. De… bizonyos szempontból… szükséges volt.

– De a nővéred… ő griffendéles volt! – kiáltott fel Ginny.

– Ez nem jelent semmit, drágám – rázta meg a fejét Mrs. Weasley, és a férje egyetértően bólintott. – Tudodkinek minden házból megvannak a követői.

Harry felsóhajtott.

– Azért ölték meg őket, mert a minisztérium kémjei voltak, és Voldemort rájött.

– Nem kell őket mentegetned, drágám – mondta Mrs. Weasley nyugodtan.

– Nem mentegetem őket. Csak azt mondom, amit Perselustól hallottam – mondta Harry, aztán néhány szóban összefoglalta, amit pár héttel azelőtt hallott.

Nehéz csend ereszkedett a szobára, mikor megnyikordult az ajtó. Perselus lépett be.

A csend tovább mélyült, és Piton megállt az ajtóban.

– Zavarok? – kérdezte végül.

Harry mellé lépett.

– Galvanyékról beszéltünk – mondta, és határozottan odaállt a professzor mellé, ezzel is mutatva, hogy hajlandó megvédeni a mindjárt kirobbanó vitában.

De senki nem szólalt meg.

– Mrs. Weasley rokonai voltak – folytatta végül Harry. – Ezért gyűlöl Ron annyira.

Harry szavaira Piton csak bólintott, és pislogás nélkül bámult az igazgatóra, mintha tőle várna segítséget.

– Senki nem okol téged, Perselus – mondta végül Dumbledore, megszakítva a hosszú csendet.

– Elég ha én magamat okolom, Albus – sziszegte Piton, de nem mozdult.

– Régen volt. Nem a te hibád. Mindenképpen meghaltak volna. Ők választották azt az utat, felnőttek voltak, tudhatták volna, mik lehetnek a következmények. – Mrs. Weasley hangja komoly volt és határozott.

– A gyerekeik ártatlanok voltak – jelentette ki fáradtan Piton.

– Mindenképpen meghaltak volna – mondta Mrs. Weasley.

– Nem számít. Én öltem meg őket, nem valaki más.

A szavak kövekként koppantak a csendben.

– Eleget vezekeltél a hibáidért, Perselus – sóhajtotta Mrs. Weasley.

– Soha nem vezekelhetem le a BŰNEIMET, Mrs. Weasley – válaszolta Piton, de még mindig nem ment el. Ehelyett Dumbledore-hoz fordult. – Azt hiszem, ideje beadni a felmondásomat, Albus.

Harrynek kis híján elállt a szívverése.

– De hát miért? – kiáltott rá kétségbeesetten.

– Nem hiszem, hogy helyes, hogy olyan diákokat tanítsak, akiknek én öltem meg a rokonait. Az egyetlen mentségem, igazgató úr, hogy nem tudtam róla – nézett határozottan a férfira.

Megint csend ereszkedett rájuk. De most még idegesítőbb volt, mint ezelőtt.

Dumbledore a döbbent családra nézett, és most Mr. Weasley volt az, aki megszólalt.

– Nem tudom, maga mit akar, Albus, de szeretnék tenni néhány megjegyzést – nézett az igazgatóra, aki egyetértően bólintott. Mr. Weasley folytatta. – Először is, bocsánatkéréssel tartozunk mindkettőjüknek a két fiunk viselkedéséért. Amit Percy tett, és amit Ronald mondott, megbocsáthatatlan, és mégsem tett egyikük sem ellenlépéseket se ellenük, se a családunk ellen, bár véleményem szerint minden joguk meglett volna rá. Másodszor, Perselus, rengeteg életet megmentettél az első háborúban, és jól emlékszem, hogy sokszor figyelmeztettél, mikor Tudjukki támadást tervezett a nem őt követő aranyvérű családok ellen. Neked köszönhetjük, hogy túléltük az első háborút. Harmadszor, mindannyian tudjuk, hogy többször is megmentetted Harry életét, és Harry olyan volt nekünk, mint egy családtag, mintha a fiam lett volna – itt megakadt, és mélyet lélegzett, mielőtt folytatta. – És ha elhagyod az iskolát, veszélybe kerülsz, a fiad pedig egyedül marad itt, a segítséged nélkül. Arról már nem is beszélve, hogy Dumbledore-nak is nehéz lesz évközben találnia egy megfelelő bájital tanárt, akinek biztos lehet a hűségében, és aki elégé jól érti a dolgát nem csak ahhoz, hogy a diákokat tanítsa, hanem hogy megfőzhesse a szükséges bájitalokat a kórháznak és a rendnek is.

Dumbledore egyetértően bólintott Mr. Weasley felé, és Perselushoz fordult.

– Arthurnak igaza van, Perselus. Nem fogadhatom el a felmondását. Most legalábbis nem. Itt van rád szükségünk, legalább a háború végéig.

Piton gúnyosan elmosolyodott.

– Vagyis azt akarja, hogy életem végéig itt maradjak, igazgató úr?

Dumbledore felkuncogott, és még a Weasleyék közül is elmosolyodtak néhányan.

– Nem vagy te egy kissé pesszimista, barátom?

Perselus enyhén megrándult, de nem mosolyodott el.

– Komolyan beszéltem, Albus.

Harry hozzá fordult, és megragadta a karját.

– Mr. Weasley és az igazgató úr is komolyan beszéltek. Itt van rád szükségünk – mondta, aztán bizonytalanul hozzátette – apa?

Mikor Piton még mindig semmi jelét nem mutatta annak, hogy elfogadná a helyzetet, Mrs. Weasley lépett hozzá.

– A háború itt van a nyakunkon. Meg kell tanulnunk megbocsátani és felejteni, összefogni a közös ellenség ellen. Nem mehetsz el. Itt van a helyed. Én, mi megbocsátunk neked, Perselus – mondta, és ezzel kezet nyújtott.

– Ha ragaszkodik hozzá – felelte Piton keserűen, de megragadta a felajánlott kezet.

És ekkor megtörtént az, amiben Harry biztos volt, hogy soha nem láthatja: az összes jelenlévő Weasley odalépett a professzorhoz, és kezet rázott vele.

Egy csatát megnyertek.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény