Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

10. fejezet – Kérdések és válaszok

– Takarítsd fel a manók fészkét és mehetsz is – mosolygott rá Hagrid. – Használhatsz mágiát – tette hozzá, aztán magára hagyta Harryt a lusta és közömbös állatokkal.

Harry összehúzta a szemöldökét. Perselus, mint mindig, most is rendes büntetőmunkát szabott ki rá, soha egyiket se úszhatta meg. Ebben az évben már négyet is kapott: az elsőt a bájitaltan órai robbanásért, a másodikat Ron törött orráért, ezt, a harmadikat a folyosón való futkosásért, és a negyediket Malfoy megveréséért. Harry meglepve vette észre, hogy a viselkedése láthatóan sokkal inkább sérti az iskola szabályait, mint a régi Harryé. Eddig soha senkivel nem verekedett össze, és most, két hónapon belül már a második embert veri meg.

Nem tetszett neki ez a dolog. Ha nem vigyáz, a végén még tényleg mehet a Szent Brútuszba, hogy önmérsékletre tanítsák. Szent Brútusz – az iskola gondolatára eszébe jutottak Dursleyék is. Valószínűleg már soha nem tér vissza a Privet Drive-ra, soha többé nem látja a családot, amelyik annyira gyűlölte, amelyik semmibe se vette, és úgy kezelte, mint egy fura, semmirekellő kis dolgot. Akkora volt a köztük és Perselus között levő különbség, hogy Harry elszégyellte magát, amiért azt gondolta, hogy a nevelőapja ki akarja zárni az életéből. Perselus soha nem zárná őt ki. Perselus befogadta, szerette, törődött vele, beszélgetett vele, ruhákat vett neki, könyveket, egy vadonatúj bájitalfőző felszerelést („haladó bájitalkészítőknek és bájitalfőző mestereknek” ajánlva, Harry még meg is kérdezte, Perselus nem magának vette-e), és vajsört meg édességeket, ahányszor Roxmortsban jártak. Vigyázott rá, mikor aludt, megvigasztalta rémálmai után, segített a tanulásban, ha szüksége volt valakire, hogy elmagyarázza a dolgokat, és mindennek a tetejébe még büszkélkedett is vele az egész iskola előtt.

Micsoda hülye gondolat is az, hogy Perselus kizárja őt az életéből!

De valami mégis van közöttük, valami, amiről nem beszélnek, és ez Harryt borzasztóan idegesítette.

Miután befejezte az ól takarítását, megigazította a ruháit, és kilépett az udvarra, hogy azt is kitakarítsa. A levegő tiszta volt, de maróan jeges északi szél fújt. November utolsó hetében jártak.

Ahogy kilépett az épületből, kiszúrt egy vékony alakot, aki a kert hátsó részében állt. Az illető fáradtan a kerítésnek dőlt, és csuklya volt a fején, amit a kerítés hideg fájához szorított.

Harry elfeledkezett munkájáról, a kimerült alakhoz lépett, és óvatosan megköszörülte a torkát.

– Izé… Segíthetek valamiben?

Az illető felemelte a fejét, és Harryre nézett. Janus húga, Leah volt az. Ahogy egymásra néztek, Leah erősen elpirult, és gyorsan elfordította a pillantását, Harry pedig zavarba jött, és furcsa, bizonytalan érzés öntötte el, olyasmi, mint tavaly, mikor Cho közelébe került.

– Nem, kösz – suttogta a lány, de nem mozdult.

Harry bizonytalanul egyik állt lábáról a másikra, de nem tudta mit mondjon, hogyan folytassa a beszélgetést, vagy hogy folytassa-e egyáltalán. De ekkor Leah megint rá nézett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte komolyan.

– Pucolom a manókat – vonta meg a fiú a vállát. – Büntetőmunka.

Erre a lány láthatóan megdöbbent, és megint felkapta a fejét.

– Büntetőmunkát kaptál? Te? – megrázta a fejét. – Kitől?

– Piton professzortól – vigyorodott el Harry.

A lány szemei még jobban elkerekedtek.

– Viccelsz.

– Egyáltalán nem – Harry szája szinte fülig húzódott. – Megvertem az egyik drágalátos mardekárosát.

– Jaj, hogy az! – Leah halványan elmosolyodott. – Janus mesélte. Összeverekedtetek Malfoyjal Zabini miatt, ugye?

– Látom, megvannak a kémeid a mardekárosok között.

– Éppúgy, ahogy a bátyámnak is van egy kémje a hugrabugosoknál. – Most már Leah is szélesen elmosolyodott. – És neked is vannak titkos ügynökeid a Griffendélben és a Mardekárban is.

– Ne hagyd ki a Hollóhátat se! – kuncogott fel Harry.

– Miért?

– Mert Flitwick professzor annak a háznak a feje.

– Ő is neked dolgozik?

– Ó igen. Élete értelme, hogy meggyőzze apámat, engedjen az ő házába – kacsintott rá Harry, aztán közelebb hajolva a fülébe súgta. – Már csak egy kettős ügynököm hiányzik a Hugrabugba.

– Akkor hadd tájékoztassam önt, Mr. Piton, hogy közöttünk senkit se talál majd, aki hajlandó lenne önnek dolgozni. A házunk híres a hűségéről.

– A hűséget, azt megértem. De kihez vagytok hűségesek?

– Én mindenkihez hűséges vagyok, akit tisztelek vagy szeretek.

– És mi van a házaddal?

– Tisztelem a tradíciókat – mondta Leah teljesen komoly hangon.

– Túlságosan is komolyak vagytok, ugye?

– Mindig.

Harry gonoszul elvigyorodott.

– És mi volt az a vihorászás az üvegházban a gyógynövénytan órákon?

Leah megint elpirult, szeplői szinte virítottak sápadt arcán, mélykék szemei bosszúsan csillogtak. Lehajtotta a fejét, és selymes tapintásúnak tűnő haja arcába hullott.

Harrynek elállt a lélegzete, a lány olyan szép volt. Egy pillanattal később viszont annyira zavarba hozták az érzései, hogy hátralépett, és szégyenlősen kinyögte.

– Sajnálom, be vissza kell mennem dolgozni – aztán sarkon fordult, hogy magára hagyja a lányt.

De aztán valami reccsent: hátranézett, és látta, hogy Leah bemászik az udvarba.

– Segítsek? – kérdezte, és Harry rábólintott.

***

Még mindig lihegett, mikor hazaért. Szélesen vigyorgott, és izgatottnak érezte magát, tele energiával, annyira, hogy szeretett volna ugrálni vagy szaladni és megverni valakit, akárkit…

Perselus viszont egyáltalán nem volt boldog.

– Holnap megint jönnek az aurorok, hogy ellenőrizzék a diákokat – jelentette be. Harry elsápadt, és a korábbi boldog érzései úgy elmúltak, mintha nem is lettek volna.

– De Mr. Patil megint itt lesz, ugye? – kérdezte Harry reménykedve.

– Nem – Perselus megrázta a fejét. – Külföldön van. Franciaországba ment egy nemzetközi találkozóra.

Harry megremegett. Ez rosszul hangzott.

Mikor az aurorok szeptemberben ellenőrizni jöttek, Patil, mint minisztériumi alkalmazott, végig felügyelte az összes mardekáros kikérdezését, Harryt is beleértve, Perselus külön kérésére. Így mindenki elkerülhette a kényelmetlen helyzeteket és a szükségtelen durvaságot. Ez volt az oka annak, hogy Harry akkor olyan egyszerűen megúszta.

Harry egy székhez támolygott, és lehuppant rá.

– Vagyis számíthatunk a legrosszabbra… – sóhajtott fel. – És már megint itt vannak a vágások. Most mit mondjak nekik? Baleset?

– Igen, azt hiszem az lesz a legjobb. – Perselus fáradtan hunyta be a szemét. – Ahogy a múltkor megegyeztünk.

– Jól van – Harry fürkészőn végigmérte. – Te is ideges vagy, ugye?

– Természetesen. Az én házamat is legalább annyit fogják zaklatni, mint téged. Szeretném, ha már vége lenne.

– Én is.

A rossz hírek után az éjszaka is szörnyű volt, tele félelemmel, rémálmokkal, és mikor Harry megnyugodott annyira, hogy megint elaludjon, még egy víziója is volt. Ennek eredményeként másnap reggelre mindketten alig álltak a lábukon. Harry alig bírt felöltözni, és úgy döntött, hogy kihagyja a reggelit. A nap első része viszont normálisan telt, a Griffendél ház volt az utolsó, amit átvizsgáltak, és az ötödévesekre csak délután, a mágikus lények gondozása után került sor. Addigra már Harry is megnyugodott, megebédelt, és még Perselussal is beszélt, aki biztosította róla, hogy az aurorok egész rendesek voltak.

Szinte teljesen megnyugodott, mire ő került sorra. A kivizsgálásra egy harmadik emeleti üres tanteremben került sor, az igazgató irodájához közel. A folyosón várták, hogy behívják őket, és gyorsan haladtak. Az aurorok láthatóan szerettek volna minél hamarább túllenni a dolgon, úgyhogy csak vetettek egy Revelo bűbájt, feltettek néhány kérdést, és már mentek is tovább.

Harry ásítozott, és félig el is aludt, mire végre bejutott.

Két auror ült a sötét szobában, egy fáklyával megvilágított asztal mögött, és a fáklyát úgy állították, hogy az ülő alakok sötétben maradjanak. Egyikük egy darab pergamenre írt valamit, a másik teát iszogatott.

– Neve? – kérdezte a férfi, aki írt.

– Quietus Piton – válaszolta Harry engedelmesen.

A férfi felemelte a pillantását a pergamenről és egyenesen rá nézett.

A pillantásuk egymásba kapcsolódott.

Harry megint szembesült a gyűlölettel, a puszta, nem is titkolt gyűlölettel, ami annyira hasonlított Ronra. Igen, Ronra, és nem is véletlenül.

Percy ült előtte, és a szája lassú, vészjósló mosolyra húzódott.

– Piton – ismételte meg Harry nevét.

A másik auror meglepetésében majdnem eldobta a csészéjét. Harry őt is megismerte, egy évvel Percy előtt végzett, egy hollóhátas prefektus volt, de a nevére nem emlékezett.

– Rokonságban áll Perselus Pitonnal? – kérdezte a férfi. Percy szemei várakozóan villantak fel.

Harry pontosan tudta, mi fog most történni.

– Igen – válaszolta lemondó hangon.

– A helyi halálfalónk fia – suttogta Percy a másik fiúnak, elég hangosan ahhoz, hogy Harry is megértse.

– Az apám NEM halálfaló – sziszegte, és fenyegetően pillantást vetett a két aurorra.

– Aki egyszer halálfaló volt, mindig is halálfaló marad, Mr. Piton. – Percy összevonta a szemöldökét. – A ruhaujjad. Tűrd fel. Gyerünk.

Harrynek nem tetszett a parancsoló hang, de nem tiltakozott. Felesleges lenne, és szeretett volna olyan gyorsan kijutni a teremből, ahogy csak lehetséges. Várakozóan nézett a karjaira. Most normálisnak, simának tűnt rajtuk a bőr, de ahogy eléri őket a Revelo bűbáj, megint tisztán láthatóvá válnak a sebhelyek. Harry már három hete nem látta őket, utoljára akkor, mikor Perselus ellenőrizte őket, egy héttel az Averyről szóló víziója után. Felsóhajtott és várakozóan felemelte a fejét.

– Revelo – mondta a volt hollóhátas.

A rózsaszín csíkok olyan lassan rajzolódtak elő a bőrén, mint a tintavonások a Tekergők Térképén, amikor kimondják a megfelelő jelszót. Az egyetlen különbség annyi volt, hogy Harry vágásai nem vették fel sem a londoni metró pontos térképét, mint Dumbledore híres sebhelye a bal térde felett, sem a Roxfort alaprajzának vázát. Az ő sebhelyei sokkal fontosabb dolgokra emlékeztettek, amit a Rémálom Kúriában kapott: a méltóság, emberség, elnyomás, feledés, hagyomány, szeretet és a család emlékei, sebhelyek, amik Voldemorthoz kötik, mint az a másik a homlokán, ami most elrejtve maradt a haja alatt – ezek örök emlékek maradnak, és soha nem hagyják felejteni…

– Hol szerezted ezeket a sebhelyeket? – kérdezte Percy kifürkészhetetlen arccal. De a hangja! Tiszta szadizmus.

– Autóbalesetben. Keresztül estem a szélvédőn.

Még Harry maga sem volt benne biztos, hogy ez vajon elég meggyőzően hangzott-e.

– Mikor? – csattant a következő kérdés.

– Nyáron.

– Igazán? Akkor meglepően lassan gyógyulnak!

Harry hallotta a hitetlenkedést Percy hangjában. Lesütötte a szemét.

– Mugli kórházban kezeltek.

Percy mellé lépett.

– Nyújtsd ki a kezed – parancsolta.

Harry felsóhajtott, de engedelmeskedett.

– Nekem elég újaknak tűnnek. – Megvető mosoly jelent meg Percy arcán. – Mióta vagdosod magad?

Harry szemei tágra nyíltak meglepetésében.

– Nem vagdosom magam! Nem vagyok öngyilkos típus.

– Tényleg nem? Akkor hadd lássam. Azt mondtad, átestél a szélvédőn. Gondolom, akkor máshol is vannak sebhelyeid.

Harry zavara kényelmetlen szégyenkezésbe fordult.

– Nem hiszem, hogy ez idetartozik – nyögte ki végül.

– Vedd le a ruháidat! – kiáltott rá durván Percy.

– Nem.

– Vedd le őket, vagy erőszakhoz folyamodok.

– Semmi joga, hogy parancsolgasson! – mondta Harry, és elgondolkozott azon, hogy vajon ismerte-e ezt a fiút valaha igazán. Végülis Percy mindig is korlátolt volt, és szeretett a szabályokhoz ragaszkodni, de Harry nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen erőszakos és durva lett volna. Talán mert korábban nem Piton fia volt, és Percy sem tudott Piton múltjáról. Arról már nem is beszélve, hogy Percy akkor még nem volt auror, és a minisztériumi kiképzés elég erős volt ahhoz, hogy megrontson bárkit, akiben nem volt elég emberség, hogy ellenálljon a mások feletti hatalom csábításának.

– Én itt a minisztériumot képviselem, a te apád meg halálfaló. Gyanú alatt állsz, hogy az ő nyomdokait követed, úgyhogy nyugodtan adhatok neked parancsokat, ha szükségesnek látom, és most szükségesnek látom.

Harry összefonta a karjait maga előtt és a fejét felemelve egyenesen Percy szemébe nézett.

– Nem veszem le a ruhámat. Az apám már több mint tizenhat éve nem halálfaló, és nem gyanúsíthatnak… – nem tudta folyatni. Akkora pofont kapott, hogy a földre zuhant tőle. Ahogy a szájához emelte a kezét, valami nedvességet érzett. Vér. Rémülten pillantott fel.

Ez tényleg az a Percy lenne, akit évek óta ismert, akinek a családja olyan volt, mintha a sajátja lenne?

Mi történt? Mi okozta ezt a hirtelen változást?

Harry megrázta a fejét, hogy látása kitisztuljon, de megszédült.

– Szóval? Levetkőzöl magadtól, vagy folytassam… – sziszegte Percy fenyegető hangon.

Harry felállt, és leporolta magát. Méltóság, emlékeztette magát.

– Nem fogom. És viselkedését jelenteni fogom a minisztériumban – mondta nyugodtan.

– Ó, valóban? Ennek örülök. Legalább alaposan kivizsgálják az esetet.

Harry arcából kifutott a vér. Nem. Semmi szüksége azokra a vizsgálatokra.

– Jól van. Vedd le a ruháidat, vagy én veszem le, de akkor többet nem hordhatod őket! – mondta Percy, és ráfogta a pálcáját.

Harry nem mozdult, csak határozottan Percy szemébe nézett.

– Stupor! – mondta Percy, és az átok hason találta Harryt. Térdre zuhant, és kábultan érezte, hogy a férfi a fején át lehúzza róla felsőjét. Megremegett. A szobában jeges volt a levegő, és ő a földön térdelt, félmeztelenül, kitéve két kíváncsi, gonosz szempár vizsgálódásának.

Mikor Percy közelebb hajolt és végighúzta az ujját az egyik hosszú vágáson, Harry undorodva felnyögött.

– Ne érj hozzám! – sziszegte.

– Azt teszek veled, amit csak akarok. – A másik fiúhoz fordult. – A vágások újak, ahogy gondoltam is. Nem régibbek egy hónaposnál.

Harry megrémült. Nem, ez nem lehet igaz! Most mindjárt leleplezik.

– Magyarázatot kérek. Gyerünk – vicsorgott rá Percy, de Harry nem válaszolt. A száját se nyitotta ki. Kifutott az ötletekből.

– Maradt még valamennyi veritaserum?

– Igen, de csak egy fél üveggel. A mardekárosok mind megitták.

Mostanra Harryt elöntötte a pánik. Úgy érezte magát, mint egy csapdába jutott állat, ráadásul alig tudott megmozdulni a kábító átok miatt. Összeszedte minden lelkierejét, és felállt.

– azt hiszem, ezzel vége is a kihallgatásomnak – mondta, és egy lépést tett az ajtó felé.

– Tévedsz. – Most már mind a két fiú hozzálépett.

Hosszú csata kezdődött. Harry erőlködött, hogy csukva tartsa a száját, a másik kettő pedig megpróbálta felfeszíteni, és leönteni a főzetet a torkán. Harry rúgott, kapart, harapott, hogy megvédje magát, de sokkal erősebbek voltak, és egy idő után sikerült őt kiteríteniük a földön, a vállait fájdalmasan a földhöz szegezve. Harry megrándult, ahogy a piszkos, jéghideg padló a puszta bőréhez ért, de nem nyitotta ki a száját egyetlen pillanatra sem.

Percy a mellkasára térdelt, míg a másik fiú megragadta az állkapcsát.

Harry kétségbeesetten küszködött. Érezte, hogy egyre közeledik a vég. Az üveg már nagyon közel volt… és a száját markoló kéz is lassan elérte a célját. Percy közelebb vitte az üveget az arcához. És ekkor, egy hirtelen ötlet hatására felkapta a fejét, és ezzel kiütötte az üveget a gyanútlan Percy kezéből.

A palack a földre zuhant, és bár nem tört el, a tartalma mind kifolyt.

Ekkor az ajtó nyikorgása félbeszakította az egyenlőtlen harcot. Harry reménykedve felpillantott a belépő férfira, de a reménye szertefoszlott, ahogy meglátta. A hivatalos auror volt az, aki az egész vizsgálatot irányította.

– Mi folyik itt?

– Mr. Piton nem akarta bevenni a veritaserumot – egyenesedett fel a volt hollóhátas. – És megpróbáltuk meggyőzni, de kiborította az utolsó üveget.

– Hülyék – mordult fel a férfi. – Menjen onnan, Mr. Weasley. El kellett volna kábítaniuk, és úgy a torkába önteniük a szérumot. Mire akartak választ szerezni?

– Összezavarodott, mikor megkérdeztem tőle, hol szerezte a sebhelyeit. Azt mondta, legalább hat hónaposak, de én úgy egy hónaposnak nézem őket, nem többnek.

Az auror durván megragadta Harry vállát, és talpra rántotta.

Harry feladta az ellenállást. Lehunyta a szemét, és összeszorította a száját.

– Szemtelen kölyök – mondta a férfi dühösen. Harry megremegett: Perselus szokta játékosan „szemtelen kölyöknek” szólítani. Ez a megjegyzés eddig még soha nem fájt. Mindig valami jóhoz kapcsolódott. Perselus… Most biztos a mardekárosait próbálja megnyugtatni, gondolta Harry, és ez rendben is volt. Egy kis idő múlva már ő is vele lesz, és hallgathatja a csillapító, nyugtató szavait… – Válaszolj Mr. Weasley kérdésére!

Soha, gondolta Harry. Előbb halna meg, mint hogy elárulja nekik a titkot.

Egy pofon csattant az arcán, és Harry megtántorodott, ahogy egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, de egyébként nem reagált.

A pofont még jó néhány másik követte, amíg az auror bele nem unt, látva, hogy nem ér el vele semmit.

– Jól van, fiú. Ha nem válaszolsz, megátkozlak.

Harry mély lélegzetet vett, hogy felkészítse magát az átokra, de még mindig nem reagált. Ez rosszabb, mint gondolta. Az öreg mindjárt megátkozza. Perselus már régen megmondta, hogy a minisztérium kínzásai semmivel sem jobbak Voldemorténál.

Harry érezte, hogy könnyek égetik a csukott szemhéjait. Mindent megtett, hogy elkerülje a minisztérium kínzásait és most itt van, minden kísérlete kudarcot vallott. Elvesztette a barátait, a nevét, a múltját, hogy megmeneküljön előle, de mégsem sikerült.

Ezek voltak az utolsó gondolatai, mielőtt a Tormenta átok lecsapott rá.

Néhány perc hihetetlen kín után a világ elsötétült előtte.

Harry eszméletlenül zuhant a földre.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény