13. fejezet – Zuhanás

1975. július 31.

Szia,

Ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy a fiam (vagy a lányom) vagy, és én már meghaltam. Furcsa mindezt így leírni, és biztos vagyok benne, hogy megérted, mennyire zavarban vagyok. Úgy érzem magam, mintha búcsúlevelet írnék az öngyilkosságom előtt, és mivel soha nem akartam öngyilkos lenni, így búcsúlevelet se írtam még. Vagyis semmi gyakorlatom nincs benne. Úgyhogy, kérlek, bocsásd meg a zavaromat és a néha idegesítő bejegyzéseket, azért írom mindezt, hogy maradjon utánam valami, ha gyanúm beigazolódna.

Úgyhogy kedves leszármazottam (Istenem, nem hiszem el, hogy ezt tényleg leírtam!), remélem, hogy ez a napló segít majd neked, hogy megértsd mindazt, ami velem történt, ha valaha elolvasod egyáltalán.

Általában higgadt és komoly férfinak (vagy a „fiú” szó még jobb lenne, figyelembe véve az életkoromat) tartom magam, és talán ez a napló a legbutább dolog, amit életemben csináltam. De amióta Mrs. Trelawney, aki szerintem nem áll éppen hivatása magaslatán, elmondta azt a jóslatot, mást se csinálok, mint újra és újra átgondolom a szavait, és mivel tartok tőle, hogy a jóslat (és a nő) igazat mondtak, úgy döntöttem, hogy elkezdem ezt a naplót.

Talán hülyeség az egész, és csak magamnak csinálom, de van az a bizonytalan érzésem, hogy jelenleg ez lehet a legjobb döntésem.

Úgyhogy az ő jóslatával kezdem a naplót, hogy megértsd, miről zagyválok.

A jóslástan vizsgámon történt, mikor negyedikes voltam. Ott ültem előtte, és azon erőlködtem, hogy lássak valamit a kristálygömbben, mikor ő hirtelen elájult (vagy transzba esett?), a hangja lelassult, mély lett, és teljesen felismerhetetlen, és úgy nézett ki, mint aki nincs magánál. Még soha nem láttam ilyennek.

Azt mondta (megpróbálom pontosan idézni a szavait):

„Halálodból élet támad, szerelmed szeretet által legyőzi ellenségedet. De a Sötét Nagyúr visszatér majd, ha eljön az ideje, és a tőled származottnak szembe kell néznie a halállal, hogy elpusztíthassa, és fennmaradjon.”

Nem vagyok benne biztos, hogy ezzel mit akart mondani, de van az az érzésem, hogy semmi jót. Túl sok benne a halál, és nem tetszik, hogy Voldemort legyőzése a szeretetemen (vagy a szerelmemen?) és persze a te válladon nyugszik. Én személyesen szeretném legyőzni, de ezek a szavak azt sugallják, hogy nem lesz rá esélyem.

Annak sem örülök, hogy a halálomról szól a prófécia. Most 15 és fél éves vagyok és remélem, hogy ezek a szavak öregkoromra vonatkoznak, mikor majd feleségem és gyerekeim lesznek. De nem hiszem igazán. Úgy néz ki, hogy fiatalon fogok meghalni, egy özvegyet és legalább egy gyermeket hagyok magam után, és ez megrémít. Nem akarok meghalni.

Ha a gyanúim beigazolódnának, legalább ezt a naplót és egy Perselusnak szóló levelet hagyok magam után (remélem ő túléli a halálomat), hogy adja át neked, hogy jobban megérthess, és megismerj. De nagyon remélem, hogy személyesen is ismerni foglak, és ez az egész napló dolog felesleges lesz.

Attól is tartok, hogy ez a prófécia neked se jelent sok jót, Trelawney utolsó szava – és sajnálom, de erre biztosan pontosan  emlékszem – a „fennmaradjon” volt a megnyugtató „éljen” helyett, ami számomra a te közelgő végzetedet is jelenti, bár remélem, hogy tévedek. Nem akarom, hogy bárki is meghaljon, kivéve persze Voldemortot, és nagyon remélem, hogy a vén csoroszlya tévedett és a próféciája csak a szokásos csalás.

Remélem. „A reménység pedig nem szégyenít meg” írja a mugli Biblia.

Én nem szégyenkezem azért, mert nem akarok meghalni. De megpróbálom majd elfogadni, ha mégis eljön az ideje.

Ha Perselus ezt olvasná, biztos azt mondaná, hogy hülye vagyok, és talán igaza is lenne.

Hülye vagyok, mindig is hülye voltam, egész életemben, a család, a házam, az évfolyamom fekete báránya. Most kezdem majd az ötödik évet a Roxfortban, a Hollóhátban. Nincsenek itt igazi barátaim, kivéve Lilyt, de ő inkább a társam, mint a barátom, legalábbis azt hiszem. Van egy bátyám, mindig morog és rendetlen, ő most kezdi majd az utolsó évét a Mardekárban és Perselusnak hívják. A szüleink nem igazán szeretnek minket, azt akarják, hogy kövessük a példájukat és csatlakozzunk ahhoz a ronda sötét csapathoz.

Remélem te jobban állsz. Több barátod van és a családod (anyád, vagyis akkor az én feleségem – de furcsa leírni!) jobban bánik veled, mint az én szüleim bántak velem. Biztos vagyok benne, hogy Perselus imád téged. Nagyon jó ember, még ha néha furcsán viselkedik is, mindig számíthatsz rá, mindig melletted lesz, még ha néha barátságtalannak is tűnik.

Megbűvöltem ezt a könyvet, hogy csak a leszármazottam tudja elolvasni. Egyébként egyszerű, üres könyvnek tűnik, és csak neked árulja el a titkát, ha kinyitod. Ez egy hasznos bűbáj, Lilytől tanultam. De hiszen tudod, ő született bájoló! Vagyis senki más nem olvashatja. Csak mi ketten.

Nem tudom, mit írjak még. Az életemről majd több részletet is megtudhatsz a következő bejegyzésekből, úgyhogy itt most be is fejezem.

Apád (hát ez nevetséges!): Quietus.

***

Harry letette a naplót. Már harmadszor olvasta az első bejegyzéseket, de még mindig halálra rémítették, csakúgy, mint apját, Quietust.

Trelawney próféciája szörnyű volt, Quietus magyarázatáról már nem is beszélve. És Quietus helyesen értelmezte az első részt, ami rá vonatkozott. Gyanította, hogy fiatalon fog meghalni, és igaza lett. Gyanította, hogy egy gyermeket hagy maga után, és igaza lett. Ez azt jelentette, hogy abban is igaza lehet, hogy a leszármazottjára is halál vár.

Harry megborzongott.

Mikor Perselus először mesélt neki a próféciáról a Rémálom Kúria pincebörtönében, Harry arra a következtetésre jutott, hogy ez a „szembe kell néznie a halállal” a fogságukra és a szabadulásukra vonatkozott. Most viszont az a szörnyű érzése támadt, hogy tévedett. Ez a halállal való szembenézés még mindig előtte áll.

Felsóhajtott, és becsukta a naplót. Úgy döntött, hogy egyelőre ennyi elég is, majd később újra átolvassa ezeket a bejegyzéseket, a könyvtárban pedig, amint talál rá időt, utánanéz a próféciáknak és megfejtésüknek. És talál majd rá időt: hiszen mégiscsak az ő életéről van szó, és szeretett volna minél biztosabb lenni a dolgában.

Úgy döntött, hogy nem említi a dolgot Perselusnak, mert csak feleslegesen megrémítené vele, és talán téved is, akkor meg minek zavarja ilyen butaságokkal.

Visszarakta a könyvet a táskába az iskolai könyvei mellé, és elővette bájitaltan esszéjét, hogy újra átolvassa. Éppen olyan hosszú volt, mint Perselus kérte, a kamilla mágikus és nem mágikus gyógyfőzetekben való használatáról szólt, és rettenetesen unalmas volt, de arra talán elég, hogy elterelje a figyelmét a közeledő végzetéről.

Kamilla. Gyógyfőzetek. Bájitalok. Perselus. Rémálom Kúria. Voldemort.

Egy ügynök a környezetében. Egy ügynök a barátai között.

Quietusnak valószínűleg igaza volt.

Istenem! Meg fog halni. Talán még a 19. születésnapja előtt. Előbb, mint az apja.

„A dolgozattal foglalkozz!” mondogatta magának. Semmi szükség rá, hogy homályos próféciákon töprengjen, amiket az a szánalmas jóslástan professzor mondott!

De a próféciája igazat mondott. Ez a prófécia igazat mondott. Még Dumbledore is így gondolta.

Harrynek remegni kezdtek a kezei.

Az apjának, a 15 éves apjának szörnyű lehetett erre a következtetésre jutnia. Harry most tökéletesen meg tudta őt érteni. Harry éppen így érzett. Ő is 15 és fél éves, mint az apja volt akkor, de Harry pontosan tudta, kivel áll majd szemben.

Vörös szemek. Gonosz vigyor. A csontos, parancsokat osztó kezek, sápad ajkak, amik elégedett mosolyra húzódnak szolgái fájdalmas munkája láttán.

Perselus, amint nyög az átkok alatt. Ő maga, amint üvölt a félelemtől.

Harry nem akart újra szembenézni vele. Nem akarta ezt a terhet. Hiszen csak egy fiú. Semmi több. Miért várják el tőle a felnőttek, hogy teljesítse ezt az utálatos kötelezettséget?

Harry a tenyerébe temette arcát és mély lélegzetet vett.

Nem, döntötte el. A hülye kérdések nem oldanak meg semmit. Cselekednie kell. Tanulnia kell, fel kell készülnie arra a napra, hogy képes legyen szembenézni az ellenségével, szülei gyilkosával, hogy egyszer és mindenkorra eltörölje a föld színéről.

Még ha ez is a sorsa, nincs más választása, mint szembenézni vele és beteljesíteni.

Összeszorította a fogait és újra a dolgozatára fordította a figyelmét. Meg kell tanulnia mindent, amire képes. Nem tudhatja, mire lesz majd szüksége.

***

– Quietus. Azt hittem, hogy a jegyeid már nem lehetnek jobbak, de az ebben a hónapban elért eredményeid elképesztőek. Biztos vagyok benne, hogy kitűnő eredményekkel fogod letenni az RBF-jeidet.

Harry döbbenten fordult Perselus felé. A mardekáros lelátón ültek a nézők között, a Griffendél-Hollóhát meccs kezdetére várva. Harry révülten bámulta Madame Hooch repülő alakját, csak Perselus hangja rezzentette fel a kábulatból.

– Mi? – kérdezte bambán. Ez volt az első kviddicsmérkőzés, amire eljött, még az edzéseket se nézte meg. Még mindig fájdalmas volt ez az egész. Imádott kviddicsezni. A repülés olyan volt számára, mint a lélegzés. Szabadnak és könnyűnek érezte magát, mint a madár. És szerette a mérkőzések nyújtotta kihívást is. Az izgalmat, a félelmet. Most is csak azért jött el, mert az osztálytársai hívták, főleg Seamus, az új fogó.

Mindent szeretett, ami kapcsolatban volt a játékkal, és most rettenetesen hiányzott neki. Hiányoztak a mindennapi edzések is. Utálta ezt az életstílust: csak ülni és olvasni, semmi sport, nem mintha hízás fenyegette volna, de hiányzott neki a mozgás. A súlyával semmi gondja nem akadt, éppen ellenkezőleg, megint fogyott. Szerencsére Perselus nem vette észre, legalábbis még nem, úgyhogy nem kérdezősködött a visszaesés okáról.

– Azt mondtam, hogy büszke vagyok rád. Elképesztően jók az eredményeid – mosolygott rá Perselus. – De miért ültél ide mellém? Miért nem mentél a barátaidhoz?

– Kösz – mosolygott vissza Harry. – És hogy miért ide ültem: szerintem itt biztonságosabb. Egy kviddicsmérkőzésen bármi is megtörténhet, és még mindig nem tudom, ki az, aki megpróbál átadni, tudod kinek.

Perselus komolyan végigmérte.

– Most nevezted őt először Tudodkinek.

– Nem neveztem Tudodkinek, csak egy alárendelő mellékmondatot használtam – fonta össze a karjait maga előtt Harry.

Perselus felvonta a szemöldökét.

– Valóban.

Harry megrázta a fejét.

– Hé, apa. Már megint Pitont utánozod!

Perselus elvigyorodott, és közelebb hajolva Harry fülébe súgta.

– Elárulok neked egy titkot. Én vagyok Piton professzor.

– Nem hiszek neked – mondta Harry. – Te sokkal rendesebb vagy, mint ő.

– Tényleg? Akkor büntetőmunkát kapsz, amiért szemtelen voltál egy professzorral – hátradőlt. – Holnap.

– Viccelsz.

– Teljesen komolyan beszéltem.

– Friccsel? Hagriddal? McGalagonnyal?

– Velem.

– Neville-lel?

– Nem – mondta komolyan Perselus. – Számotokra vége a bájitaltan korrepetálásnak. Most már Neville is képes lesz megfelelni a vizsgákon, úgyhogy semmi szükség rá, hogy hülye bájitalok főzésével töltsem az időmet. Ehelyett segítesz majd nekem gyógyfőzeteket készíteni Madam Pomfrey számára. Rendben?

Harry bólintott. Hirtelen eszébe jutott valami.

– Apa?

– Hmm?

Harry már nyitotta a száját, hogy feltegye a kérdését, de a következő pillanatban már a saját hangját se hallotta. A játékosok előjöttek az öltözőkből és elindultak Madam Hooch, a bíró felé. A pálya közepén várt a két csapatra, kezében a seprűjével.

Harry nem hallotta a szavait, de már fejből tudta őket. Tiszta játékot kért a játékosoktól, és utasította őket, hogy üljenek seprűre. Megtették.

Madam Hooch belefújt az ezüst sípba és a mérkőzés elkezdődött.

Megint Jordan kommentált, McGalagony szokásos közbeszólásaival.

Harry intett Perselusnak és megpróbálva túlkiabálni a tömeget, üvöltötte, hogy „Később!”. Perselus bólintott, és megint a pálya felé fordították a figyelmüket.

Az első, akit Harry észrevett, Cho volt, és ettől kis híján megállt a szívverése. Már hónapok óta nem gondolt rá, ebben az évben észre sem vette. Hirtelen zavarba jött, és elszégyellte magát. Túlságosan is könnyen elfelejtette a lányt – mindazok után, és Cedric halála után… Harry lehunyta a szemeit, és megremegett. Még Jordan hangját sem hallotta egy pillanatra. Az egész világ elnémult körülötte, és már megbánta, hogy eljött a mérkőzésre. Nem akart itt lenni. Sehol sem akart lenni. Képtelen elviselni ezt az életet. Harry szeretett volna odadőlni Perselushoz, egy kis segítségért és támogatásért, de már a puszta gondolatra is elvörösödött – hogy ő Perselushoz bújjon a mardekáros tömeg kellős közepén! Mi lenne Perselus hírnevével? Harryéról, vagyis inkább Quietuséról már nem is beszélve.

Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, és figyelje a mérkőzést, bár megpróbált nem Cho irányába nézni. Ahányszor megakadt rajta a szeme, újra meg újra elöntötte a bűntudat. „Öld meg a másikat!” és úgy érezte, képtelen mozdulni. Utálta magát ezért a gyengeségért.

A Griffendél csapata ugyanolyan jó volt, mint régen. A hajtók tökéletes egyetértéssel játszottak, a két terelő, a Weasley ikrek gyorsak voltak és pontosak, Seamus a cikeszt kereste – bár őt nem követte olyan szorosan Cho, mint valamikor Harryt.

És Ron – Ron Harry régi Tűzvillámán repült. Harry érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Ron iránti érzései kezdtek megváltozni. Többé már nem volt benne biztos, hogy még mindig szeretne a barátja lenni. Percy hibája lenne? Vagy Roné? Harry nem tudta a választ erre a kérdésre. Csak keserűséget érzett, ha volt barátjára nézett.

Talán Ron is észrevette, hogy felé néz, mert odapillantott, és tekintetük egymásba kapcsolódott. Egy rövid pillanatra Harry azt hitte, hogy Ron int neki, vagy rámosolyog, annyira megsűrűsödött közöttük a levegő. De ekkor Ron arcán gúnyos mosoly jelent meg, és Harry megérezte mögötte a tiszta gyűlöletet. Csodálatos. Ron, aki az Ő seprűjén ül, gúnyosan vigyorog rá. Milyen szép az élet, hát nem?

Harry egy gyors pillantást vetett a griffendélesekre is, akik állva biztatták a játékosokat. A mérkőzés gyors volt, és kiegyensúlyozott, Harry tudta, hogy a fogók fogják eldönteni a végső eredményt. A mardekárosok mind kiabáltak és ordibáltak körülötte, hangosan biztatták a Hollóhátat. Csak Ares és Perselus voltak kivételek.

Harry még mindig nem hallott rendesen. Mintha egy buborékból nézte volna a mérkőzést, ahogy a griffendéles hajtók egymás között dobálták a kvaffot, elegánsan kerülgetve a gurkókat és a csapattársaikat.

Egy gurkó Angelinára támadt, de a lány elkerülte, aztán jött George, aki elütötte egy hollóhátas hajtó felé, aki éppen ebben a pillanatban szerezte meg a kvaffot, és gyorsan megpördült. A gurkó egy kissé hátramaradt. George megint utolérte, és teljes erőből meglendítette az ütőjét.

És ekkor történt.

Ron szemei a közeledő hollóhátas hajtót követték, pillantása egyenesen a kezében tartott kvaffra tapadt. Annyira erősen koncentrált, hogy nem vette észre a teljes sebességgel közeledő gurkót.

George valami érthetetlent kiáltott, Fred eltakarta a szemeit.

Angelina felsikoltott, Seamus rémülten bámulta a jelenetet.

Mindenki elhallgatott és mintha lelassult volna az idő – Harrynek olyan érzése támadt, mint mikor Peter Pettigrew kimondta rá a halálos átkot.

De ekkor Harry már talpon volt, keze elindult az öve, a pálcája felé.

A következő pillanatban a gurkó Ron halántékának vágódott. Azonnal elöntötte az élénkvörös vér. Fájdalmas kifejezés jelent meg szemében, aztán a szemei elvesztették a fényüket, és fáradtan lecsukódtak.

Mintha mindez álomban történt volna, vagy Harry belekerült volna egy lassított filmbe. Ron kezei elengedték a seprűt, elvesztette az egyensúlyát, és lefordult, majd a seprűnyél kicsúszott alóla.

És hirtelen minden visszazökkent a rendes sebességbe.

Harry előrántotta a pálcáját, és a zuhanó alakra fogva, teljes erejéből elordította magát:

– WINGARDIUM LEVIOSA!

Mindig ez volt az első varázslat, ami eszébe jutott. Szerencsére. Ron teste most mozdulatlanul lebegett a levegőben, csak a csepegő vér mutatta, hogy még mindig létezik a gravitációnak nevezett jelenség.

– Elengedheted, Quiet. Az igazgató most már vigyáz rá – hallotta meg Harry hirtelen Perselus hangját, és egy kezet érzett a vállán.

Egy hosszú percig is eltartott, míg Harry felfogta, mit mondott Perselus. Lassan leengedte a pálcáját, de csak akkor szüntette meg teljesen a bűbájt, mikor látta, hogy Ron teste zuhanás nélkül ér le a földre. Sokkos állapotban huppant vissza a székébe.

Ahogy Perselus átölelte a vállát, érezte, hogy remegni kezd.

– Jól vagy? – hallotta a férfi aggódó hangját. Válaszul csak bólintott, nem bízott még a saját hangjában.

Egy darabig mozdulatlanul ültek, Perselus csendesen tartotta Harryt. Mikor végre képes volt kinyújtózni és kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, Perselus vörös arca volt. Elengedte a nevelőapját és gyors pillantást vetett furcsán csendes környezetükre.

Az iskolából mindenki őket bámulta. Mindenki, kivétel nélkül. Perselus a szokásos gonosz-gúnyos pillantásával megpróbálta – sikertelenül – rávenni őket, hogy félreforduljanak, de csak az elsősökre és a fiatalabb mardekárosokra volt valami hatása, a többiek továbbra is döbbenten bámulták őket.

– Mit néznek ennyire? – suttogta Harry idegesen.

– Téged. Meg természetesen engem – sziszegte dühösen Piton. Harry örült, hogy a dühe most nem rá irányul.

– De hát miért? – nyelt egyet.

Perselus komoly pillantást vetett rá.

– Kimondhatatlanul, elképzelhetetlenül gyors voltál, Quiet. Még soha senkit nem láttam ilyen gyorsan cselekedni, még az igazgatót sem. Mi még mindig a sokk hatása alatt álltunk, mire te már felpattantál, és pálcával a kézben megállítottad Mr. Weasley zuhanását. Minden pillanatok alatt történt.

Harry megrázta a fejét, hogy megpróbálja kitisztítani.

– Nekem hosszabbnak tűnt. Majdnem perceknek. Pont mint – Harry nem folytatta, mikor észrevette a még mindig őket bámuló diákokat és tanárokat. – Gyerünk. Utálom, mikor ennyire néznek. Rosszul vagyok tőle – ezzel talpra ugrott és a kijárat felé indult. Perselus követte.

Ezzel a mozdulattal megtörte a csendet. A kviddicspályát újra betöltötte a hangos zúgás: kérdések és meglepett megjegyzések. Nem csak Harry gyors közbelépéséről, hanem az utált bájital tanáruk reakciójáról is. Soha senki nem látta őt még csak megérinteni sem másokat, nem még hogy átölelni! Úgy viselkedett, mint akármelyik másik ember a földön. Néhány diák halálra rémült. Mások majdnem sokkot kaptak.

Valójában a tanárokon kívül csak egyetlen ember vette észre Harry gyorsaságát. De ő még mindig lent állt a kviddicspályán, aztán Dumbledore után elindult a kórház felé a barátja után.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény