Harry izgatottan viharzott be a nappaliba, karján új baglyával.

– Nézd, Perselus, mit vett nekem Lupin professzor és Sirius! – szélesen elvigyorodott. Eredetileg csak vacsora után kaphatta volna meg az ajándékot, de meggyőzte Lupint, hogy szüksége van a bagolyra, hogy ajándékot küldhessen a barátainak, és a férfi végre megadta magát, és Harry büszkén mutogathatta a baglyot, bár sajnálta, hogy nem Hedvig az. Hedviget Dumbledore Hermionénak adta – Harry Tűzvillámját Ron kapta meg a temetés után. A többi, kevésbé felismerhető dolog Harryé maradt: a ládája, amit A. H. Potter, Harry mostoha-nagyanja készített (Dumbledore mutatta meg neki a jelet a láda alján), a láthatatlanná tévő köpeny (Perselus bosszúságára), a térkép (bár annak a titkát még mindig nem árulta el Perselusnak – Harry nem akarta, hogy felhasználja az éjjel a kastélyban mászkáló diákok ellen) és a régi pálcája is.

Az aurorokkal való szerencsétlen találkozás óta Perselus ráparancsolt Harryre, hogy régi pálcáját is magánál tartsa, titokban, a ruhájába rejtve. Elvarázsolta, hogy láthatatlan maradjon – még a Revelo se volt képes kimutatni –, és azóta Harrynél mindig két pálca volt, ami meglehetős biztonságot adott.

– Gyönyörű bagoly, Quietus, de nem hiszem, hogy már ma este meg kellett kapnod…

– Tudom, tudom, csak el akarom küldeni az ajándékaimat Hermionénak, Neville-nek, Aresnek és… – Harry hirtelen elpirult és gyorsan hozzátette – a többieknek.

Perselus felvonta a szemöldökét.

– Kik ezek a „többiek”, Quiet?

Harry megmakacsolta magát, lesütötte a szemét, és nem válaszolt.

– Quiet! Kérdeztem valamit! – Perselus előrehajolt, és fenyegetően csípőre tette a kezét.

Harry kényelmetlenül fészkelődött. Lupin és Anne is kíváncsian figyelték őket, és igazán nem akarta, hogy bárki is tudjon Leah-ről és az iránta való érzéseiről. Ehelyett sarkon fordult és válasz nélkül kimasírozott a nappaliból, fel a hálószobájukba, és bezárta az ajtót maga mögött. Hallotta, hogy Perselus valamit kiabál a lépcsőkről, de nem törődött vele. Miért kellene tudnia? Nem az ő dolga, és különösen nem az elmúlt napok után, mikor olyan hidegen viselkedett vele szemben.

Tartott tőle, hogy Perselus követi a hálószobába, és kérdőre vonja, de csak nem jött, és úgy tíz perc elteltével Harry eléggé megnyugodott ahhoz, hogy be tudja csomagolni az ajándékokat és odaadja őket Arthurnak (ez volt az új bagoly neve), aki gyorsan eltűnt az esti sötétben.

Amikor Lupin felszólt neki, hogy kész a vacsora, még mindig kényelmetlenül érezte magát. Senkivel nem akart összeveszni karácsonyeste, különösen nem Perselusszal. Szerette a férfit, jól tudta, hogy ez az érzés kölcsönös, és meg tudta érteni, milyen kényelmetlenül érzi magát a másik a néhány nappal ezelőtti beszélgetésük után. Úgyhogy úgy döntött, jó kedvet színlel, még ha morogni is fog vele.

De úgy látszik senki nem akarta veszekedéssel elrontani a vacsora hangulatát, úgyhogy az étkezés a megszokott rendben folyt, Anne csacsogásával, Black vicceivel, Perselus gonoszdi megjegyzéseivel, Lupin csendes mosolygásával és Fletcher komoly magyarázataival fűszerezve. Aztán átmentek a nappaliba, ahol a karácsonyfa is állt, aztán jó ideig mindenki kis dobozkákkal volt elfoglalva, aszerint, hogy melyiken kinek a neve állt. Anne volt a legboldogabb, és gyakran sikkantott fel egy-egy új játék vagy édesség láttán.

Piton egy kissé megdöbbent az ajándékoktól – Harry biztos volt benne, hogy évek óta nem kapott ajándékot – és egy idő után a szemei furcsán csillogtak. Sőt, Harry látott egy könnycseppet is, mikor kibontotta Harry ajándékát – az órát.

Az órát, aminek két karja volt, rajtuk Quietus és Perselus neve, és néhány megjegyzés: Órán, Otthon, Barátoknál, Veszélyben, Meghalt és LR – ami a Legnagyobb Rohadékra utalt. A mutatók most az „Otthon”-ra mutattak.

Perselus nem mozdult, csak nézte az órát – egy kissé mintha kifordult volna magából, ahogy óvatosan, mélyen elgondolkodva a tetejét simogatta.

Közben Harry is nekifogott, hogy kicsomagolja a saját ajándékait – leginkább könyveket és édességeket. Meglepődött, mikor kiderült, hogy Hermionétól ugyanazt az aritmetika lexikont kapta, mint amit ő is vett neki, és most ideges lett a gondolatra, hogy majdnem megtartotta magának. Így legalább mindketten boldogok lehetnek ugyanazzal a könyvvel. Neville ajándéka is egy könyv volt: „A sötét varázslók szerepe a középkori goblin és troll felkelésekben” – és Neville megjelölte a részeket, ahol említették a Piton, a Noblestone vagy éppen a Longbottom neveket. Volt egy háború, ahol egy Noblestone egy Longbottommal harcolt valami világos varázslók ellen, és végül még össze is házasodtak – bár a Longbottom család nem volt nemesi származású, csak egy egyszerű aranyvérű család, de Harry boldogan vette észre, hogy, még ha távolról is, de rokona Neville-nek is, nem csak Malfoynak. Kár, hogy Draco Malfoy közelebb rokona, mint Neville, de a tény, hogy Neville a rokona, egy kissé kárpótolta érte. A gondolat, hogy így Neville is rokona Malfoynak, megmosolyogtatta.

De végülis Ron már régen elmondta neki, hogy a varázslócsaládok mind rokonai egymásnak, mert nincsen olyan sok varázsló a világon, és ez fokozottan érvényes az aranyvérű családokra. Arról már nem is beszélve, hogy a középkorban sokkal fontosabbak voltak a házassági kötelékek, mint manapság.

Aztán átlapozta az Arestől kapott könyvet (Önvédelmi taktikák és elsajátításuk), megevett két csokibékát (a bennük levő kártyákat Anne-nak adta, aki gyűjtötte őket), lejátszott egy varázslósakk-partit Blackkel (ami egy helyettesítő ajándék volt kettejüktől a korábban odaadott bagolyért), persze veszített és végre elkezdte kicsomagolni az utolsó ajándékot, amiről tudta, hogy Perselustól van. Két dolgot tartalmazott: egy óriási lexikont „Minden, amit a gyógyfőzetekről tudni kell” címmel és egy átlagos kinézetű szürke könyvet, ami teljesen üres volt. Harry Perselusra nézett, de ő éppen Anne-nal sakkozott, és próbálta elmagyarázni a különböző figurák szerepét az izgatott kislánynak.

Harry újra az ajándékára fordította a figyelmét, és meglátott egy egyszerű borítékot a doboz alján. Óvatosan nyitotta ki, és egy szépen összehajtogatott pergament talált benne, Perselus kézírásával.

A levélben ez állt:

Kedves Quiet, boldog karácsonyt.

Remélem, tetszik a bájital könyv – talán egy kissé önző ajándék tőlem, de képtelen voltam lemondani róla. Meg fogod érteni, és biztos vagyok benne, hogy jövőre nagy hasznodra lesz a bájital órákon.

A másik könyv Quietus naplója volt. Soha nem próbáltam kinyitni, mindig úgy éreztem, hogy ez a titkaiba való beleszimatolás lenne, és ez az érzés csak tovább erősödött a halála után, de azt hiszem, neked segíteni fog, hogy jobban megismerd – talán még jobban, mint én ismertem, és ez csökkenthetné a köztetek levő távolságot is, ami annyira zavar téged.

Perselus.

(Apa)

Egy pillanatra Harry annyira megdöbbent, hogy elfelejtett levegőt venni. Nem, nem a vér szerinti apja naplója miatt.

Az utolsó sor volt az, a zárójelben levő szó, amit láthatóan később írtak hozzá a levélhez: a tinta egy kissé más árnyalatú volt, mint a többi részen, de mégis Perselus írta oda.

Apa.

Harry nem merte felemelni a fejét. Csak bámult erre a szóra, félve, hogy Perselus visszavonja, pedig drágább volt Harry számára, mint az összes többi ajándék együttvéve. Ez annak a jele volt, hogy Perselus végre elfogadta, hogy törődik vele, és ez méltó lezárása volt a nyári eseményeknek és az iskolai hónapoknak. Túl sokáig volt árva, soha nem voltak szülei – és most végre megkapta az engedélyt attól az embertől, akit már hónapok óta az apjának tartott.

– Nagyon csendes vagy, Quietus. Valami baj van? – hallotta Lupin aggódó hangját.

– Nem – felemelte a fejét, Lupinra nézett. – Semmi baj. Én csak… az utóbbi hetekről gondolkodtam.

– Arról a vitáról Perselus és teközted?

Harry szemei meglepetten tágra nyíltak.

– Mi-micsoda? – dadogta.

– Látszott, hogy valami feszültség volt köztetek az utóbbi napokban – magyarázta Lupin.

– Ja, értem – mondta Harry. – Nem, nem igazán arról. Volt egy kis vitánk… mindenféléről és… hát…

– Megértem – bólintott Lupin. – És ez az ajándék elsimította?

– Izé… igen. Nagyrészt igen. – Harry szélesen elmosolyodott. – És köszönöm a sakk-készletet. Kár hogy rettenetesen játszom. Mindenki könnyen megver. Különösen Perse… apu – egy gyors pillantást vetett Perselusra, aki éppen vesztésre állt Anne-nel szemben. – Nagyon szeret játszani, és mivel vele lakom, sokszor játszunk. De én nem vagyok jó benne.

– Sajnálom. Nem akartam olyan ajándékot venni, ami…

– Nem baj! Nagyon örülök neki. És tetszik is. Talán mostantól majd lesz, ami ösztönözzön, hogy megtanuljak jobban játszani.

– Mugli sakkot is szoktál játszani?

Harry megvonta a vállát.

– Az ugyanolyan, mint a varázslósakk. Csak abban különböznek, hogy a mugli bábuk nyugton maradnak, és nem próbálják rád kényszeríteni az akaratukat.

Mindketten elmosolyodtak.

– Gyakran vannak rémálmaid? – kérdezte hirtelen Lupin.

Harry szemrehányó pillantást vetett rá.

– Nem szabad beszélnem róla – jelentette ki jeges hangon.

Lupin nem válaszolt, nyugodtan elmosolyodott.

– Hallottam, hogy „apának” nevezted Perselust. Ez volt az első alkalom.

Harry kényelmetlenül fészkelődött Lupin mindentudó pillantása előtt.

– Eddig a nyárig nem éltünk együtt – ismételte el a betanult hazugságot. – Eddig soha nem hívtam apának. Hozzá kellett szoknom a dologhoz.

Lupin bólintott.

– De most azt hiszem, szeretnék lefeküdni. Elég fáradt vagyok – jelentette ki végül Harry, felkapta a könyveit, és elindult a lépcső felé.

Mikor felért a hálószobába, mindent lepakolt az asztalra, egy gyors mosakodás után felkapta a pizsamáját, és lefeküdt. Már nem teljesen volt ébren, mikor Perselus megérkezett, de érezte, hogy a férfi leül az ágya szélére.

– Harry, tudnod kell, hogy komolyan gondoltam – mondta halkan. – Bár biztos vagyok benne, hogy most már nem tudod, mit higgy el és mit nem, de komolyan gondoltam. Én csak… – nem tudta folytatni.

A következő pillanatban Harry felpattant, ráugrott Perselusra, és a fülébe kiabálta:

– Te csak egy önző, gonosz alak vagy, semmi több! Bájital könyvet venni karácsonyra, csak hogy ügyesebb asszisztensed legyen?

Nevetve zuhantak a padlóra.

– Soha nem tartottam ezt titokban – nyögte Perselus Harry alól, aki a mellkasán térdelt.

– Te rabszolgahajcsár mardekáros! – horkant fel Harry.

– És te mi vagy?

– Én egy félrevezetett kis griffendéles vagyok, akinek a gyengeségét a Mardekár ház gonosz vezetője a saját javára kihasználja.

– Egy GYENGE griffendéles? Akkor mit csinálsz rajtam?

– Térdelek.

– A földhöz szögezve engem.

– Pontosan.

– Engedj el. Komolyan akartam veled beszélni.

– Utálom, ha komolyan beszélsz velem. Utána napokig nem is szólsz hozzám.

– Harry, kérlek. Azt a dolgot, amit néhány napja meséltem nem volt egyszerű felidézni, és szeretném, ha komolyabban vennéd.

Perselus hangsúlya megtette a maga hatását. Harry felállt, és a férfit is felsegítette.

– Azt hiszem, egy kissé túlságosan is… fellelkesültem a… leveledtől.

Piton elmosolyodott.

– Tényleg?

– Természetesen. Emlékszel a születésnapomra?

Perselus bólintott.

– Az volt a legjobb születésnapom. És most – ez volt a legjobb karácsonyom.

– Quietus miatt?

– Nem! – szakította félbe Harry. – Miattad. Jóságos ég, eddig még soha nem jutott eszembe, de most bevallom neked: büszke vagyok rá, hogy a fiad lehetek.

– Te megőrültél.

– Családi vonás.

– Szemtelen kölyök.

Harry nyelvet öltött Perselusra, és visszafeküdt az ágyba.

– Jó éjt, apa – mondta, életében másodszor, bizonytalanul.

– Jó éjt, Harry.

Harry dühösen felhorkant. Perselus felsóhajtott és megadta magát.

– Jól van, jól van. Jó éjt, fiam.

Sokáig egyikük se tudott elaludni.

Csak két szó.

De számukra a világot jelentette.

***

Harry távozása után néhány perccel Black megszabadította Pitont a kislánytól, és elvitte a gyereket lefeküdni. Piton elment, és néhány szóval Fletcher is kimentette magát. Lupin egyedül maradt a könyvtárban. Egy pálcalendítéssel kioltotta a fáklyák nagyobb részét. A félhomályban aztán hátradőlt, és elgondolkodott az elmúlt hét eseményein.

Quietus. Perselus fia nagyon furcsa volt. Sokkal furcsább, mint az apja vagy régen halott nagybátyja. Nagyon okos, de ugyanolyan óvatos, csaknem annyira, mint Lupin, bár a férfi képtelen volt felfogni, miért. Neki megvoltak az okai az óvatosságra, de miért kellett a fiúnak mindig annyira óvatosnak lennie?

Elgondolkodva bambult a sötétbe.

– Valami baj van? – szólalt meg a háta mögött Sirius.

– Semmi. – Megvonta a vállát. – Csak elgondolkodtam.

– Aha – Black megkerülte a kanapét és leült Lupin mellé. Mielőtt leült, meglátott egy darab pergament a barátja mellett. Felkapta, és átnyújtotta neki.

– Mi ez?

– Nem a tiéd? – kérdezett vissza Black.

Lupin megvonta a vállát, és kibontotta az összehajtogatott papírt. Gyorsan végigfutotta a szöveget.

– Nem, Quietusé – mondta és letette az asztalra.

– Az első rokonszenves Piton, akivel találkoztam – mondta Black, némi éllel a hangjában.

– Ugyan. – Lupin megrázta a fejét. – A nagybátyja is egész rendes alak volt.

– Meghibbantál? – nézett rá hitetlenkedve Black. – Piton SOHA nem volt rendes alak!

– Most melyik Pitonról beszélsz? Azt hiszem hármat is ismerünk.

– Természetesen Perselusról – horkant fel Black.

– Perselusról? Én Quietusra gondoltam, Perselus testvérére.

Black hirtelen zavarba jött, és elfordította a fejét. Lupin gyanakodva méregette.

– Hé! Valamit titkolsz előlem, ugye?

Black megrázta a fejét.

– Á, dehogy. Dehogy… – nem folytatta. Felállt, és kiviharzott a szobából.

Pedig már elkésett. Lupin fejében hirtelen minden a helyére ugrott.

„A nagybátyja is egész rendes alak volt.” – „Piton SOHA nem volt rendes alak!”

Quietus naplója – „ez csökkenthetné a köztetek levő távolságot is, ami annyira zavar téged.”

„Perselus (Apu)”

A fiatal Quietus nem Perselus fia. Hanem Quietusé.

De Quietus Lilyvel járt akkoriban, mikor ez a fiú született. Mennyi idős ez a fiú? Lupin elgondolkodott. Egy évfolyamba jár a Longbottom gyerekkel, Miss Grangerrel és Ares Nottal. Ötödikbe, azaz Harry évfolyamába. Egyidős Harryvel.

Harry. A fiú rettenetesen hasonlított Harryre. Ugyanazok a mozdulatok, kifejezések. Ugyanaz a bátorság, viselkedés, talán egy kissé félénkebb, mintha valami szörnyűségen ment volna keresztül. És rémálmai is vannak. És komoly fóbiái, mintha korábban bántalmazták volna.

A fészkes fenébe!

Bántalmazták – rémálmok, Cruciatussal fűszerezve (ami csak Voldemortot jelenthette) – ugyanaz az életkor, ugyanazok a mozdulatok, Quietus, Lily, Harry nyári találkozása Voldemorttal – Harry halála.

Fenébe!

A fiú nem Perselus fia.

Ő Quietus fia, ami azt jelenti, hogy Lily fia, aki egyidős Harryvel, ami azt jelenti, hogy ő Harry. Nem James fia, James csak segített Lilynek azzal, hogy feleségül vette két hónappal Quietus temetése után.

Nagyot füttyentett.

Dumbledore igazán briliáns taktikát dolgozott ki Harry védelmére – és ezzel végre a régen magányos Perselust is megmentette. Összekényszerítette őket, rávette őket, hogy eljátsszák, mintha apa és fia volnának, ami a nyáron történtek után nem is lehetett olyan nehéz.

Milyen érdekes fordulat! – gondolta magában Lupin, szélesen vigyorogva. Dumbledore ravasz tervet eszelt ki, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon attól a rohadéktól – elhitette Voldemorttal, hogy Harry meghalt, közben pedig felkészíti Harryt ellene, míg Voldemort azt hiszi, biztonságban van.

Igen, Dumbledore ravasz, nagyon ravasz!

De most jó lesz, ha csendben marad, nehogy elárulja őket.

Lupin tovább töprengett a sötét szobában, éles nevetése időről időre felkavarta a csendet.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény