Fordította: Enelen (KÖSZ!)

Átnéztem: én, enahma

11. fejezet – Szünidő és újabb hírek

– Én ezt akkor se bírom elhinni, Quietus! Hiszen hozzám se értek, pedig pontosan tudták mi volt az apám! Csak rám szórták azt az átkozott Revelót, és ennyi volt az egész! – Ares hitetlenkedve megrázta a fejét, és kérdő pillantást vetett Harryre.

Ez volt az első délután azóta, hogy Harry elhagyhatta az ágyat. Ugyanaz a vasárnap délután, mikor Harry és Perselus ellátogattak a temetőbe, és a következő nap lesz az első tanítási napja az aurorok vallatása óta. Úgyhogy Harry gyanította, hogy jó néhány ilyen beszélgetésben lesz még része a következő napokon.

Neville mocorgott, de nem mert a barátaira nézni. Harry felsóhajtott.

– Ez valami… személyes ügy volt. Az apám ellen.

– Fenéket – csapott az asztalra Ares. – Az a szemét Weasley nem normális, mindig is hülye, beképzelt könyvmoly volt, de csak mert a múltban az apád piszkálta őt a bájital órákon, nem kellene téged megvernie!

– Nem. Nem a bájital órák miatt volt. Ez teljesen más dolog, de nem mondhatom el – Harry bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Ez…

Ares megérintette Harry karját. Harry kényelmetlenül megrándult. Ares gyorsan visszahúzta a kezét, és előrehajolt.

– Vagyis amit Ronald Weasley mondott az apáinkról, az igaz, ugye?

Harry gyanakodva nézett rá.

– Nem értem, miről beszélsz.

– Az első mágikus lények gondozása órán megjegyzéseket tett rájuk. Nem csak az enyémre, hanem a tiédre is. Azért, mert mindketten… – nyelt egyet. – Tudod, mire gondolok.

Harry összehúzta a szemeit.

– Perselus nem ha…

– Csitt, Quiet – sziszegte Neville idegesen. – Nem vagyunk egyedül a könyvtárban. – Aztán a mardekároshoz fordult. – Igen és nem. Az apja kémkedett Tudodki ellen, amíg idén nyáron le nem leplezték. De a minisztérium nem más, mint agyatlan, beképzelt hülyék gyülekezete, és ugyanez vonatkozik az aurorokra is. Csak fokozottabban.

Harry döbbenten nézett Neville-re. Tudta. De honnan? Közben Ares arcán látszott, hogy megértette.

– Akkor ezért akart az apád távol tartani tőlem! – mondta elgondolkodva, és összevonta a szemöldökét. – És talán még valami személyes ellentét is volt közte és az apám között a nyári események után. Eddig nem értettem, hogyan foghatták el őt is Potterrel együtt. Biztos megpróbálta megmenteni a mi drágalátos megmentőnket…

Harry elsápadt, Neville arca viszont vörös lett a dühtől.

– Ne me-merj így be-beszélni Harryről! – dadogta a kerek arcú fiú, és a szemei fenyegetően villogtak. – Ő ezt soha n-nem a-akarta! És soha nem viselkedett úgy! Csak a mardekáros előítéletek miatt gondolhatsz így rá!

Harry nagy meglepetésére Ares nem kezdett vitatkozni. Éppen ellenkezőleg, előrehajolt, és az asztalra könyökölt.

– Jól van, értem. Akkor elmondanád nekem, milyen volt?

Neville bólintott, és Harry zavarában szeretett volna eltűnni onnan.

– Soha nem beszéltél vele, ugye? – kérdezte Neville.

– Soha nem érdekelt – elvigyorodott és megvonta a vállát. – Gondolom ő volt Malfoy griffendéles verziója.

A mondat villámcsapásként hatott Harryre. Meg se hallotta, mit mond róla Neville. Hogy ő és Malfoy – egyformák? De hiszen ő soha nem volt olyan arrogáns, beképzelt rabszolgahajcsár, olyan elkényeztetett, gonosz tetű, mint Malfoy!

– Miért gondolod, hogy… olyan volt, mint Malfoy? – kérdezte hirtelen, félbeszakítva Neville elbeszélését. Majdnem azt mondta, hogy „olyan voltam, mint Malfoy”.

Neville becsukta a száját, és Aresre pillantott, aki erre megint vállat vont.

– A rajongói meg a haverjai miatt, és mert mindig olyan rettenetesen beképzelt volt. És ugyanolyan elvakultan utálta a Mardekárt mint Malfoy a Griffendélt. Minket, egyszerű mardekárosokat észre se vett az órákon, csak Malfoyt, és soha meg se próbált minket megismerni vagy legalább bemutatkozni.

– Hát ez jellemző majdnem minden mardekárosra és griffendélesre – vetette ellen Neville csendesen. – Nem emlékszem, hogy valaha láttalak volna téged, ahogy beszélgetést kezdeményezel egy griffendélessel…

– Ilyenkor komolyan örülök, hogy engem nem osztottak be – szólt közbe Harry, hogy egy lehetséges vitát megakadályozzon. – Így mindenki azért utálhat, aki vagyok, nem pedig aszerint, hogy melyik házba tartozom.

– Vagy éppen az apád miatt – vigyorodott el Ares.

– Hát igen… De azért van jó oldala is annak, hogy Piton professzor az apám – kacsintott rájuk Harry. – Az igazgató azt mondta, hogy többé nem kérdezhetnek ki egyedül. Ő vagy apa mindig ott lesznek mellettem. Még fel is jelentette az aurorokat a viselkedésükért, hogy kínzó átkot használtak egy diákon.

– Ez jó hír! – örvendezett Neville. – Hermione már úgy aggódott miattad…

Harry arca elsötétült.

– És mi van Weasleyvel? Ő mit szól a barátnője aggódásához?

Neville bizonytalan pillantást vetett Aresre, aztán sóhajtott egyet.

– Azt hiszem, ezt egyetlen griffendéles se mondaná el neked, és különösen nem Hermione… De aznap, mikor visszatértünk a kórházból, veszekedés volt a Griffendél toronyban. Egy nagyon… undok veszekedés, hogy így fogalmazzak. Ron kezdte. Elkezdett ordítani velem meg Hermionéval, és árulóknak nevezett. Akkor aztán az egész ház csatlakozott a vitához, és… – Neville megdörgölte a halántékát. – Ron azt mondta, hogy az apád halálfaló és áruló, és hogy te az ő ügynöke vagy a griffendélesek között… Fenébe is. Akkora csend lett, hogy azt hittem megsüketültem. Én se tudtam kinyögni semmit. Akkor a nagy csendben Hermione azt mondta Ronnak, hogy csak egy önző gyerek, vagy valami ilyesmit, de Ron felcsattant, és azt mondta, hogy Hermione beléd van esve, Quietus… erre ő pofon vágta Ront, és azt mondta neki, hogy ennyi elég volt, vége. Ez négy napja történt. Azóta nem láttam őket együtt.

Harry arca furcsa, zöldes színűre vált.

– Szakítottak? – kérdezte Neville-től remegő hangon.

– Úgy néz ki…

– És most az egész Griffendél tud apáról… – Harry a tenyerébe temette az arcát. A vállai remegtek. – És azt hiszik, hogy Hermionéval járok… És ő otthagyta Ront miattam…

– Az a hülye Weasley… – nyögött fel Ares.

– Nyugi, srácok. Biztos vagyok benne, hogy a griffendélesek nagyobb része azt hiszi, Ron túlzott. Mindenki tudja, mennyire utál téged és Pitont – mondta Neville nyugtató hangon.

– De ha még te is elhiszed neki, hogy nem túlzott, akkor nyilván mindenki más is elhiszi – csattant fel Harry. De Neville nem zavartatta magát.

– Nem. Én onnan tudtam róla, mert Hermione elmondta, mikor téged… kihallgattak, és úgy döntöttünk, hogy segítséget hívunk – vallotta be. – És később Piton is megerősítette Hermione szavait.

– Perselus önként bevallotta nektek, hogy ő… – Harry teljesen megdöbbent.

– Igen. És megkért, hogy ha véletlenül beleszaladnák egy mumusba, ne öltöztessem őt a nagyanyám ruháiba…

***

– Kezdesz túlságosan megengedő lenni a diákokkal. Mi lesz a hírneveddel? – kérdezte Harry aznap este, mikor hallotta, hogy Perselus belép a szobába.

– Azt hittem már alszol – morgott vissza Perselus.

– Rád vártam.

– Benézhettél volna a laboratóriumba délután.

– Utálod, ha zavarnak, mikor dolgozol.

– Az biztos – hangos ásítás – de te akkor zavarsz, amikor csak akarsz. Még mindig jobb ennél, hogy rám vársz, ahelyett, hogy aludnál. És mi volt ez a megjegyzés a hírnevemről?

– Neville bevallotta, hogy rámosolyogtál, és még viccet is mondtál neki.

– És most milyen büntetést szabsz ki érte? – Perselus hasra fordult az ágyon. – De gyorsan mondd, mielőtt elalszom.

Harry nem válaszolt, csak felsóhajtott. Perselus hirtelen éber lett.

– Történt valami.

– Félek a holnapi óráktól – mondta Harry halk hangon. – Ron az egész Griffendél háznak elmondta a múltadat. Fogalmam sincs, mit fognak tenni. Nem akarom, hogy megint utáljanak. Nem akarom azt se, hogy téged utáljanak. És nem akarok mindent újra elölről kezdeni. Elegem van ezekből az elölről kezdésekből.

Perselus átnyújtotta a kezét Harry ágyára, és bíztatóan megszorította Harry vállát.

– Nem kell mindent elölről kezdened, Quiet. Ott van Neville és Hermione a Griffendélből, és ők biztosan nem hagynak el, és talán Mr. Finnigan se. Mr. Weasleyt meg már nem veszítheted el jobban, és a többiek nem annyira lényegesek. Ami meg engem illet, engem nem érdekel, mit gondolnak rólam vagy a szerepemről, úgyhogy ezzel nem is kell törődnöd.

– De azt akarom, hogy téged is elfogadjanak! – kiáltott fel kétségbeesetten Harry.

– Nem fognak. Legalábbis nem mindenki. A barátaid elfogadnak, ez nem elég?

Harry magában motyogott valamit.

– Ez „nem” volt? – kérdezte Perselus, és mikor Harry nem válaszolt, megint átnyúlt hozzá, és játékosan oldalba bökte.

– Igen. Nem – nyögött fel Harry, és elhúzódott a csiklandozó ujj elől.

– Lenyűgöző a kifejezőerőd – mondta a férfi gúnyosan, de aztán elkomolyodott. – Hallgass ide, Quiet. Az, hogy te elfogadsz, nekem tökéletesen elég. Tökéletesen. – Megint ásított egyet. – Ez jóval több, mint amim eddig volt. – Még egy hangos ásítás. – És most aludj. Itt leszek, ha valami baj van.

– Jó éjt, apa.

Nehéz csend ereszkedett a szobára.

***

Harry egész reggel kerülte Perselust. Még mindig zavarban volt a tegnap esti hülye elszólása miatt, és fogalma sem volt, mit mondjon, ha Perselus kérdőre vonja, hogy komolyan gondolta-e a megszólítást. Másrészt viszont minden jel arra mutatott, hogy szeptember óta ez lesz az egyik legrosszabb napjuk, erre Harry akkor jött rá, mikor reggel beléptek a nagyterembe.

Hirtelen csend lett és majdnem minden fej feléjük fordult. Harry elsápadt, de Perselus megőrizte szokásos, érzelemmentes arckifejezését. A professzor üres pillantást vetett a bámészkodó diákokra, aztán leült, míg Harry megkereste Arest. A szeme sarkából látta, hogy többen is követik a pillantásukkal, de direkt nem vett róluk tudomást.

– Megölöm azt a piszok Weasleyt, ígérem – voltak Ares első szavai.

Harry csak megrántotta a vállát, de legbelül hálás volt ezért az üdvözlésért. Ahogy felpillantott, látta hogy néhány mardekáros várakozóan néz rá, és egyszer még Malfoyjal is összeakadt a tekintetük.

Még mindig nem tudott rendesen enni, és az előző napok eseményei egyáltalán nem segítettek visszanyerni étvágyát. Éppen ellenkezőleg. Úgyhogy néhány harapás után feladta, és gyakorlatilag kimenekült a nagyteremből.

Átváltoztatástan előtt az utolsó pillanatban ment csak be a tanterembe. Együtt léptek be a professzorral, és Harry gyorsan leült Neville mellé, anélkül, hogy akár egyszer is felnézett volna. Az egész óra szokatlan csendben telt, de mikor McGalagony elengedte őket, intett Harrynek.

– Mr. Piton, kérem.

Harry megállt, aztán odament a tanári asztalhoz.

– Igen, tanárnő?

– Hallottam, mi történt a griffendéles klubhelységben, és apja is mondta, hogy tud róla.

Harry csak bólintott.

– Biztos vagyok benne, hogy most kellemetlenül érzi magát a griffendélesekkel, úgyhogy gondoltam, megváltoztathatjuk az órarendjét, hogy más házzal látogathassa az órákat, ha úgy kívánja.

Harry nem válaszolt rögtön. Jobb lenne, ha úgy döntene, hogy a hugrabugosokkal fog járni? Vagy a hollóhátasokkal? Most már nem zavarja annyira a Hollóhát, mint korábban, de vajon szükséges ez? Hogy változtasson, hogy mindent újrakezdjen? Na nem.

– Nem hiszem, hogy úgy egyszerűbb lenne, tanárnő. És én jól megvagyok a griffendélesekkel.

– Jól van, Mr. Piton. Csak segíteni akartam.

– Köszönöm, tanárnő – mosolygott rá Harry, és követte társait a következő órára. A folyosón Hermione várta.

Harry mosolya erőltetetté vált.

– Hé, Hermione, mondtam, hogy nem fogok veled járni, ha szakítotok a Weasleyvel – mondta játékosan, pedig nem volt jókedvű.

– Nem is kell. Nem szakítottunk – vonta meg a vállát Hermione, és megnyugtató pillantást vetett Harryre. – Csak tartunk egy kis szünetet az együttjárásban.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Tényleg? – mikor Hermione bólintott, folytatta. – Ennek örülök. Nem akarom, hogy szakítsatok Ronnal… izé, Weasleyvel miattam.

Hermione a szemébe nézett, és most látszott rajta, hogy dühös.

– Amit csinált, az majdhogynem megbocsáthatatlan, Quiet. Semmi joga nem volt kipakolni az egész ház előtt, és ha úgy döntök, hogy szakítok vele, az nem miattad lesz. Ez a kirohanás megmutatta, mennyire megbízhatatlan. Pontosan tudta, hogy az apád évekig kém volt. Csak a bosszúvágy mondatta vele azokat a szavakat, és azért viselkedik így veled, amióta csak találkoztatok. Vannak idők, amikor egyszerűen félre kell tennünk a bosszúvágyunkat, és ez pontosan ilyen. A te helyzeted elég nehéz az ő hülyesége nélkül is, Piton professzoréról már nem is beszélve – Hermione megrázta a fejét. – Legfőképpen pedig semmi joga nem volt egy szót is szólni rátok, azok után, amit a testvére meg a kollégái tettek veled.

Harry lehunyta a szemét, és halkan felsóhajtott. Semmi kedve nem volt feleleveníteni azt az emléket.

– Gyerünk, vagy elkésünk a következő óráról – mondta végül.

A következő napok rácáfoltak Harry félelmeire. A legtöbb griffendéles nem törődött Ron megjegyzéseivel, és majdnem mindenki egyetértett abban, hogy, még ha Piton halálfaló is, a fia akkor se érdemelte meg, ahogy az aurorok bántak vele. Bájital órákon a szokásosnál nagyobb volt a feszültség, de Ront leszámítva senki se viselkedett ellenségesen Harryvel. Még Leah sem, aki mindig elpirult, ahányszor meglátta, de mosolygott.

– Beléd van esve – jegyezte meg Neville az egyik gyógynövénytan órán, és Harry megvonta a vállát.

– Akkor fene rossz ízlése van – próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog, de belül melegség és valami furcsa érzés öntötte el.

A következő roxmortsi hétvégén úgy döntött, hogy vesz valamit a lánynak karácsonyra. Most szeretett volna egyedül menni, de az ikrek megint elkapták és csatlakoztak hozzá.

– Hé, Quietus, szerettünk volna biztosítani róla, hogy még mindig hülyének tartjuk Ront – vigyorodott el szélesen George.

– És ez vonatkozik Percyre is – bólintott Fred. – De reméljük, hogy minket nem fogsz eltaszítani magadtól, csak mert a családtagjaink meghibbantak.

Harry komoly pillantást vetett rájuk.

– Tudjátok, hogy Ronnak igaza van az apámmal kapcsolatban – válaszolta csendesen. – Neki és Percynek minden okuk megvan rá, hogy gyűlöljék és…

– Talán joguk van gyűlölni az apádat, de te nem az apád vagy, Quietus – szakította félbe Fred. – Ez nyilvánvaló volt, már az első pillanattól, ahogy megláttunk. És Piton se annyira rossz. Biztosak vagyunk benne, hogy ha tényleg baj lenne vele, sem Dumbledore, sem a minisztérium nem engedné tanítani. És még anya meg apa is mondták Percynek, mikor nyáron elmesélte a családnak Piton aktáit, hogy amiket Percy olvasott, azt mind óriási fizikai és érzelmi nyomás alatt vallotta be, ami erősen kérdésessé teszi az elmondottak igazságtartalmát, és még ha igaz is lenne, már több, mint tizenöt éve történt az egész, és ezután Piton sok rendes dolgot csinált. Önként átállt hozzánk, megmentett egy rakás életet, és még Harryt is megpróbálta megmenteni.

– Igen, és anya azt mondta, hogy Piton alaposan megfizetett mindenért – tette hozzá George. – Elveszítette a családját, a szüleit, a testvérét, nem nevelhetett fel téged, és hat hónapig ült az Azkabanban is.

– Arról már nem is beszélve, hogy négy hónapot töltött a minisztérium pincebörtönében – horkant fel Fred keserűen. – Ha belegondolok, hogy mi történt, mikor te egy órát eltöltöttél azokkal az aurorokkal, hányingerem lesz. És neki négy hónapot kellett ott töltenie…

– Azt mondta, hogy a minisztérium kínzásai rosszabbak, mint Voldemorté – suttogta Harry, szemét a földre sütve.

Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Csendben sétáltak.

– Ne haragudjatok – mondta végül Fred –, de nekem dolgom van. Angelina vár a Három Seprűben…

– Akkor menj – mondta George. – Nehogy véletlenül lecseréljen rám. Tudod, nem az én ízlésem…

– Idióta – vigyorodott el Fred, aztán otthagyta őket.

– Most hova? – kérdezte végül Harry.

– A patikába bevásárolni?

– Jó – válaszolta Harry. Talán még ott is vehet néhány ajándékot. Ha az embernek bájital mester van a családjában…

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény