Neville kényelmetlenül fészkelődött a széken, míg arra várt, hogy Quietus előjöjjön a szobából. Már húsz perce bent volt, és ez kezdte idegesíteni. Mi a fene folyik ott?

Néha Hermionéra pislantott, aki legalább olyan idegesnek tűnt, mint ő, és egy idő után otthagyta önelégülten vigyorgó barátját, és átült Neville mellé. Neville egy hosszú, elgondolkodó pillantást vetett Ronra. Néhány hónapja még barátok voltak, de most már majdhogynem gyűlölte a vörös hajú fiút. Ahogy Quietusszal bánt, az megbocsáthatatlan volt. Quietus nyugodt, csendes fiú volt, aki megpróbálta elkerülni mások figyelmét, de mindig kész volt segíteni bárkinek, aki hozzá fordult segítségért, ráadásul megtette, amit Neville szerint senki más nem tudott volna: megszelídítette a barátságtalan, gonosz bájitaltan professzort. Neville még mindig nem kedvelte a sötét, magas és állandóan gúnyosan mosolygó férfit, de néha-néha már látta emberi oldalát is, leginkább akkor, amikor fiával volt, és ez megváltoztatta róla alkotott véleményét. Piton még mindig tudott szemét lenni, de többé már nem volt kibírhatatlan.

Egyszer a két Piton meghívta egy vajsörre Roxmortsban a Három Seprűbe. Emlékezett az idegességre, és hogy jó néhányszor megpróbálta meggyőzni Quietust, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, de nem sikerült neki – aztán két kellemes órát töltött el velük, és jól elszórakozott könnyed vitatkozásukon. Látható volt, milyen jó kapcsolat van kettejük, apa és fia között, és titokban irigyelte őket kapcsolatukért. Mindig szeretett volna egy apát, de nem adatott meg neki, és a nagyanyja soha nem mulasztotta volna el az orra alá dörgölni, milyen undorító, lelketlen alak volt az apja.

Igen, Piton, a gúnyosan mosolygó szemétláda láthatóan megváltozott, és Neville örült ennek a változásnak.

Még azzal a mardekáros fiúval, Aresszel, Quietus másik barátjával is összebarátkozott Quietus kedvéért. Ares apja halálfaló volt, aki most mágikus képességeitől megfosztva (ami majdnem olyan komoly büntetés volt, mint a dementorcsók) most a minisztérium másik börtönében, a Libertyben tartották ült (egy másik szigeten, nem messze Azkabantól, amit azóta nem használtak, hogy a dementorok csatlakoztak Tudjukkihez). A bíróság életfogytiglanra ítélte. Neville a hírt nem Arestől hallotta, nem is Quietus mondta el neki: a Prófétában olvasta. A cikk megjelenése után a mardekáros fiú láthatóan várt arra, hogy most majd megveti, és otthagyja, de hiába. Neville nem törődött az apjával, hiszen az övé sem volt az emberiesség mintaképe. Néhány nappal később Ares csatlakozott hozzá a mágikus lények gondozása órán, és azóta jóban voltak. Neville néha elgondolkodott Quietus helyzetén: két barátja volt, az egyik egy auror, a másik egy halálfaló fia, szép kis társaság!

De Quietus még mindig a szobában volt, és végül Hermione volt az, aki feltette a kérdést:

– Mit gondolsz, mit csinálhatnak vele?

Neville persze nem tudta, de azok után, amiket a nagyanyja az aurorokról mesélt, rossz előérzet kelt benne. Az idegessége csak tovább nőtt, mikor az öreg auror, apja egy régi barátja lépett be a szobába.

– Neville, tennünk kell valamit – mondta végül Hermione. – Attól félek, hogy… bántják.

Neville hitetlenkedve nézett rá.

– Miért bántanák? Az aurorok nem durvák a gyerekekkel, kivéve a halálfalókéival…

– Mint amilyen Quietus is – suttogta Hermione olyan halkan, hogy csak Neville hallja meg. A fiú elsápadt.

– Az apja… úgy érted, hogy… de hiszen… ő egy professz..

– Már majdnem húsz éve volt az – magyarázta Hermione gyorsan. – Már nem az, kém volt, már az első háborúban is, de a minisztérium emberei talán…

Neville képtelen volt megmozdulni. Akkor Quietus… Piton… A francba! EZ volt az oka az örökös titkolózásnak! És a Ron és Hermione közti beszélgetés, amit kihallgattak… Hirtelen minden új értelmet kapott. Quietus fura viselkedése utána… És Neville biztos volt benne, hogy Ares se tud róla. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai. De… elárulták, becsapottnak érezte magát. Ő annyi mindent megosztott Quietusszal! És…

De végülis Quietus nem árulhatta el az apja titkait.

Piton… egy halálfaló. Egy pillanatra megint gyűlölni kezdte a férfit. Az az átkozott szemét! Hogy mert vele úgy bánni, mint…?

Aztán hirtelen eszébe jutott. Gyanúsítás. A minisztérium pincebörtöne. Kínzások. Az apja.

És most Quietust bántják. A fiút kínozzák az apja bűneiért.

Ez nem tisztességes!

A következő pillanatban kiviharzott a folyosóra. Egyenesen a kőszörnyhöz rohant, hogy szóljon az igazgatónak, de hirtelen rájött, hogy nem tudja a jelszót.

Most akkor mit csináljon?

Meg kell mondania Pitonnak. De Piton egy… Nem számít. Most a fiáról van szó, nem őróla.

Megpördült és elindult a pince felé. A folyosók üresek voltak, mert éppen az utolsó óra folyt, úgyhogy nyugodtan szaladhatott, anélkül, hogy tartania kellett volna tőle, hogy belerohan valakibe, kivéve persze Fricset.

Vagyis inkább Mrs. Norrist. Futás közben Neville nem vette időben észre az árnyékban álldogáló macskát, csak mikor már elbotlott benne. A macska fájdalmasan felnyávogott, majd dühösen rásziszegett Neville-re, de az nem törődött vele. Felállt, és rohant tovább a célja felé. Mire elérte a pincét, Frics már ott ordítozott a sarkában.

– Hé, fiú! Állj meg, vagy ki leszel rúgva, még a vacsora előtt! Hogy mersz belerúgni Mrs. Norrisba! Állj! Állj meg te szemtelen…!

De többet nem hallott, mert ekkor elérte a bájital tantermet, és kivágta az ajtót.

Éppen szemtől szemben állt Pitonnal, aki olyan dühösen nézett rá, mint régen.

– Mr. Longbottom! Ez egy… – de nem tudta befejezni.

– Quietus! – kiáltotta Neville idegesen. – Már negyven perce a szobában van…

Nem kellett folytatnia.

– Az órának vége, mehettek – sziszegte Piton, és már szaladt is ki a teremből. Elhúzott a tiltakozó Frics mellett, siettében még Mrs. Norris farkára is rátaposott. Neville a nyomában lihegett.

– Negyven perce hívták be, és úgy húsz perce még Mr. Bamberg is bement… Féltem, hogy… Ugye nem fogják bántani?

– Mr. Longbottom, ahelyett, hogy hülyeségeket hord össze, inkább hívja az igazgatót – mordult rá Piton, félbeszakítva Neville ideges motyogását.

– Próbáltam. Nem tudom a jelszót – mondta panaszos hangon.

– A jelszó Caramel. És most siessen!

De Neville-nek már nem kellett elmennie az igazgatóért. Éppen a terem ajtaja előtt találkoztak össze. A két felnőtt egymásra pislantott, aztán egyszerre felkiáltottak:

– Aperio!

– Az Alohomora erősebb verziója – magyarázta Neville-nek Hermione.

Az ajtó hangos dörrenéssel kivágódott.

– Capitulatus! – volt a következő átok, aztán Piton berohant a terembe. Dumbledore a három aurorhoz lépett. Már nyitotta a száját, mikor Piton felkiáltott.

– Eszméletlen, Albus!

Eddigre már Neville és Hermione is az ajtóban álltak, és befelé leselkedek. Amit láttak, attól kis híján elállt a szívverésük. Quietus a földön feküdt, félmeztelenül, sápadt bőrét vágások és sebhelyek borították, az arca véres, haja nyirkos az izzadságtól. Nagy meglepetésükre Piton leült a piszkos, hideg földre és az ölébe emelte a fiú fejét. Sárgás arca még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt, és fekete szemei furcsán csillogtak. Könnyezik? Úgy látszott, semmit sem érzékel abból, ami körülveszi, kivéve a fiát, úgyhogy Neville gyors pillantást vetett az igazgatóra, aztán elindult megkeresni Madam Pomfreyt.

– Mi történt? – volt a nővér első kérdése. Mikor Neville elmondta, mit látott, a nő felkapott néhány tekercs gézt, és egy üveg nyugtató főzetet, semmi mást. Neville ezen meglepődött, de egy szót sem szólt, csak csendben követte a morgó nővért.

– Aurorok, ez csodálatos… Három gyerek van már a kórházban, és most itt a negyedik… Ügyes munka…! …Spanyol inkvizíció…

Mire elérték a tantermet, Neville megtudta, hogy aznap három mardekáros (egy elsőéves és két harmadikos) végezte a kórházban enyhe sokkal, és Madam Pomfrey attól tartott, Quietus is sokkot kapott. Neville ugyan kételkedett ebben, de nem mert tiltakozni: tekintve, hogy mennyi baleset érte, fontos volt a jó viszony fenntartása.

A nővér úgy lépett be, hogy egyetlen pillantást se vetett az aurorokra, akik most az igazgatóval vitatkoztak vadul. Letérdelt a bájital professzor mellé, és Neville ámulatára a kezében levő üvegcse tartalmának a felét először a kábult férfi torkán döntötte le. Csak mikor a professzor szorítása enyhült Quietuson, akkor kezdte megvizsgálni a fiút.

– Megtagadta a választ egy egyszerű kérdésre! – az öreg auror dühös volt. – Még ellent is mondott magának!

– Mit kérdezett tőle? – kérdezte az igazgató fenyegető hangon.

– A sebhelyeiről kérdeztük. Először azt mondta, hogy autóbalesete volt a nyáron, de aztán láttam, hogy azok a sebhelyek nem öregebbek egy hónapnál! – Percy volt az, aki válaszolt, a karjait védekezően összefonva maga előtt az idegességtől. Nem szokott hozzá, hogy Dumbledore-ral vitatkozzon.

Az igazgató a nővérhez fordult.

– Jól van, akkor azt hiszem, jobb, ha megkérdezzük a szakértőt. Poppy?

Ahogy a nővér felemelte a fejét, Neville látta a nyilvánvaló döbbenetet az arcán. Szüksége volt egy kis időre, hogy meg tudjon szólalni.

– A… a sebhelyei… – megköszörülte a torkát – igen, a nyáron szerezte őket. De három hete volt egy balesete a bájitalokkal, amitől a vágások… izé… sebhelyek újra kinyíltak.

Neville szemei kimeredtek a meglepetéstől. Hiszen három hete nem volt semmilyen baleset!

De Dumbledore bólintott.

– Kérem, folytassa, Poppy. Most mi a baja?

– Enyhe külső sérülések, néhány zúzódás, az ajka felrepedt, valószínűleg többször pofon vágták, és nagyméretű idegi sokk, amit a Cruciatus, vagy a Tormenta ekcesszív hatása okozhatott – mondta, majd az igazgató szemébe nézett. – Ellenőrizze a pálcáikat, Albus – szólalt meg sötéten.

– Melyik az öné, Mr. Bamberg? – Dumbledore hangja jeges volt és éles. Közben Piton felemelte Quietust, és Poppy irányításával a gyengélkedő felé vették az irányt.

– A tölgy – mordult fel az auror. – De nem kell megnéznie. Én szórtam a Tormentát a fiúra.

– Egy Tormentát? Csak mert szégyellte a sebhelyeit? – kiáltott fel hitetlenkedve Neville.

– Kérem, Mr. Longbottom – szólt hozzá Dumbledore komolyan –, ez a téma már csak rám és ezekre az urakra tartozik. Magának nem lenne szabad itt lennie. És köszönet a segítségért.

Neville bólintott, és kiment, az ajtót becsukta maga mögött.

– Kínzó átkot küldtek egy gyerekre – Hermione megrázta a fejét. – Ezek megőrültek! Nem is csodálom, hogy Madam Pomfrey úgy megdöbbent.

Neville idegesen vakarta meg a nyakát. Most egyedül voltak a lánnyal, mégis közelebb hajolt hozzá.

– Hermione, Quietus sebhelyei tényleg egy hónaposak! Láttam őket néhány hete, mikor kitakarítottuk a bájital tantermet egy különóra után. Vörösek voltak, és teljesen újnak néztek ki… Akkor azt hittem, hogy vagdossa magát, de most láttam, hogy teljesen elborítják…

– Nem tudom, Neville – válaszolta lassan Hermione. – Talán az után a baleset után láttad…

– Nem volt semmilyen baleset!

– Honnan tudod? Az apja az iskola bájital professzora, és akkoriban állandóan kísérleteztek Lupin bájitalával. Tíz balesete is lehetett anélkül, hogy te észrevetted volna!

– De akkor… miért mondta, hogy nem akarja, hogy elmondjam Piton professzornak? És miért nem mondta meg az igazságot?

Hermione elgondolkodva lehunyta a szemét.

– Azt hiszem, tudom az okát, Neville. Az apja miatt aggódik. Azt hiszem, korábban bántalmazták, és most fél, hogy ha valaki rájön erre a balesetre, az apját fogják okolni érte, és vissza kellene térnie a családjához, ahol bántották…

Neville átlátszóra sápadt.

– Bántalmazták…

– Emlékszel, mikor elájult a sötét varázslatok kivédése órán? Azt hiszem, ez a korábbi bántalmazások egyenes következménye lehetett.

Egy pillanatig csendben álltak. Aztán Hermione felsóhajtott.

– Gyerünk a gyengélkedőbe.

A látvány, ami ott fogadta őket, sokkal inkább bámulatba ejtette őket, mint bármi, amit aznap láttak. Piton Quietus ágyán ült, a fia az ölében. Nyugodtan ringatta a láthatóan csak félig eszméletén levő, zokogó fiút, közben pedig a nővérrel vitatkozott.

– Hát persze hogy hazaviszem. Nem fogok itt aludni, és neki sincs már szüksége a segítségére. Jól meglesz velem is.

– De Perselus…

– Nem, Poppy. Hazaviszem.

– De az átok utóhatásai…

– Megbirkózok velük. Én főzöm a bájitalait, ha jól emlékszem, és pontosan tudom, mit kell adnom neki ebben a helyzetben.

– De az órái…

– Nem érdekelnek az óráim. Albus majd megoldja valahogy, ha akarja. Én vele fogok maradni. Erős érzelmi sokk érte. Nem hagyom egyedül, és különösen nem itt! Ti meg mit akartok? – mordult hirtelen az ajtóban állókra.

Neville ijedtében ugrott egyet.

– Azért jöttünk, hogy Quietust megnézzük – válaszolta Hermione.

Piton bólintott.

– Azt hiszem, elaludt – letette a fiút az ágyra, és betakargatta a takaróval. – Kimehetnénk? Nem akarom felébreszteni.

Neville-ék csendesen bólintottak. Mikor kiértek a folyosóra, Piton hozzájuk fordult.

– Köszönet a segítségért, különösen magának, Mr. Longbottom – felsóhajtott. – Bár talán ha egy kicsit gyorsabb lett volna…

Neville nyelt egyet és lehajtotta a fejét.

– Én… nekem csak… eszembe se jutott, amíg… Hermione nem mondta… – dadogta, de végül nem merte befejezni a mondatot.

– Nem mondta mit, Mr. Longbottom? – kérdezte Piton türelmetlenül. – Mit mondott?

– Megmondtam neki, amit tavaly az ispotályban láttam. Úgy értem, a karján – vörösödött el Hermione, és lesütötte a szemét.

– Aztán eszembe jutott, mit szokott a nagyanyám mondani az apámról, és megijedtem, hogy bántani fogják Quietust – fejezte be hirtelen Neville.

Piton döbbenten meredt rájuk.

– Vagyis tudtátok, hogy halálfaló vagyok, és mégis segítettetek Quietusnak. – Azok bólintottak.

– Miért? – Piton arcán megint nem látszott érzelem.

– Mert ő nem az apja – vonta meg a vállát Neville, és miután rájött, mit is mondott és kinek, elvörösödött, és gyorsan becsukta a száját.

Piton viszont halkan felnevetett, és nem fűzött megjegyzést Neville elszólásához.

– És rájöttünk, hogy maga kém volt… – tette hozzá Hermione, de Piton félbeszakította.

– Kicsoda…?

– Harry – hajtotta le a fejét Hermione. – Dumbledore megmondta neki, hogy maga a mi kémünk.

– Értem… – Piton bólintott, aztán az ajtó felé fordult. – Még egyszer köszönöm. És Mr. Longbottom – várt, amíg Neville a szemébe nem nézett –, nem tudom, mit szokott nagyanyád mondani, de te se vagy az apád. És most csak egyetlen dolgot kérek – a professzor halványan elmosolyodott. – Ha legközelebb szembekerülsz egy mumussal, ha lehetséges, ne öltöztess annak a kibírhatatlan öreg boszorkánynak a ruháiba.

Neville egy pillanatra teljesen meghökkent. Hogy Piton mosolyogjon, és még viccelődjön is? Mindjárt vége a világnak. De összeszedte magát.

– Hát, tanár úr, nem hiszem, hogy a mumusom még egyszer a maga alakját öltené. Legközelebb azt hiszem, a nagyanyámat fogom a maga ruháiba öltöztetni. Ez így megfelel?

– Megegyeztünk, Mr. Longbottom.

***

A sírkő régi volt, kopott és tele hasadásokkal, a nevet alig lehetett olvasni rajta, de Harry tudta, mi van ráírva.

Quietus Piton

1960 – 1979

– Semmi több? – fordult Perselushoz.

– Semmi több. Nem szerette a fellengzős idézeteket.

Csak álltak ott, és elgondolkodva nézték a sírkövet. Az éles, hideg szél belekapott a köpenyükbe (Harryn ugyanolyan volt, mint Perseluson) és az arcukba vágott, de ők észre se vették.

Harry teljesen elmerült a gondolataiban. Az apja sírja. És nem érzett gyászt, csak enyhe csalódottságot, hogy soha nem láthatta, éppúgy, ahogy az apja sem ismerhette meg őt.

Felsóhajtott, és lehajolt a sírhoz. Lehúzta a kesztyűjét és elsöpörte a havat a sírkő elől. A gyertyákat, amit korábban Roxmortsban vett, letette a kőre.

– Incendio – meggyújtotta őket.

Mikor visszalépett Perselus mellé, a férfi átkarolta a vállát, és olyan erősen magához szorította, hogy Harry egy pillanatra megijed, hogy összetörik.

– Néha annyira félek, hogy elveszítelek – suttogta a férfi. – Kérlek, vigyázz jobban magadra. Halálra rémítesz.

– Megpróbálok, Perselus – motyogta bele Harry a köpenybe. Perselus érzelmeinek ilyen nyílt kimutatása megrémítette. – Valami baj van?

– Nem, csak… A számokat néztem. Quietus csak 19 évig élt. Te már majdnem 16 vagy. Ha meghalok, szeretném, ha őmellé temetnél. Rendben?

– Kérlek, ne halj még meg. Nem tudnám elviselni.

– Nem készülök a közeljövőben meghalni, de téged sem szeretnélek eltemetni.

– Nem fogsz.

Fél óra elteltével átmentek a Potter család sírjához.

Harold Winston Potter

Armena Helen Potter

James Alfred Potter

Lilian Potter

Harold James Potter

– Nevek és számok. Ez marad belőlünk, ha meghalunk? – kérdezte Harry halkan.

– Nem – rázta meg a fejét Perselus. – Nem. Sokkal több marad. Mint például te. Te, aki megmaradtál a haláluk után: Quietus, James, Lily és az öreg Potterék halála után.

– És ez megéri azt a sok halált?

– Csak a saját véleményemet mondhatom, Quiet. A saját, önző véleményemet. Azt hiszem, a tény, hogy élsz, bármit megér.

– Komolyan beszélsz?

– Ezt meg ne merdd még egyszer kérdezni! Ne szabad kételkedned benne. Megértetted?

– Nem merem megérteni – kacsintott játékosan Harry, de Perselus nem vette a viccet, hanem összevont szemmel morgott.

Egy idő után elindultak vissza a Roxfortba.

– Köszönöm, Perselus – mondta útközben Harry.

– Mit?

– Hogy megmutattad. Hogy megosztottad velem.

– A te családod.

– És rajtam keresztül a tiéd is.

Perselus bólintott.

– Bár soha nem hittem volna, hogy egyszer még rokonságban leszek egy Potterrel.

– Arról már nem is beszélve, hogy rokonságban vagyok egy bizonyos bájital professzorral…

– Ennyire nehéz? – aggodalmaskodott Perselus.

– Te megőrültél. Hogy lenne nehéz? És különben is, még egy köszönettel tartozok neked!

Perselus felvonta a szemöldökét.

– Amiért megmentettél Poppytól – magyarázta Harry.

A férfi mélyet sóhajtott. – Tudja a titkot.

– Honnan tudod?

– Ma szólt nekem. Hogy mutassam meg neked Potterék sírját is.

– De hát… honnan?

– Látta a vágásaidat. Azt hiszem, hirtelen rád ismert. Biztos vagyok benne, hogy még vérvizsgálatot is csinált, hogy leellenőrizze a teóriát.

– Nem zavar?

Perselus megvonta a vállát.

– Nem igazán. Jobb is így. Ő nem mondja el senkinek, és ha a jövőben szükséged lenne rá, megadhatja a megfelelő segítséget.

– Akkor most már négyen vagyunk.

– Igen, négyen.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény