Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

12. fejezet – Karácsonyi ajándék

Másnap reggel Harry sokáig aludt, nem jelent meg még a reggelinél sem. Csak tizenegy körül került elő a hálószobából, de még akkori is túl lusta volt ahhoz, hogy rendes ruhára cserélje a pizsamáját. Egy rövid vita Perselussal aztán jobb belátásra térítette: átöltözött, és leült szünidei házi feladata mellé. Szeretett volna minél hamarább túllenni rajta, mert látott néhány érdekesnek ígérkező könyvet a ház könyvtárában, és alig várta, hogy rájuk vethesse magát.

Senki nem zavarta meg a tanulásban. Bár Lupin a reggelinél szólt neki és Anne-nek, hogy másnap elmennek az Abszol Útra és a mugli Londonba vásárolni: mindkettejüknek szükségük volt új ruhákra, Perselus gyorsan kimentette magát. Lupin bájitalairól motyogott valamit, meg más főzetekről Madame Pomfrey számára, ezzel eltűnt laboratóriumában, és ott töltötte az egész délutánt. Harry ebéd után csatlakozott hozzá, de nem beszélgettek, csendben dolgoztak.

Perselus még mindig a tegnap esti gyónás hatása alatt állt, ezt Harry már abból látta, ahogy ránézett, de nem tudta hibáztatni érte. Amit elmondott, azt nem csak végighallgatni, de elmondani is nehéz lehetett, ráadásul Harry biztos volt benne, hogy ő az első ember, akivel Perselus ilyen részletesen megosztotta ezt a fájdalmas emléket. És most ugyanazzal  problémával nézett szembe, mint Ares, amikor ott, az üres folyosón megrémült saját nyíltságától és tehetetlenségétől, és szégyellte magát Harry előtt.

De Harry mindent megtett, hogy ne mutasson ki semmit, még elfogadást sem. Az csak még jobban zavarba hozná nevelőapján. Ehelyett úgy tett, mintha mi sem történt volna, és semmi sem változott volna – hiszen végülis nem változott semmi.

Úgyhogy egész délután csendben dolgoztak.

Mikor Perselus végre elengedte, és takarítani kezdett, Harry engedelmesen magára hagyta. Megmosakodott, és felkapta a haladó átváltoztatástan könyvét, hogy még elalvás előtt néhány oldalt elolvasson. Meggyújtott két fáklyát az ágy felett, és kényelmesen elhelyezkedett. Perselus sokáig nem jött, és Harry végül úgy aludt el, kezében a könyvvel, fejét a falnak támasztva.

***

A helyiség sötét volt, a fényt egyszem fáklya szolgáltatta az óriási teremben. Voldemort szokásos trónszerű székében ült, és egy vékony, csuklyás alak beszámolóját hallgatta, aki előtte térdelt. Ennek az alaknak annyira halk és rekedt volt a hangja, hogy Harry még azt sem tudta megállapítani, férfi-e vagy nő.

– Az áruló fiát akarom. Amint lehet. – Voldemort hangja halk volt és fenyegető. Harry ebben a pillanatban rájött, kiről van szó, még ha le is maradt a beszélgetés elejéről. Róla. Már megint ő a Sötét Nagyúr célpontja. – És akkor mindenki megkapja a méltó büntetését. Te ölheted meg, és utána megjelöllek.

– Igen, kegyelmes uram – nyögte ki az alak.

– Most elmehetsz – legyintett Voldemort.

– Igen, kegyelmes uram – jött ugyanaz a válasz. A csuklyás alak felállt, és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, mélyen meghajolt, majd csendesen becsukta maga után az ajtót.

Valami nagyon ismerős volt abban a mozdulatban, de Harry nem tudta, mi lehet az. Ismerte ezt az embert, ebben biztos volt, de nem bírt rájönni a kilétére. Ettől összeszorult a gyomra, és ideges lett, de ekkor egy másik alak lépett elő az árnyékból. Ez egy férfi volt, de mivel a halálfalók szokásos öltözékét viselte, úgyhogy Harry őt sem ismerte fel. Barna haja volt és átlagos magassága, de volt valami furcsa a mozdulataiban.

– Roxforti kémünk jelentette, hogy az áruló fiát zaklatták a minisztériumi aurorok. Az apja rettenetesen aggódott érte, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy a tervünk tökéletesen fog működni. Ha elfogjuk a fiút, elérjük az apját is.

– Azt mondod, a fiú megbízik fiatal ügynökünkben? – Fanyar mosoly jelent meg Voldemort arcán.

– Igen, kegyelmes uram. – Harry érezte a hangon, hogy a férfi mosolyog, még ha nem is látta az arcát. – Kémünk jelentette, hogy a fiatal Piton barátkozni kezdett az ügynökünkkel, ami még egyszerűbbé teszi a munkánkat.

– Kitűnő – mosolyodott el elégedetten Voldemort. – És mi van azzal az… interkontinentális küldetéssel?

– Nem ismerem a részleteket, kegyelmes uram, de Crack itt van, hogy jelentést tegyen…

– Csak azért, hogy jelentést tegyen? – Voldemort mosolya dühös vicsorrá vált. – Küldd be.

Harry becsukta a szemeit. Sejtette, mi fog történni a következő percekben, és igaza volt. Ahogy Voldemort felkiáltott: „Crucio!”, éles, tűzforró fájdalom futott át rajta, és bár hallotta Crack kétségbeesett kiáltozását és zokogását, nem volt benne biztos, hogy ő maga is nem zokogott-e…

Egy erős kéz ragadta meg a vállát.

– Quietus?

Harry hirtelen megzavarodott. A hang nem Perselus hangja volt. Ismerős ugyan, de nem az övé. A következő pillanatban kirántotta magát a szorításból, és halk kiáltással kiugrott az ágyból, karjaival szorosan ölelve saját magát.

– Quietus? – ismételte meg a hang óvatosan. – Mi a…

– Hol van Perselus? – Harry hallotta, milyen gyenge a hangja. – Hol van?

– A könyvtárban láttam. Akarod, hogy idehívjam?

– Igen, kérem – Harry felsóhajtott, és szemeit kinyitva Lupin arcába nézett.

– Rémálmod volt? – kérdezte Lupin, mikor látta, hogy Harry kezdi összeszedni magát.

– Kérem, hívja ide… – ismételte meg Harry, és becsukta a szemét.

Lupin felsóhajtott, és kiment a szobából. Néhány perc múlva az ideges Perselussal tért vissza. A férfit nem érdekelte, hogy Lupin ott van, vagy hogy látja, odasietett a kába és remegő Harryhez, és átölelte. Harry hozzábújt, és várt, amíg a gonosz átok utóhatásai múlni nem kezdenek. Érezte, hogy erős karok visszaviszik az ágyba, szorosan betakargatják, és aztán érezte, hogy Perselus leül mellé.

– Mi baja van? – kérdezte újra Lupin. – Rémálmok?

– Nem a te dolgod, Lupin – morrantotta dühösen Perselus.

– Úgy dobálta magát, mintha Cruciatus hatása alatt lett volna – mondta egyszerűen Lupin. – Voldemort volt az?

– Menj. El! – csattant most még dühösebben Piton hangja. – Ahogy már említettem, nem a te dolgod, Lupin!

– Talán hozhatnák valami fájdalomcsillapítót vagy nyugtató főzetet – ajánlotta fel Lupin.

– Nem szeretném túladagolni, Lupin. Nincs szüksége főzetekre.

– Sokszor vannak ilyen rémálmai?

– Nem, de…

– Akkor miért tartasz attól, hogy túladagolod?

– TŰNJ EL! – kiáltott fel Piton, és szeme fenyegetően villant meg.

– Perselus, kérlek – Harry felült, és a két felnőttre nézett. – Jól vagyok. Csak volt egy autóbalesetem a nyáron, és néha rémálmaim vannak miatta – magyarázta volt professzorának olyan komolyan, ahogy csak tudta. Közben azon imádkozott, hogy jöjjön már el az a nap, mikor nem kell hazudnia többé.

Lupin bizonytalanul bólintott, de Harry látta, hogy nem igazán győzte meg a magyarázat. Mégis kiment, és becsukta az ajtót maga mögött. Harry visszadőlt az ágyra, és fáradtan hunyta le a szemét.

– A tervünk kudarcot vallott. Voldemort már megint engem keres, de most azért akar megölni, mert a fiad vagyok. Az áruló fia, ahogy mondta. Ügynökei vannak az iskolában, azt hiszem egyikük a tanárok között – sóhajtotta szerencsétlenül. – Úgy látszik, soha nem élhetek normális életet. – Hátat fordított Perselusnak, és összegömbölyödött az ágyon. – Nem akarod jelenteni az igazgatónak?

– Később, Quiet – mondta Perselus, és Harry vállára tette a kezét. – Nem hiszem, hogy olyan sürgős. Nem akarlak most magadra hagyni.

– Kösz – motyogta Harry.

De a Harry vízióit követő szokásos beszélgetésük most elmaradt. Csak ültek csendben, mint előző éjjel, és hallgatták a másik légzését, míg Harry újra el nem aludt.

***

Perselus az üstöt figyelte, és a mandragóraszirup cseppjeit számolta. Magában átkozódott, mert ez már a harmadik főzet volt, amit elrontott ma reggel, bár nem és nem bírt rájönni, mivel lehet a baj. A mandragóra sziruppal? Az ürömteával? Vagy a krup körömmel? Hiszen már kétszer elkészítette ezt a főzetet, és eddig semmi baj nem volt vele. A bájitalnak élénkzöld színűre kellett volna váltania, de ehelyett, már harmadszorra, ronda barna lett, és bűzlött. Perselus most már hangosan káromkodott, ahogy az egészet a mosdóba öntötte.

Az ablakhoz lépett, és kinyitotta, hogy kiszellőztesse a gyomorforgató bűzt, és az ablakkeretnek dőlve vakon bámult kifelé a hóborította kertbe. A magas tölgy most magányosan állt, nem úgy, mint nyáron, mikor Harry majdnem minden szabadidejét ott töltötte alatta. Ott olvasott, vagy csak üldögélt ölében a könyvvel, szemében félelemmel és bizonytalansággal. Ugyanazok a szemek az iskola első hónapjaiban megteltek élettel és bizalommal – de most újra félelmet és bizonytalanságot tükröztek. A fenébe is azzal a gyerekkel! Hát miért nem képes felfogni?

Egymást kergették a fejében a gondolatok, és rájött, miért rontotta el mindig a főzetet. Képtelen volt koncentrálni. Harry szavai állandóan kísértették, és kénytelen volt újra és újra elismételni és átgondolni őket.

Fel nem foghatta, hogyan lehet egy gyerek ennyire okos. Hogyan lehet, hogy jobban megérti a dolgokat, mint ő. Érezte a szavai igazságát, és sokat már korábban is hallott: Albus szokta hasonlóan figyelmeztetni, hogy ne dédelgesse a régi bűntudatot és fájdalmakat, de nem tudta nem érezni őket. Bűnös volt. Még az idő sem moshatja le róla a bűnt. Embereket ölt, és ezért soha nem nyerhet bocsánatot. Dumbledore és Harry tévednek. Ők soha nem követtek el semmi ilyen komolyat, úgyhogy nem érthetik. Ők tiszták, hibátlanok, nem úgy, mint ő…

Nem, bármennyire szereti is őket, ők soha nem fogják megérteni.

Nem lehet a fiú apja. Beképzeltség volt akár egy percig is azt hinnie, hogy Harry a fia lehetne. Nem. A fiú Quietusé. Quietusé, aki pedig nem hasonlított Perselus Pitonra.

Megrázta a fejét – talán hogy kitisztítsa? – és újra a főzetre fordította a figyelmét. Lupinnak szüksége van rá, ha azt akarja, hogy a vérfarkas ember maradjon, és ne változzon örökre vadállattá. Miután Voldemort vérfarkasai megharapták, az átok arra kényszerítette, hogy örökre vérfarkas maradjon, nem pedig csak telihold idején – hacsak nem issza ezt az új főzetet. Ebben az átokverte betegségben pedig neki is szerepe volt. Ő főzte már évek óta azt a farkasölőfű-főzetet, amely végül annyira megváltoztatta a vérfarkas szerveit, hogy a további átkot hordozó harapások ilyen hatással jártak. Szeptember végén találta meg az első gyógyszert a saját mérge ellen, akkor még Harry és Hermione segítsége nélkül…

Kopogás szakította félbe a gondolatait.

– Igen! – szólalt meg idegesen. Most éppen senkivel sem volt kedve beszélni.

– Helló Perselus.

– Black, jaj ne – megrázta a fejét. Vele különösen semmi kedve nem volt társalogni. Ahogy a jóképű férfira nézett, erős késztetést érzett rá, hogy felmondja a békéjüket, és kihajítsa a laborból. De Harry kedvéért közömbösséget erőltetett magára, és a szobában álló egyetlen szék felé terelte volt ellenségét.

– Nincs rád időm, Black. Nyögd ki, és tűnj el.

Black viszont, úgy tűnt, nem siet.

– Sirius. Nem Black – emlékeztette vigyorogva Pitont. – Biztosan emlékszel még…

– Igen, emlékszem – legyintett türelmetlenül Piton. – Mit akarsz, SIRIUS? De gyorsan mondd, ha azt akarod, hogy vérfarkas haverod időben megkapja a bájitalát.

– Udvarias vagy, mint mindig, Perselus – villant meg Black szeme fenyegetően. – Azért jöttem, hogy a fiadról beszéljünk.

Piton keze megmerevedett a levegőben. Lassan Black felé fordult, és valami rossz érzései kerítette hatalmába a beszélgetéssel kapcsolatban.

– Vagy inkább a kis tökéletes testvérkéd fiáról? – folytatta Black.

– Hogy mered…! – sziszegett rá Blackre összeszorított fogai közül. – Őt hagyd ki ebből!

– A fiatal Quietus az ő fia, nem a tiéd, vagy tévedek? – Black nem zavartatta magát Piton dühétől.

– Honnan…

– Te ordítottad ezt oda neki teljes hangerőből, két napja, ha jól emlékszem. – Gonosz vigyor jelent meg Black arcán.

Perselus leengedte a kezét, és az asztalnak támaszkodva Black szemébe nézett.

– Ez nem tartozik rád. Szállj le erről a témáról, vagy… – Piton nem fejezte be, valahogy nem jutott eszébe semmi fenyegető.

– Vagy mi lesz, Piton? Nem tetszik, hogy valaki rájött a szent testvéred kis titkára? Hogy semmivel sem volt jobb nálad?

A következő pillanatban Piton megragadta Black karját és a nyakához nyomta a pálcáját.

– Idefigyelj te átkozott korcs. Harry kedvéért kibékültem veled. De ha még egyszer rosszat mersz szólni a testvéremre, a HALOTT testvéremre, Black, esküszöm, abban a pillanatban megöllek.

– Engedd el a karom, Piton – sziszegte Black fenyegetően. – És nem én vagyok az, aki rosszat mond a kedvenc testvéredre, Piton. Te mondtad a fiúnak. Nem, nem is mondtad. Ordítottad, hogy nem te vagy az apja, hanem Quietus. És én mindig csodálkoztam, miért ment feleségül Lily Jameshez, ha előtte évekig Quietusszal járt?

Piton hirtelen megértette. Black nem hallotta az egész beszélgetésüket, csak egy részét, valójában csak egy egészen kis részét, és bár a következtetése idegesítő volt Perselus számára, még mindig jobb, mint az igazság.

Vagyis Black azt hiszi, a testvére megcsalta Lilyt. Ami idegesítő, de mégsem annyira, mintha az igazat tudná.

Elengedte Black karját, sarkon fordult, és visszament az ablakhoz.

– Szóval azért jöttél, hogy a testvéremet sértegesd, Black? Hogy kiélvezd a tudást, hogy nem volt jobb nálad, aki megpróbáltad megölni? – megfordult, és felemelte a mutatóujját. – Bármit is tett, nem fogom hagyni, hogy kicsúfold és sértegesd, erre megesküszöm.

– Ó, szóval most azt mondod, hogy gyilkos vagyok? Furcsa, ez nagyon furcsa, Piton – Black szemei dühösen összeszűkültek. – Te kiabáltad annak a, annak a fiúnak, hogy TE vagy gyilkos, és TE nem vagy méltó rá, hogy az apja legyél!

Piton Black elé lépett, és előrehajolva dühösen sziszegte.

– Miért? Tudtad, hogy mi vagyok, nem?

– Idén tavaszig nem tudtam, Piton.

– Tudtad, hogy az Azkabanban voltam.

– Tudtam. Én is ártatlanként kerültem oda.

– Ártatlanként – horkant fel Piton, és csúnya mosoly jelent meg az arcán. – Két gyilkossági kísérlet után.

– Senkit nem öltem meg, Piton!

– De megpróbáltad. Nem rajtad múlt, hogy az áldozataid túlélték. – Megállt, és egyenesen Black szemébe nézett. – Nekem nem volt ilyen szerencsém, Black. Az én áldozataim meghaltak. Mindegyik – ezzel visszatért az ablakhoz.

Volt valami Piton hangjában, ami visszatartotta Siriust attól, hogy azonnal válaszoljon. Mi volt az? Bűntudat? Szégyen? Gyűlölet?

Sirius a tenyerébe temette az arcát. Hirtelen elszégyellte magát. Nem azért jött, hogy üvöltözzön, hogy összevesszen Pitonnal, hanem hogy rámutasson arra, hogy annak a fiúnak szüksége van rá – és hogy az aurorokkal való végzetes találkozás után a fiatal Quietus megérdemelte, hogy ez az alak a fiának nevezze, ha ez volt a kívánsága.

A másik hangjának őszintesége egy másik gondolatmenetet is elindított benne. Piton bevallotta neki, hogy gyilkolt. A bűneit.

„Nekem nem volt ilyen szerencsém, Black. Az én áldozataim meghaltak.”

A felismerés túlságosan hirtelen jött, és teljesen készületlenül érte Blacket.

„Nekem nem volt ilyen szerencsém.”

Mi lett volna, ha Quietus meghal?

Szerencse.

Mi történt volna akkor? Kirúgták volna őket? Vagy életfogytiglani fogságra ítélték volna őket az Azkabanban, és soha többé nem szabadulhattak volna? Vajon ott haltak volna meg, vagy megőrültek volna a bűntudattól?

Túlélhette volna azt a rettegett börtönt a tudattal, hogy megölt valakit? Ennek az emlékével? Dumbledore csalódottságával, Anne gyűlöletével, az apja megvetésével, csak ülve, és tudva, hogy számára nincs bocsánat?

Szerencse.

És mi lett volna, ha Remus öli meg Pitont? Akkor nem őt okolták volna a bűnért, hanem Remust, őt ítélték volna életfogytiglanira, vagy talán halálra.

„Nekem nem volt ilyen szerencsém.”

Black felállt.

– Perselus. Bocsánatot kérek a szavaimért. Nem kellett volna ezt mondanom. És bocsánatot kérek azért is, amit a testvéreddel tettem. Én… én csak… nem tudtam. Nem tudom, miért, csak… – elcsuklott a hangja.

Piton hitetlenkedve bámult rá.

– Miről motyogsz itt, Black? – kérdezte dühösen.

– Igazad van. Semmiben se különbözök tőled, semmivel se vagyok jobb, Pi… Perselus. És… talán tévedtem veled és Quietusszal kapcsolatban is. Bár tudhattam volna. Anne mindig szeretett, és mindig bízott benned, még akkor is, mikor elhagytad, mert biztos volt benne, hogy egyszer visszatérsz.

– De nem tértem vissza, Black! Már egészen kis korom óta sötét voltam. Akkor álltam át, mikor Voldemort megölte Quietust. A szüleim ítélték halálra. Ők vitték oda – a kezei ökölbe szorultak, miközben beszélt. – És most szeretném végre lezárni ezt a témát, ha lehetséges. Gyorsan nyögd ki, amit akarsz, aztán tűnj el.

Black felsóhajtott.

– Quietus miatt jöttem. Nem, nem a testvéred miatt – tette hozzá gyorsan, mikor látta, hogy Piton ujjai elfehérednek a szorítástól. – A fiú miatt. A fia miatt. Azaz a fiad miatt.

– Nekem nincs fiam, Black. Bár Dumbledore parancsára kénytelen vagyok eljátszani az apja szerepét. És éppen ezért szeretném, ha ezt az információt SENKINEK nem mondanád tovább. Még a vérfarkas haverodnak sem.

Black Piton mellé sétált, és a másik pillantását követve ő is kinézett a hófehér kertre.

– Tudod, hogy a fiad akar lenni. És kiérdemelte a jogot, hogy az lehessen, ha akar. És… te is kiérdemelted. Szeretitek egymást, törődtök egymással, és szükségetek van egymásra.

– Ő túlságosan jó ahhoz, hogy az én fiam legyen, Black – válaszolta Piton komolyan, de a hangjából hiányzott a szokásos hidegség és fenyegetés. Inkább csak fáradtnak tűnt.

Black elgondolkodva vakarta meg az állát.

– Ez a kölyök… tudod, valahogy Harryre emlékeztet. Talán mert mindkettőt muglik nevelték? Nem tudom, Perselus. De azt látom, hogy kétségbeesetten vágyik egy családra, egy apára, akire felnézhet, akit követhet… – bizonytalanul leeresztette a kezét. – Mindent megtesz, hogy elnyerje a szeretetedet, a megbecsülésedet…

– Sirius, én szeretem őt, és megbecsülöm, de… – szakította félbe Perselus, de Black nem hagyta, hogy befejezze a gondolatot.

– Igen, a magad buta módján, Piton, és biztos vagyok benne, hogy mindent megteszel érte. De ha szeretni akarod, úgy kell szeretned, ahogy ő akarja, az ő módján. Fogadd el őt, az érzéseit, a megbecsülését. Én értem, hogy nem érzed magad méltónak erre, és talán nem is vagy rá méltó, de most nem arról van szó, TE mit érdemelsz meg. Ő megérdemli, és… ez elég is.

A két férfi hosszú percekig csak állt, és bámult egymásra. Végül Black az ajtóhoz ment, és kinyitotta, de mielőtt kilépett volna, még egyszer Pitonhoz fordult.

– Ha tényleg szeretted Harryt, tedd meg az ő kedvéért. – Aztán mélyet lélegzett, mintha össze akarta volna szedni magát a következő mondat előtt. – És még egyszer elnézést kérek. Többé nem fogom megsérteni a testvéred emlékét. Ő jobb volt nálam. Igazságtalan voltam vele – és veled is. Sajnálom. És… nem beszélek erről senkinek.

Nem várta meg a választ, csendesen becsukta az ajtót maga mögött.

Perselus képtelen volt megmozdulni. Csak bámult kábultan és bután a csukott ajtóra, és életében talán először nem talált szavakat, hogy kifejezze az érzéseit – sem Black, sem Harry felé.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény