Másnap Ares is csatlakozott hozzájuk a könyvtárban. Egy szót sem szólt, csak leült az asztalhoz és előhúzta a könyveit. Hermione kérdő pillantást vetett először rá, aztán Harryre, és mikor Harry bólintott, megvonta a vállát, és újra beletemetkezett a saját könyvébe.

Ettől a naptól kezdve hármasban tanultak.

A következő héten Neville-lel együtt, első alkalommal sikerült helyesen elkészíteniük egy olyan bájitalt, amit korábban nem ismertek. Ezen az estén Harry megkérdezte Perselust, segíthetne-e neki a vérfarkas-kutatásokban és a férfi meglepetten bár, de beleegyezett.

Aritmetika és bűbájtan órán minden várakozáson felül teljesített, és még a különösen szigorú McGalagony is gratulált neki, miután sikeresen chipsszé változtatta a burgonyát. Ebben az évben az alapvető háztartási átváltoztatásokat tanulták.

Még híznia is sikerült egy kicsit.

Nem volt annyi víziója sem, és csak egyszer volt rémálma.

De még mindig képtelen volt létrehozni egy egyszerű pajzsot, míg az osztály többi része már az összetettebb, erősebb pajzsokon dolgozott. Szégyenkezett is miatta, de képtelen volt tenni ellene. Ha Mrs. Figg ráfogta a pálcáját, minden ereje elhagyta. Egy idő után a professzor békén hagyta, és inkább arra utasította, hogy végezzen kutatásokat a témában. Láthatóan nem akarta felhívni az osztály figyelmét Harry tehetetlenségére. Túlságosan gyanús lett volna. Nem mintha Hermione nem vette volna észre. De nem hozta fel ezt a témát újra.

Az első kviddicsmérkőzésre a Halloween előtti napon került sor: Mardekár-Griffendél. Harry egyáltalán nem várta ezt a napot, hiszen leginkább azt jelentette, hogy vége a közös tanulásoknak Hermionéval a könyvtárban. Ronnak több ideje lesz, és a lány is úgy tervezte, hogy több időt tölt a barátjával, mint Harryvel és Aresszel. Harry meg tudta érteni a kívánságát, mégis csalódottságot érzett. Amikor Hermione ott volt, az olyan volt, mintha minden rendben lenne az életében, mintha újra saját maga lehetne.

Persze Ares is jó barátja volt, de sokkal csendesebb és zárkózottabb, mint Hermione – és Harry nem is ismerte őt olyan jól.

Gyönyörű vasárnap volt. Sütött a nap, és melegebb volt, mint általában. Reggeli után a diákok elkezdtek szálingózni kifelé – de Harry olyan csalódottságot érzett, hogy mozdulni sem volt kedve.

Imádta a kviddicset. A feszültséget, az utolsó perceket, Oliver utasításait – bár ő már végzett, de Angelinának, a Griffendél új kapitányának is biztos volt néhány okos javaslata, mielőtt kezdenek… És a repülés – a kedvenc időtöltése, az egyetlen dolog, amiben tökéletesen tudott teljesíteni.

Nem akart egyszerű nézőként részt venni a mérkőzésen. Arról már nem is beszélve, hogy nem is tudná, hova üljön: a mardekárosok mellé Perselusszal vagy a griffendélesekhez Hermionéval és Neville-lel… Már a gondolatra is kiverte a hideg. Úgy döntött, inkább bent marad. Mikor Ares befejezte a reggelit, és felállt, ő ülve maradt.

– Nem jössz? – kérdezte Ares.

– Inkább nem – válaszolta fakó hangon.

– Maradjak veled?

– Nem kell. Menj csak nyugodtan. Tudom, hogy szereted a kviddicset. Nekem nincs kedvem menni.

Ares felsóhajtott, és vágyakozó pillantást vetett kifelé. Láthatóan nem tudta eldönteni, mit tegyen. Az igazgató érkezése döntött végül helyette.

– Beszélhetnék veled, Quietus? Négyszemközt – tette hozzá, és rámosolygott Aresre, aki bólintott, és elindult a kviddicspálya felé.

Dumbledore leült mellé a mardekárosok asztalához. Harry gyorsan körülnézett. Már csak ők ketten maradtak a nagyteremben.

– Ennyire nehéz? – kérdezte Dumbledore, és Harry bólintott. – Tudod, Quietus, legtöbbször nem kaphatjuk meg, amire a leginkább vágyunk. Éppen ellenkezőleg.

– Tudom, igazgató úr. – Harry lesütötte a szemét. – Csak… ez annyira igazságtalan. Miért pont én? Mindig én?

– Mindig az erősebbeknek kell hordozniuk a gyengébbek terhét.

Harry az igazgatóra emelte a szemét, és ráébredt, hogy még soha nem nézte meg ilyen közelről. Most láthatta a fáradság és a szomorúság ráncait az öreg arcon, és valahogy megérezte a férfi idős vállain nyugvó teher súlyát.

– Soha nem jutott még eszébe… hogy itt hagyjon mindent, hogy befejezze a harcot, és nyugdíjba vonuljon? – tette fel a kissé szemtelen kérdést. Ugyan mennyire tartozik ez őrá?

De talán mégis rá tartozik, mert Dumbledore nem tagadta meg a választ.

– Egyszer már gondoltam erre, mikor megismertem az apádat. Ő erősebb és fiatalabb volt nálam, és én hajlandó lettem volna átruházni rá a felelősséget, ami rajtam nyugodott, de ő meghalt, és így… – Nem fejezte be a mondatot.

Harry megrázta a fejét.

– Ha annyira erős volt, miért engedte, hogy Voldemort megölje?

– Meg akarta menteni Perselust. Fontosabbnak tartotta, hogy visszahozza a testvérét a jó oldalra, mint hogy ennek az oldalnak a vezetőjévé váljon. És – szemei valahova az elvarázsolt mennyezeten túlra néztek – soha nem tartotta magát erősnek. Csakúgy, mint én az ő korában – most Harryre nézett –, és mint te. Tudtad, hogy nagyon emlékeztetsz rá?

– Nem csak magát – motyogta Harry szomorúan. – Még Binns professzor is összekever vele. A többi tanárról már nem is beszélve, kivéve Figg professzort és Vector professzort, akik tizenöt éve még nem tanítottak itt…

Dumbledore felkuncogott.

– Hallottam, ami Binns professzorral történt – mondta. – Bevallottad neki, hogy rokonságban állsz egy bizonyos Godric nevű goblinnal…

– Jaj ne – vörösödött el Harry. – Az a Gennyes…

– Ejnye, ilyen csúnya beszédet, Quietus! – kacsintott rá Dumbledore.

– Ez volt Godric családneve – nyögte ki Harry, fulladozva a nevetéstől.

Erre az igazgató is elnevette magát.

– És mi van a közös barátunkkal? – kérdezte Dumbledore.

– Kivel?

– Perselusszal. Mostanában boldogabbnak tűnik.

– Tényleg? – Harrynek felderült az arca. – Azt hittem, csak én képzelem annak.

– Tudod, egyre kevesebb rá a panasz. A diákok szerint kevésbé szigorú velük.

– Ezt nem vettem észre – mondta Harry komolyan. – Az én óráimon mindig szemétkedik a griffendélesekkel, kivéve Neville-t és Hermionét…

– Mert nem akarnak elfogadni téged.

– Tudom. De éppen ezért nem is látom a különbséget.

– Téged is úgy kezel, mint a többieket?

Harry elgondolkodva lehunyta a szemét.

– Nem tudom megítélni. Túlságosan nagy és hirtelen volt a változás.

– Milyen változás?

Harry elvigyorodott.

– A negyedik és az ötödik évem között. Mostanában nem próbál kirúgatni, sőt, mérget sem akar velem itatni az órákon.

– Ezek szerint veled is kevésbé szigorú.

– Szerintem ez csak a normális szint – javította ki Harry, de ezután a Perselusszal közös kutatásukról volt szó. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre se vették, mikor valaki megállt mellettük.

– Úgy látszik, hogy idén annyira gyenge a csapatunk, hogy a Griffendél még a híres Potterük nélkül is könnyen legyőzött minket – füstölgött Perselus, és leült melléjük. – Miről beszéltetek?

– A kutatásodról – nézett rá Harry.

– A kutatásunkról – javította ki Perselus, és büszke pillantást vetett az igazgatóra. – Quietus kiváló kolléga.

– Segéd – tiltakozott Harry.

– Ne higgyen neki, Albus. Csak egy szemtelen kölyök – büszkén elmosolyodott, és átölelte a tiltakozó Harry vállát. – De a bájitalokban igazi tehetség.

Harry elvörösödött, és zavartan megpróbálta lerázni a válláról Perselus karját.

– Nem vagyok tehetséges, Pe… apa – javította ki magát, ahogy látta, hogy a diákok kezdenek visszaszállingózni a pályáról. Megint megpróbálta lerázni a válláról a kart, de ahogy elkapta Perselus büszke mosolyát és az igazgató szemének huncut csillogását, jobb ötlete lett. Perselus karjával a vállán közelebb hajolt Dumbledore-hoz.

– És azt tudta, igazgató úr, hogy a lányok szerint apa igazán jóképű, ha mosolyog? – kérdezte.

A következő pillanat megfizethetetlen volt. Dumbledore felnevetett, de olyan hangosan, hogy a teremben mindenki kíváncsian fordult feléjük. Perselus arcán megfagyott a mosoly, és úgy elvörösödött, hogy az Harry legvadabb elképzeléseit is felülmúlta. De nem tartott sokáig, hogy összeszedje magát – arcára gonoszkodó mosoly ült.

– Tényleg ezt mondják? – fordult kíváncsian Harryhez. – És rólad mit mondanak? Mi van a te rajongóiddal?

– Nincsenek rajongóim – motyogta Harry zavartan, ő is elvörösödött, és rosszalló pillantást vetett a még mindig kuncogó igazgatóra.

– Csak rövid idő kérdése, és képtelen leszek tovább távol tartani az utánad vágyakozó lányokat a lakosztályunktól.

Harry talpra ugrott.

– Na várj csak! – emelte fel fenyegetően a hangját.

– Mire és meddig? – villantotta rá a megszokott gúnymosolyát Perselus, és karját várakozóan fonta össze maga előtt.

***

Vacsora után Harry a könyvtárba ment átváltoztatástan könyvéért, amit pénteken ottfelejtett. Ahogy elindult visszafelé a pincébe, hóna alatt a könyvvel, Perselus megváltozott viselkedésén töprengett. Nem ahhoz, ahogy hozzá, mint Harry Potterhez viszonyult, hanem hozzá, mint feltételezett fiához. Már két hónapja, hogy elkezdődött az iskola, de ez volt az első alkalom, hogy Perselus nyilvánosan is kimutatta az iránta való érzéseit. Az órákon mindig semlegesen bánt Harryvel, megpróbált nem is hozzászólni, és ha mégis kellett, soha nem szólította nevén, csak megkérdezte, amit akart, és kész.

De ma… Perselus leült mellé, majdnem az egész iskola előtt ott ölelgette, és még Dumbledore előtt is büszkélkedett vele. Harry végül bevallotta magának, hogy bár nagyon zavarban volt, mégis jól érezte magát – arról már nem is beszélve, hogy Perselus úgy viselkedett, mint egy büszke apa.

Elmosolyodott.

Hirtelen nem is tűnt olyan nehéznek az élete.

BUMM.

Valami a földre zuhant, és valaki fájdalmasan felnyögött.

– Hagyj békén – hallott egy fájdalmas hangot.

Harry mindjárt megfeledkezett jókedvéről. Elővette pálcáját, és lábujjhegyen közelebb ment a hangokhoz.

Seamus volt az: a földön feküdt, és mintha vérzett volna a szája széle.

Seamus? De mit keres ő itt? A griffendéles klubhelységben lenne a helye, hogy a mardekárosok feletti győzelmet ünnepelje a többiekkel.

– Silencio – suttogta egy ismeretlen, és Harry nem hallott több hangot. De most már látta a másik alakot is. Az árnyékban állt, köpenyben, aminek a csuklyája arcát is eltakarta. Akárki lehetett. Az ismeretlen most felemelte pálcáját, és a sápadt arcú Seamusra szegezte.

Harry megmerevedett. Mi van, ha meg akarja ölni?

A gondolatok vadul kergetőztek a fejében. Mit tegyen? Túl messze van tőlük, hogy időben odaérjen.

Ekkor beugrott neki. Egy pajzs!

De hiszen még a legegyszerűbbet se képes létrehozni! És most valami erősebbre van szüksége, mint egy egyszerű Clipeus.

Már egy hónapja folytatott kutatásokat a pajzsok után. Sokat ismert közülük. Tudta, melyik mire jó, és tudta, hogyan kell alkalmazni őket. Éppen csak meg kell idéznie egyet – lehetőleg a legerősebbet. Nem várt tovább.

– Thorax! – kiáltott fel, pálcáját a fekvő Seamusra irányozva.

Kék fény röppent ki a pálca hegyéből, és egy pillanat alatt körülvette Seamust. Harry futni kezdett feléjük.

A csuklyás alak sarkon fordult, és eltűnt egy sötét folyosóban. Harry nem bánta. Seamus mellé térdelt.

– Mi történt? – kérdezte aggódó hangon.

– Nem tudom – nyögött fel Seamus, és kézfejével letörölte arcáról a vért. – Megtámadott a sötétben, megütött, és rám küldött néhány ismeretlen átkot…

Harry megvizsgálta a sérüléseit.

– Jobb lenne, ha most elmennél a gyengélkedőbe – jelentette ki határozottan, és a hóna alá nyúlva felsegítette. – Hol voltál? – kérdezte, mikor tántorogva elindultak a gyengélkedő felé.

– Roxmortsban – nyögte Seamus.

– Vajsörért a partihoz? – Harry megrázta a fejét. – Biztos vagyok benne, hogy a Weasley ikrek eleget szereztek. Teljesen felesleges volt kockára tenni, hogy elkapjanak.

– Erről meg honnan tudsz? – kérdezte Seamus hirtelen gyanakodva.

Harry gondolatban bokán rúgta magát. Majdnem sikerült kifecsegnie a titkait. Ügyes!

– Jóban vagyok velük – mondta erőltetett nyugalommal, és gyorsan elevezett a kényes vizekről. – Szóval nem vajsörért mentél.

– Nem – Seamus megrázta a fejét. – Én csak… Harry sírját akartam látni.

Harrynek minden erejére szüksége volt, hogy állva maradjon. Az ő sírját… Csodálatos. Még meg sem halt, mégis van egy sírja Roxmortsban. Igazán rosszul lett. Állapotát nem javította az sem, hogy muszáj volt hozzáérnie Seamushoz. De már közel jártak a kórházi szárnyhoz és ott majd elengedheti. Még egy perc. Csak egyetlen egy perc.

– Mi volt az a… kék fény a folyosón? – kérdezte Seamus hirtelen.

– Egy pajzs bűbáj. A Thorax. Az egyik legerősebb.

– De hiszen te… még a legegyszerűbbet se tudtad megcsinálni az órán! – jegyezte meg a fiú meglepetten.

– Tudom, de most nem rám szegeződött az a pálca, hanem rád, és így képes voltam koncentrálni – magyarázta Harry.

Elérték a gyengélkedő ajtaját.

Harry leültette Seamust egy ágyra, és elindult, hogy megkeresse Madame Pomfreyt, de Seamus hangja megállította.

– Hé, Quietus!

Bosszúsan fordult vissza.

– Mi van?

– Sajnálom, hogy olyan szemét voltam veled – mondta halkan Seamus.

Harry csak legyintett egyet, de Seamus folytatta.

– Nem hiszem, hogy hasonló helyzetben én megmentettelek volna, és az biztos, hogy nem hoztalak volna el a gyengélkedőig. Te meg ráadásul utálod, ha hozzád érnek…

Harry megint megrándult, aztán megvonta a vállát. Vagyis nem csak Hermione vette észre.

– Hát én pedig megtettem. Sajnálom – mondta végül, és megint az iroda felé fordult.

– Nem – állította meg újra Seamus hangja. – Nekem kell bocsánatot kérnem. Szemét voltam veled, az apád izé… híre miatt meg Ron ellenségeskedése miatt. Igazán sajnálom.

– Bocsánatkérés elfogadva – vigyorgott rá Harry. – De hadd hívjam végre ide Madame Pomfreyt. Fáradt vagyok, szeretnék hazamenni.

– Rendben – vigyorgott vissza Seamus. – És kösz.

***

A következő nap igazán eseménydús volt.

Seamus még mindig az ispotályban feküdt, de éjszaka elmondta a történteket az igazgatónak, aki úgy döntött, hogy a lehető leggyorsabban cselekedniük kell.

Az első órán a tanárok elvették a diákok pálcáit, hogy leellenőrizzék őket a Priori Incantatemmel, de nem találták meg azt, amellyel Seamust megtámadták, bár Terry Boot pálcája hiányzott. Azt mondta, hogy a kviddicsmérkőzés alatt veszítette el, és vadul bizonygatta, hogy nem ő támadta meg Seamust. A saját társai viszont ellene vallottak: csak éjfél után tért vissza a hálóterembe.

A tanáriban nagy veszekedés volt arról, mit kezdjenek vele, de Dumbledore megvédte – ártatlan, amíg bűnössége be nem bizonyosodik – legalábbis Perselus később így mesélte Harrynek. Harry elvigyorodott, mikor eszébe jutott, hogy néhány éve vele is ez történt, amikor a titkok kamráját kinyitották és Piton – nem, nem Perselus, az még határozottan a régi, szemét Piton volt – őket gyanúsította. Perselus láthatóan nem emlékezett már rá. Viszont mindketten meg voltak győződve Terry bűnösségéről, bár Harry nem értette, Terry miért nem dobott össze valami jobb alibit magának. Hiszen biztosan tudott a dolog várható következményeiről. Harry egyszerűen nem értette.

– Talán valaki más használta a pálcáját – foglalta össze a belső vívódását Perselusnak.

Az elgondolkodó pillantást vetett rá.

– A kérdéses időben nem volt a hálótermében.

Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Talán csak véletlen egybeesésről van szó.

– Ez azért túlságosan is gyanús, nem gondolod?

Harry bólintott.

– Éppen ez a bajom vele. Ennyire nem lehet hülye. Hiszen hollóhátas!

Perselus elmosolyodott.

– Ez inkább másfajta intelligenciát igényel. Mardekárosat.

– Ohó! Vagyis az egyik mardekárosod volt az!

– Nem gondolod, hogy ez kissé elhamarkodott következtetés lenne?

Harry megvonta a vállát, és ejtette a témát.

Másnap Seamust kiengedték a kórházból.

A reggelit már a nagyteremben költhette el a társaival.

De nem ült le azonnal a szokásos helyére a griffendélesek asztalához. Ehelyett az igazgatóhoz ment, és belesúgott valamit a fülébe. Dumbledore biztatóan bólintott neki. Seamus elvigyorodott.

– Szeretném a figyelmeteket kérni! – emelte fel Dumbledore a hangját.

A nagyteremre csend borult, és mindenki az igazgatóra és a mellette álló Seamusra nézett.

– Talán megtalálták a tettest – motyogta oda Ares Harrynek. Az megrázta a fejét.

– Nem hiszem. Attól tartok…

Az igazgató folytatta.

– Mr. Finnigan szeretne mondani valamit – mondta, aztán leült, átadva szót Seamusnak, aki idegesen köszörülte meg a torkát.

– Csak szeretném… – krákogott egyet. – Szeretném megköszönni Quietus Pitonnak, amiért segített – mondta, és idegesen megvakargatta a nyakát. Teljesen elfelejtette, mit is akart mondani. – Ehhem… szóval… köszönöm – elvörösödött, és gyorsan a helyére ment.

– Micsoda szégyen! – Ares éles pillantást vetett Malfoyra, és folytatta a megjátszott panaszkodást. – Hogy egy mardekáros megvédjen egy griffendélest!

– Ő nem mardekáros – horkant fel Malfoy.

– Igazán sajnálom a házad többi tagját, Malfoy. Hogy valakinek egy házban kelljen lennie veled… micsoda szégyen… – csatlakozott Harry Ares gúnyolódásához.

– Én meg magamat sajnálom, testvér. Hogy egy családban kelljen lennem veled… ez sokkal kellemetlenebb – vágott vissza a fehér hajú fiú.

Csend ereszkedett a Mardekár asztalára. Mindenki kettejüket bámulta. Harry még egy halk csattanást is hallott, ahogy valaki leejtette a kését.

Harry kíváncsian nézett Malfoyra. Néha igazán utálta ezt az egész előkelő varázslócsalád-dolgot meg a hülye beltenyészetüket.

– Csak második unokatestvérek vagyunk, Malfoy. Hála istennek.

– Vagyis tudsz róla…

Harry megvonta a vállát, majd hirtelen ötlettel, tettetett közönyösséggel mondta: – Úgy látom, ezt valaki más is észrevette, és szólt neked, hogy viselkedj velem rendesebben.

Malfoy dühösen meredt rá, de nem szólt semmit.

– Hát akkor, nekem mennem is kell, sajnálom – fordult Harry a mardekárosokhoz. – A műsornak vége. Valószínűleg később folytatjuk – Areshoz hajolt. – Aritmetikán találkozunk.

Ares bólintott, Harry pedig bűbájtanra indult.

Mikor belépett, mindenki elismerően nézett rá.

– Szia, Quietus – köszöntötte Neville.

Harry bólintott, és leült a helyére.

– Hé, haver, kösz – Dean volt az. Parvati és Lavender is melegen rámosolyogtak.

Úgy látszott, végre mindenki elfogadja.

Mindenki, kivéve egyvalakit.

Ron karjait összefonva ült a székén, és olyan gyűlölettel bámult rá, hogy Harry biztos volt benne, hogy még Malfoyt sem nézte ekkora utálattal.

Hirtelen úgy érezte, hogy az egész győzelem nem ért semmit. Ron barátságát soha nem nyerheti vissza.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény