Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

9. fejezet – Egy látogatás otthon

Harry futva indult a Griffendél torony felé. Minél előbb beszélnie kell Hermionéval, és tudta, hogy a griffendéles klubhelységben tanulnak Ronnal – azaz Ron esetében inkább színlelik a tanulást…

Igen, Ron is ott lesz, ebben Harry biztos volt, de nem bánta. Azonnal el akarta újságolni Hermionénak a jó hírt: munkájuk nem volt hiábavaló, Perselus megtalálta a megfelelő bájitalt (vagyis inkább bájitalokat), és a Szent Mungóban tett utolsó látogatása óta Lupin annyival jobban lett, hogy négy nap múlva, vagy még korábban, ki is engedik a kórházból. Harry örömében Perselus nyakába ugrott, mikor múlt este visszatért a kórházból, halálosan fáradtan az elmúlt napok (vagy inkább éjszakák) megfeszített munkája után, de elégedetten: sikerült. Lupin megtette az első lépéseket a teljes gyógyulás felé, két hónap óta először magához tért, és beszélt Perselussal.

– Amicitia – suttogta a Kövér Dámának, ami erre előrelendült, és átengedte Harryt.

A klubhelyiség még mindig olyan volt, mint amikor még maga ebben a házban lakott… Harry gondolatban felsóhajtott, és vágyakozó pillantást vetett a hálótermek felé. Akkor Ron és ő még barátok voltak…

Harry még mindig nem adta fel, hogy visszaszerezze barátságát. Mert lehet, hogy Ron sok csúnya dolgot tett vele és mondott neki – de Harry nagyon jól tudta, hogy ezt jórészt azért van, mert volt barátja még mindig gyászol. Látta ezt, ha máson nem, azon a sok fájdalmas pillantáson, amelyeket halott barátja üres helyére vetett az órákon, vagy éppen azon, hogy meg sem próbált barátkozni mással. Csak Hermionét engedte közel magához – de ez azért más kérdés volt. Hermione nem a barátja, hanem a barátnője, és ez nagy különbség.

Az is csak fokozta elszigeteltségét az osztályban, ahogy Harryvel bánt. A többiek most Quietust támogatták szokásos veszekedések során. Harry ezt soha nem akarta, meg tudta ő védeni magát, úgyhogy mindig lerázta az aggódó társait, ha veszekedésre került a sor.

– Szia, Quietus, kit keresel? – kérdezte Neville, ahogy belépett.

Harry rámosolygott a fiúra, akit láthatóan nem igazán kötött le a tanulás.

– Hermionét – mondta. – Van egy igazán jó hírem a számára.

– Micsoda?

Harry összefonta a karjait maga előtt, és komolyan végigmérte Neville-t.

– Lám, lám, Mr. Longbottom. Kíváncsiak vagyunk?

Harry majdnem tökéletesen játszotta Piton professzort, éppen csak a gúnymosoly nem volt az igazi – egyszerűen képtelen volt olyan lebecsmérlő arckifejezést magára erőltetni, mint Perselus.

– Merlinre! Annyira hasonlítasz az apádra, Quietus! Ne ijesztgess, kérlek! – nevetett Neville, és még Parvati is feléjük nézett, és elmosolyodott. – Hermione egyébként nincs itt, húsz perce elmentek a könyvtárba Ronnal valami könyvért.

– Akkor gyere, keressük meg. Nem akarom ismételni magam.

Neville látható örömmel csapta le könyvét az aztalra, és Harry után ő is kimászott a folyosóra, és rögtön felé fordult.

– Quietus?

– Igen?

– Miért nem hagyod megnőni a hajad? Akkor jobban hasonlítanál Piton professzorra – mondta hirtelen Neville. – És jobban tudnád őt utánozni.

Harry megpördült, és Neville szemébe nézett.

– Csak egy szót szólj a zsírról, és megátkozlak! –emelte fel fenyegetően pálcáját, de Neville egyszerűen félretolta.

– Hogy mernék ilyesmit csak említeni is? Szeretném megélni a diplomaosztást! – megrázta a fejét. – Szóval? Miért hordod röviden?

– Nem szeretem a hosszú hajat. És, de ez titok, Neville – a barátjára kacsintott – Azt hiszem, apa is sokkal… emberibb lenne rövidebb hajjal. Vagy kevésbé szörnyeteg. Ez a hajviselet kész tragédia.

Egymásra vigyorogtak.

A könyvtárban csak a szokásos hollóhátasokat találták, meg néhány mardekárost, akik óvatosan köszöntötték Harryt, és bizalmatlan pillantásokkal méregették Neville-t, de Hermione és Ron nem voltak ott.

– Ha Hermionét keresed, néhány perce ment el. Azt hiszem ő és Weasley szerettek volna kicsit egyedül maradni – lépett oda Ares Harryhez, és üdvözlésül rávigyorgott Neville-re. A kerek arcú fiú meglepetten pislantott. Egy mardekáros – aki rendes vele?

– Értem – mondta Harry, és kissé hülyén érezte magát.

– Vacsora után lejönnél a klubhelységünkbe? Lenne néhány kérdésem az számmisztika házival kapcsolatban – tette hozzá Ares.

– Rendben – bólintott Harry, majd egy intéssel elbúcsúzott Arestől, és Neville-lel visszafelé indultak. Nem ez lenne az első eset, hogy meglátogatja a mardekáros klubhelységet, bár mindig kényelmetlenül érezte ott magát. Túlságosan is pinceszerű volt, és félelmetes. Ares tudott vonakodásáról, de becsülte benne, hogy mégis mindig odament, ha Ares megkérte rá.

– Miért barátkozol a mardekárosokkal? – tette fel Neville az őt izgató kérdést, amint kiléptek a könyvtárból. Harry felsóhajtott, úgy válaszolt.

– Az apám annak a háznak a vezetője, Neville. Az ő asztaluknál eszek. Megismertem őket, és látom, hogy az általános előítéletek ellenére vannak közöttük jó fejek is, csakúgy, mint ahogy a többi házban is vannak bunkók.

– Tudom. Az apám is griffendéles volt… – motyogta Neville, mire kényelmetlen csend ereszkedett rájuk. Harry szerette volna megtörni, ezért amikor a tantermi folyosóra értek, rácsapott Neville vállára.

– Gyerünk, keressünk egy üres termet, és elmondom, mi volt az a jó hír. Hermione majd vár holnapig. Nem szeretném, ha az a vérengző pasija megölne.

Elvigyorogtak, és a közeli számmisztika tanterem felé vették az irányt, amikor dühös veszekedés hangja állította meg őket. Abból a teremből jött, ahova ők is igyekeztek.

– Hát nem látod, Hermi? De hát hogyan? Te, aki annyira okos vagy, és mégse látod! A fenébe is, nem tudom elhinni!

– Eltúlzod az egészet Ron. Quietus nem…

– Quietus! Az a zsírosfejű szemét a hasonszőrű testvére nevét adta annak az elkényeztetett, beképzelt, utálatos fattyának… de ez nem lényeges. Arról van szó, Hermione, hogy kettőnk közül te vagy az, aki nem érti, mi folyik itt!

Harry megmerevedett, és keze ökölbe szorult. Ron képes volt egyetlen mondattal mindenkit megbántani, aki kedves volt neki: az apját, Perselust. És még ő magát is. Ő nem olyan, ahogy Ron leírta!

– Igazságtalan vagy vele – jött most Hermione hangja. A lány igazi barát volt.

– Én átlátok rajta. Nem úgy, mint te. Megpróbál befurakodni a házunkba, az osztályunkba a maga ártatlan arcocskájával, szerényen mosolyog, sebesült griffendéleseket ment meg elhagyatott folyosókon és utcákon, és megpróbálja elnyerni a bizalmunkat… Hogy lehet, hogy nem veszed észre!? Mit gondolsz, miért csinálja? Miért? – Ron hangja egyre hangosabbá vált, ahogy folytatta. Az utolsó mondatokat már olyan hangosan mondta, hogy lehetetlen volt nem meghallani őket, bár Harry és Neville még mindig a folyosón álltak. – Hát nem veszed észre, hogy megpróbálja elnyerni a bizalmunkat, befurakodni közénk, a mi oldalunkra, mint az apja, az az elítélt gyilkos, aki hagyta Harryt meghalni, és most betanítja a fiát, hogy úgy viselkedjen, mint Harry!? Hát nem látod? Ez a sunyi alak úgy visekedik, mint Harry! Minden, amit csinál, rá hasonlít! A mozdulatai, a szavai, a viselkedése! És miért? Azért, hogy tönkretegyen minket azzal, hogy ellopja Harry emlékét, hogy átverjen Harry viselkedésével, hogy átvegye Harry helyét az életünkben! És aztán megöljön, mint az apja, aki kiirtotta a fél családomat!

– Ron… – Hermione hangját alig lehetett hallani.

– Igen, megtette! – üvöltötte Ron. – Percy látta az aktáit a minisztériumban! Kiirtott egy egész családot, a két szülőt és két gyereket, GYEREKEKET, Hermione! És most itt tanít, és betanítja a piszkos fiát is, ellenünk! És Dumbledore hisz neki, és megvédi őt is, a fiát is, és most már az egész Griffendél neki hisz, és nem nekem, és még te is azt akarod, hogy elfogadjam azt az alattomos, undok fattyút, de én nem fogom! Soha! Úgyhogy jobb, ha most döntesz! Vagy elhagysz, és vele maradsz, vagy engem támogatsz, de ebben az esetben tartsd magad távol tőle! Kérlek – tette hozzá könyörögve. – Harryt már elveszítettem. Nem akarlak téged is elveszíteni…

Ez volt az a pont, ahol Harry már nem volt képes tovább elviselni, amit hallott. Tenyerét a lüktető halántékára szorítva megpördült, hogy olyan messzire jusson attól a tanteremtől, amilyen messzire csak tud. Nem volt könnyű. Lába mintha gumiból lett volna, fejét éles fájdalom hasogatta, és minden összemosódott előtte. Néhány tántorgó lépés után úgy érezte, mindjárt összecsuklik. Kinyújtotta a karját a fal felé, aztán nekitámaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát, mikor megérezte, hogy valaki a hóna alá nyúl.

Gondolkodás nélkül fogadta el a segítséget, és szorosra zárt szemekkel követte Neville-t.

Nem akart látni. Gondolkodni.

Ron szavai égették belülről, élesek voltak, mint Avery kedvenc szerszáma, de sokkal, sokkal fájdalmasabbak – Ron két szempontból is legyőzte, anélkül, hogy tudta volna, mit tesz: Ron észrevette, amit senki más, hogy Quietus valójában Harry, másrészt viszont elmondta Hermionénak az igazságot Perselusról, azt, ami nevelőapját a leginkább fojtogatta, kínozta, üldözte: a tényt, hogy gyilkolt, és ez volt a legfőbb oka, amiért soha nem akart boldog lenni. Mindig azt mondogatta, hogy nem érdemli meg a boldogságot. És most Harry tökéletesen meg tudta érteni Perselus érzéseit, és ez lesújtotta és megrémítette.

Vajon Perselus tényleg megérdemli, hogy boldogtalan legyen, hogy úgy haljon meg? Vagy lehetséges lenne, hogy egy ilyen bűn megbocsátást nyerjen? Hát nem volt elég tizenöt év magány, három év kémkedés, sok-sok megmentett emberi élet, az öngyilkos kísérlet, hogy megmentse Harryt, mikor Voldemort megpróbálta megölni, két hét megalázó és fájdalmas kínzás a Rémálom Kúriában, hogy elmossa ezt a bűnt? Hát valóban, örökre átkozott marad?

Harry nem akarta elhinni. Ő hinni akart abban, hogy Perselus bocsánatot nyer, és újra ember lehet, nem csak egy utálatos szemét, aminek Ron mondta – és Ron szavai annyira hasonlítottak Perseluséra!

És most meg kellett tudnia, hogy Perselus áldozatai ráadásul Ron rokonai voltak…

Hirtelen minden a helyére került. Ron utálata, az ellene való tiltakozása, a Weasley család gyűlölködő pillantásai, amit Perselusra vetettek. Igen, Harry még a kihallgatott beszélgetés előtt is meg tudta érteni Ron viselkedését, de most már el is tudta fogadni. Ronnak igaza volt, és ha Ron szemszögéből nézzük a dolgokat, helyesen is viselkedett. Vagy talán nem helyesen, de nem másként, mint ahogy Perselus viselkedett Aressel – pedig Ares szülei soha nem ölték meg a Piton család egyetlen tagját sem.

– Szent Isten, mikor már azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, mindig kiderül, hogy tévedtél – motyogta magában Harry.

– Sss, Quietus –ültette le Neville egy székre egy másik üres teremben.

Harry kinyitotta a szemét, és ránézett.

– Miért nem hagysz magamra? Hiszen hallottad az igazságot, nem? – kérdezte gúnyosan.

– Fenéket – Neville elnyomott egy félmosolyt. – Ez nem az igazság volt. Ez csak Ron verziója volt arról, amit ő igazságnak vél. Nekem is megvan a saját verzióm –ült le Harry mellé.

– Mégpedig? – Harry hangjában még mindig gúny csengett.

– Egyszerű. Nekem nincs semmi bajom veletek, sem veled, sem az apáddal.

Harry megrázta a fejét.

– Ezt nem hiszem. Talán azt még el tudnám hinni, hogy velem semmi bajod. De az apám… Hallottad Ront…

– És hallottam a nagymamámat is. – Neville felsóhajtott, és komolyan Harryre nézett.

– A nagymamádat? – Harry meglepődött. Hogy kerül ide Neville nagyanyja?

– Mindig apám kegyetlenségéről mesél. Mikor még kicsi voltam, biztos voltam benne, hogy hazudik. Most már biztosan tudom, hogy nem hazudott. Egyszer sem. Emlékszel, mikor megmentettél Terrytől?

– Igen – suttogta Harry.

– Aznap Terry elmondta nekem az igazságot. Az ő igazságát persze. Apám megkínozta az anyját, aki nem is volt halálfaló, csak rossz időben volt rossz helyen. Csak gyanúsított volt, de az apám majdnem megölte. Nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék. De a te apád teljesen más kérdés. Azt hiszem, őt is meggyanúsították, hogy halálfaló, mint Terry anyját, és ha apám a szokásos módon vallatta, a nyomás alatt mindent bevallott, amit a kínzói hallani akartak. Biztos ezért utál engem is annyira…

Harry kezei most már remegtek, és hirtelen nem kapott levegőt. Neville jó szándékú magyarázata csak még elviselhetetlenebbé és bonyolultabbá tette a dolgokat. Helytelen következtetések már megint. Féligazságok.

És Neville még saját érzéseit is feláldozta, hogy megvigasztalja Harryt. Törődött Harryvel, így Harry is tartozott neki az igazsággal.

De hogyan is mondhatná el Neville-nek? Ez nem az ő múltja, nem az ő titkai, hanem Perselusé. De Neville annyira nyíltan beszélt! Aggódott érte, komolyan beszélt vele. Akkor se teregetheti ki Perselus múltját. Harry hirtelen üvölteni szeretett volna, hogy kiadja magából ezt a káoszt.

De nem tette. Ehelyett szorosan lehunyta a szemeit, és vett néhány mély lélegzetet.

– Most legalább már értem Ron érzéseit – mondta végül Harry, hosszú belső harc után. – De most, bocs, de dolgom van a mardekáros klubhelységben, és a vacsoráról se szeretnék lemaradni.

– Hát akkor azt hiszem, jobb, ha mész is. Holnap találkozunk.

Harry kihallotta Neville hangjából a csalódottságot, de nem tehetett ellene semmit.

Végül minden lehetséges barátját el fogja veszíteni ez miatt a hülye titoktartás miatt. Utálta ezt a titkot. És most, mindennek a tetejébe még egyet is kell értenie Ronnal, hogy gyűlöli Quietust, gyűlöli őt.

Ron csak úgy viselkedett, ahogy kellett.

A mardekáros klubhelységben szinte tapintani lehetett a feszültséget, mikor belépett. Senki nem szólalt meg, de a tökéletes csend elárulta, hogy mielőtt Harry kinyitotta az ajtót, dühös vita folyt, amit éppen érkezése szakított félbe. Mikor meglátták, hogy csak Harry az, újra felcsattant a veszekedés.

– Mi folyik itt? – kérdezte Harry, mikor leült Ares mellé.

– Zabini – sóhajtott az fel kétségbeesetten. – Malfoy úgy döntött, hogy móresre tanítja. Úgy látszik, engedetlen volt, vagy ilyesmi.

– Engedetlen? – Harry nagyot nézett. – Miért kellene engedelmeskednie Malfoynak?

– Nem kell – vonta meg a vállát Ares. – De mégis engedelmeskedik neki. Nem tudom miért. Azt hiszem, be akarja bizonyítani nekik, hogy joga van a Mardekárban lenni…

Harrynek az egész egy cseppet se tetszett, de mikor abbahagyták az üvöltözést, és elindultak a hálótermek felé, maguk előtt lökdösve a láthatóan halálra rémült a Zabinit, többé már nem volt képes közönyt színlelni. Ares felemelte a szemöldökét.

– Azt hiszem, ez nem a te dolgod – bökte oldalba a leplezetlenül bámuló Harryt.

– Mit akarnak csinálni? – fordult hozzá Harry.

– Azt hiszem, most megverik egy kissé – mondta Ares közömbös hangon. Harry érezte, hogy felforr a vére.

– Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Hiszen az osztálytársad! És… – nem tudta befejezni.

– Ő maga választotta meg a sorsát. Ő akart szolga lenni. Úgyhogy most NEKI kell viselnie a következményeket! – vágott a szavába Ares.

– Nem! Nem ezt kérdeztem. Azt kérdeztem, hogy lehetsz olyan szemét, hogy nem segítesz neki… – lemondó pillantást vetett Aresre, aztán felállt.

– Várj, Quietus – mondta Ares, és visszahúzta Harryt a székbe. – Én már elsőben meghoztam a magam döntését. Nem volt egyszerű, és meg kellett fizetnem érte az árat, de megtettem. És vannak itt még ilyenek. Például Janus is. Itt egyik oldalhoz sem kell csatlakoznod. De ha mégis megteszed, magadnak kell viselned a következményeket.

Harry Aresre nézett, és elgondolkodott azon, amit hallott. Hát ez láthatóan nem a Griffendél torony. Úgy látszik itt más szabályok szerint mennek a dolgok. Egy pillanatra elbizonytalanodott. De mikor meghallotta az első elfolytott kiáltást a hálótermek felől, többé már nem tétovázott. Előhúzta a pálcáját, és besietett a hálóterembe.

– Hagyjátok abba! Most azonnal! – kiáltott fel, ahogy Perselustól látta.

A sötét szobában két alak egyenesedett fel, és egy harmadik, aki eddig egy ágynak dőlve figyelte a másik kettő „munkáját”, most felé nézett.

– Tűnj innen, Piton – csattant fel Malfoy hangja. – Nincs szükségünk a társaságodra.

– Hagyjátok békén, Malfoy, vagy megátkozlak.

– Ez nem a te házad, nem a te dolgod.

– Ha jól emlékszem, az apám ennek a háznak a vezetője, úgyhogy mégiscsak az én dolgom.

– Ennyire aggódsz érte? – Malfoy hangjából gúny csengett. – Nem, Piton. Most azonnal kopj le. Nem érdekelnek a családi kötelékeid – intett a két haverjának, akik erre a csendesen nyögdécselő Zabini felé fordultak, hogy folytassák a verést.

– Stupor! – kiáltott fel Harry, pálcáját a két hülyére szegezve.

– Hogy merészeled…? – kezdte Malfoy fenyegetően, és közelebb lépett Harryhez.

– TE hogy merészeled? – kérdezett vissza Harry, de a következő pillanatban már elvesztette türelmét, és Malfoynak ugrott.

Úgy látszik, túlságosan is sok volt neki, ami ezen a délutánon történt. Perselus híre, Ron leleplezése, Neville félresikerült vigasztalása, Ares nemtörődöm szavai – mikor újra képes volt érzékelni Malfoyon kívül mást is, érezte, hogy a földön fekszik, és Ares fogta le a vállánál fogva. Draco az egyik ágyon ült, és egy nagy, véres zsebkendőt szorított a képéhez.

Az ajtóban – ki más? – Perselus tornyosult.

– Mi folyik itt? – kérdezte dühösen. Harryt egyelőre nem vette észre.

– A fia nekem ugrott, professzor – acsarogta Malfoy. – Megfenyegetett, hogy megöl.

– És milyen kár, hogy nem sikerült, te rohadt, szemét… – nyögött fel Harry, azon erőlködve, hogy kikerüljön Ares szorításából, és bemosson még egyet abba az arisztokratikus arcba.

Perselus csak most vette észre, hogy ő is a szobában van.

– Mr. Nott, engedje el Quietust, de azonnal – adta ki az utasítást. Mikor Ares elengedte a vállát, Harry feltápászkodott. – Magyarázatot – nézett rá hidegen Perselus.

– Megparancsolta a haverjainak, hogy verjék meg Zabinit. Mondtam nekik, hogy hagyják abba. Malfoy azt mondta, hogy kopjak le. Ekkor összeverekedtünk.

– TE ugrottál nekem! – kiáltott fel Malfoy.

– Csend legyen! – kiáltott rájuk Perselus. – Igaz ez, Mr. Malfoy?

A szőke fiú felállt, és szemtelenül karba tette a kezét. Nem volt olyan félelmetes, mint szeretett volna lenni, mivel az egyik szeme körül egy monokli díszelgett, és még mindig vér szivárgott az orrából.

– Micsoda? Hogy a fia megpróbált megölni? – kérdezte gúnyosan.

– Ne beszélj hülyeségeket. Zabiniről kérdeztelek – Perselus viszont igazán fenyegető volt.

Malfoy megrántotta a vállát.

– Felajánlotta, hogy nekem fog dolgozni. Hibát követett el. Megkapta a méltó büntetését.

– A rabszolgaság tiltott dolog a Roxfortban, Mr. Malfoy, még a Mardekár házban is! – Piton hangja dühösebb volt, mint valaha.

– Múlt évben mintha nem ellenezte volna annyira – vigyorgott rá Malfoy.

– Ötven pont a Mardekártól, Mr. Malfoy. És egy hét büntetőmunka Mr. Fricssel. Holnap ebéd után jöjjön az irodámba, hogy tájékoztassam a részletekről. – Hidegen nézett a szőke fiúra. – És ha még egyszer meghallom, hogy osztálytársait rabszolgáiként vagy szolgáiként használja, ki lesz rúgva. Nem tudom, talál-e majd egy másik iskolát, ahova járhatna, Mr. Malfoy. A Durmstrang nem valószínű, hogy szívesen fogadná.

Harry szíve gyorsabban kezdett verni. Csak ők hárman tudták, miről beszél Perselus.

– Apjának is küldök majd egy levelet. Tudatom vele, hogy megint felhívta magára a nyilvánosság figyelmét azzal, hogy összeverekedett az… unokatestvérével.

A következő pillanatban Malfoy úgy elsápadt, hogy Harry azt hitte, mindjárt elájul. Az ajkába harapott, és elfordult a professzortól.

Perselus továbbra is őt nézte.

– Megértette?

– Megértettem – mondta Malfoy, aztán hozzátette: – tanár úr.

Perselus most Harryhez fordult.

– Ami pedig téged illet, neked is elintézünk egy büntetőmunkát Hagriddel. Azt hiszem, szüksége lenne valakire, aki segít neki tisztán tartani az… állatait – jegyezte meg gúnyosan. – És most gyere.

Harry felállt, és követte a férfit a lakosztályukba.

Mikor megérkeztek, és Perselus becsukta maguk mögött az ajtót, egyenesen kedvenc székéhez ment, és leült, szemtől szembe Harryvel.

– Megmagyaráznád?

– Mit? – Harry hangja fáradtnak tűnt. És tényleg, fáradt is volt. Halálosan fáradt. Nem tudta, mit mondhatna Perselusnak. Csak annyit tudott, hogy arra nem volt felkészülve, hogy a délután eseményeiről beszámoljon. Különösen ami Ron megjegyzését illette Perselus múltjával kapcsolatban.

Perselus még mindig őt nézte hajának zsíros függönye mögül.

– Te nem szoktál verekedni. Miért mentél neki Malfoynak? És ha már rátámadtál, miért nem inkább valami átkot használtál ellene?

Harry lehajtotta a fejét.

– Úgyse hiszed el – sóhajtotta –, de még csak eszembe se jutott, hogy a pálcámat használjam. Elvesztettem a fejem, mikor megláttam, ahogy Zabinit verik.

Felemelte a fejét, és találkozott a pillantásuk.

– Valamit titkolsz előlem – mondta Perselus, most már sokkal nyugodtabb hangon.

– Nem akarok erről beszélni, Perselus. Legalábbis most még nem – tette hozzá, mikor látta a nagybátyja arcán megjelenő bosszús kifejezést. – Sajnálom. Ez túlságosan is… személyes.

– Mr. Weasley, ha jól gondolom? – Hangja csöpögött a gyűlölettől.

Harry csak legyintett.

– Nem akarok erről beszélni. Kérlek.

Egy pillanatig egymásra meredtek, de végül Perselus volt az, aki megadta magát.

– Rendben. De tudod, hogy nekem elmondhatod, ha valami bánt.

– Tudom. És azt hiszem, mindent el is fogok mondani, de nem most – bólintott Harry és remélte, hogy idővel majd ki tud békülni azzal, amit hallott. Mindennel. Jelenleg viszont lehetetlennek tűnt.

Ezen az éjszakán képtelen volt elaludni. Valahogy sikerült átvernie Perselust, aki soha nem aludt el Harry előtt, de Harrynek most szüksége volt egy kis időre, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Hogy mindent újra átgondoljon.

Hiszen kezd lehullani a maszkja. Legalábbis Ron már gyanakodik. Hermione még nem, de most, hogy Ron felhívta a figyelmét a hasonlóságokra, nagyon valószínűnek, hogy rövidesen mindenre rájön. De hát mit tehetne ő ez ellen? Csak egyet tehet: tagad a végsőkig. Semmi mást.

Ami viszont Perselus ügyét illeti, ez már nehezebb dolog volt. Harry elég jól ismerte a múltját, közös fogságuk alatt Perselus megosztotta vele jó pár titkát. De ezek a titkok és bűnök egészen eddig névtelenek maradtak, vagyis bizonyos tekintetben semlegesek. Most viszont már négyet is ismer közülük. Négyet. Egy családot. Két felnőttet és két gyereket.

A fenébe is.

Nem Perselusra volt mérges, még csak becsapottnak sem érezte magát. Csak nem tudta, mit kezdjen ezzel az egésszel.

Szerette ezt a férfit. A nagybátyját. Az apját. És megbocsátott neki mindent, amit őellene elkövetett. De hogy bocsáthatna meg neki a többiért? Hiszen nem az ő dolga, hogy ezért megbocsásson. És ez rettenetesen bonyolulttá tette a dolgokat Harry agyában.

Perselus vágyott rá, hogy bocsánatot nyerjen, ezt Harry jól tudta, és azt is, hogy ő maga soha nem fog megbocsátani magának. Még ha minden halott, akit valaha csak megölt, hirtelen feltámadna, és mind azt mondanák, hogy megbocsátanak neki, ő akkor se bocsátana meg magának. És most jön Ron és… és…

De Perselus nem élvezetből vagy szórakozásból ölt! Azért ölt, mert parancsot kapott rá – háború volt, és ő parancsot kapott. És időre volt szüksége, hogy rájöjjön, rossz oldalra állt.

Ezt már sokszor megpróbálta megmagyarázni Perselusnak is, de az mindig csak annyit mondott:

– Az én döntésem volt, hogy csatlakozzam ahhoz a rohadékhoz.

Rengeteg mentséget talált ki, de Perselus egyet sem fogadott el.

– Az én döntésem volt.

EGYETLEN rossz döntés! Egyetlen, amit azért tett, hogy a szüleit kielégítse. Hogy azok szeressék és elfogadják.

– Gyerek voltál még!

– Nem voltam. Eléggé felnőtt voltam ahhoz, hogy átgondoljam a dolgokat, és döntsek. Megtettem, és hibáztam.

És most, mikor Perselus áldozatai kezdtek alakot ölteni, és valós személyekké válni Harry fejében, most kezdte megérteni az egészet. Neki ez csak egy etikai kérdés volt, Perselusnak azonban maga a valóság.

És Ronnak is.

Mikor végre sikerült elaludnia, álma mozgalmas volt és kellemetlen. De nem voltak valódi rémálmai.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény