Fordította: Enelen

Átnézte: enahma

8. Fejezet – Béke

Perselus rémülten merevedett meg, mikor meghallotta a hálószobából jövő szörnyű sikolyt. A kandalló előtt ült éppen, és azokat bájitalokat tanulmányozta, amelyek a Hermione által talált kódexben voltak. De csak fél szívvel, mert közben végig Harry és a tegnap esti beszélgetésük járt az eszében.

Fogalma sem volt, mit tegyen, Harry szavai túlságosan mélyen megbántották.

Talán Harrynek igaza van, és nincs joga rá, hogy beleavatkozzon az életébe.

De hiszen csak meg akarja védeni…

Milyen egyszerű lenne meggyűlölnie a fiút, mindazok után, amiket mondott! De képtelen volt rá. Quietus fia. Quietus… Hasonlít is rá. Bár öccsénél valamivel robbanékonyabb.

Nem volt szép tőle, hogy büntetőmunkát adott a fiúnak. Harry éppen hozzá szaladt. Nem, nem HOZZÁ, javította ki magát. Az iskola bájital tanárának végzett kutatásokat. Nem Perselusnak. Nagy különbség!

Albus tévedett. Harry nem szereti őt. Nem is gyűlöli, de biztosan nem szereti. Erre a gondolatra elkeseredett, de aztán összeszedte magát. Nevetséges. Hát nem mindegy? Mi köze neki egy buta gyerek érzéseihez?

De ez nem csak egy buta gyerek. Ez Harry. És még mindig nem tudott rá másként gondolni, mint a fiára.

Hát, most legalább volt egy rendes, családi veszekedésük…

De a fiúk általában szeretik az apjukat, és Harry nem szereti őt. Bár néha könnyű volt elhinnie, hogy Albusnak igaza van. De mégis… miért vágta éppen azt hozzá?

Teljesen elmerült ezekben a gondolatokban. Az a túlontúl is ismerős sikoly azonban azonnal felriasztotta. Ismerte ezt a sikolyt, még a Rémálom Kúriából, mikor elválasztották őket egymástól. Harry, egyedül Averyvel…

Talpra ugrott, és majdnem betörte az ajtót, hogy minél gyorsabban Harry ágyánál lehessen.

– Harry, Harry, ébredj fel! – kiáltott rá, és megrázta a vállát. – ÉBREDJ FEL!

A sikoly azonnal elhallgatott, ahogy Harry kinyitotta a szemét.

– Perselus! – kiáltott fel, és csaknem a nyakába ugrott. – Perselus. – Megmarkolta a férfi ruháját, és remegve bújt a mellkasához.

Perselus szemei tágra nyíltak a rémülettől, mikor észrevette a vért Harry pizsamáján. Óvatosan karolta át a fiút, és megsimogatta a haját. Harry teljesen hozzányomta a fejét a mellkasához.

– Perselus – mondta megint. Megmenekült.

– Vérzel… – nevelőapja hangja rémülten csengett.

– Avery volt az – mondta Harry vékony, remegő hangon. – Meg Voldemort. Egy férfit kínoztak, és én mindent éreztem, amit vele tettek…

– Gyere, meg kell mosdanod… – kezdte Perselus, de Harry megrázta a fejét.

– Kérlek, ne engedj el – motyogta szomorúan. – Még ne.

Perselus bólintott, és tovább simogatta a haját. Mikor a remegés egy kissé alábbhagyott, Harry felemelte a fejét, és Perselus szemébe nézett.

– Sajnálom, Perselus. Nem akartalak megbántani. Durva voltam, és nem volt igazam. Tudom, hogy csak engem akartál védeni, de én csak egy hülye tinédzser vagyok…

– Sss, Harry. Nyugodj meg. Nem ez a megfelelő idő rá, hogy ezt megbeszéljük.

– Dehogynem – tiltakozott Harry gyenge hangon. – El kellett mondanom, mennyire hálás vagyok azért, amiért itt vagy velem. És sajnálom, hogy megbántottalak.

– Hallgass már – mondta kicsit erőteljesebben Perselus.

– De…

– Csend legyen – mondta újra –, vagy egyenesen Madame Pomfreyhez viszlek.

Harry halványan visszamosolygott rá, és becsukta a szemét.

– Ugye nem haragszol rám? – motyogta.

– Nem, dehogy. De meg kell, hogy mossalak, és ki kell cserélni a ruháidat. Csurom vér vagy.

Harry bólintott, és Perselus átvitte a fürdőszobába. Lehúzta a fiúról a pizsamát, és elrémült a látványon. Harry még mindig túlságosan vékony és csontos volt, meg tudta volna számolni az összes bordáját, hiszen átlátszottak a sápadt bőrén. A sápadt bőrön, ami most tele volt vágásokkal – félig kinyílt, vérző vágásokkal.

– Még mindig nem eszel eleget – jegyezte meg szomorúan.

– Próbálok – suttogta Harry. – De nem tudok.

– Mégis, muszáj lenne…

– Tudom.

Harry szeretett volna egyedül mosakodni, de nem tudott. Kényelmetlenül érezte magát, hogy Perselusnak segítenie kell, de egyedül képtelen volt rá. Mindene fájt, a vágások szinte lángoltak, szédült, és rettenetesen fájt a feje. Csak arra volt képes, hogy üljön a kádban, a keze az oldala mellett pihent: nem bírta kinyitni a csapot, sem megfogni a szappant, ami valahogy mindig kicsúszott a kezéből. Perselus, miután már harmadszor is kénytelen volt a fürdőszoba másik végéből összeszedni az izgága szappant, belefáradt a futkosásba, és ő maga kezdte óvatosan, gyengéden letisztogatni a fiút.

Harry egész testében remegett, ahogy Perselus kitisztította a sebeit és lemosta róla a vért. Olyan rosszul érezte magát, hogy észre sem vette, eleredtek a könnyei.

Perselus keze megállt a levegőben.

– Fáj?

Harry tagadóan megrázta a fejét. – Nem. De én voltam az, aki megbántottalak. Igazságtalan voltam, és…

– Nyugodj meg. Semmi baj – mondta Perselus óvatosan.

– Tudom, hogy megbántottalak, és mégis olyan kedves vagy hozzám. Nem érdemlem meg…

– Csak egy hülye tinédzser vagy, te mondtad. Egy percig sem vettelek komolyan. – Ez hazugság volt, de most fontosabbnak tartotta, hogy megnyugtassa Harryt, mint hogy megmondja neki az igazságot.

De nem tudta meggyőzni.

– Teljesen le voltál törve. És ha már én is látom, akkor nagyon el lehettél keseredve.

Perselus felsóhajtott. Úgy látszik, egyre nehezebb lesz átvernie a fiút. Ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz, és egyre jobban megismerték egymást, rohamosan csökkent a hazugság lehetősége. Inkább újra Harry hátára fordította a figyelmét.

– Hát, nem volt valami kellemes érzés… – ismerte be végül. – Talán nem kellene ennyire szeresselek…

Harry nem válaszolt, csak bűntudatosan lehajtotta a fejét.

Perselus felállt, és Harryt a fürdőszobában hagyva átment a bájital laboratóriumba némi gyógyító főzetért. Miután visszatért, kitisztította a sebeket, óvatosan bekente a gyógyfőzettel, aztán karjába vette a fiút, és visszavitte a hálószobába.

– Tudok járni, Perselus – tiltakozott Harry.

– Úgysem hagylak – válaszolta a férfi, és letette a saját ágyára. Harryé túlságosan is véres volt ahhoz, hogy abban aludjon. – Sajnálom, de kénytelen leszel megint nálam aludni. A te ágyad használhatatlan.

– Nem baj – motyogta Harry, és összegömbölyödött. Perselus felsóhajtott, és szorosan betakargatta a paplannal. Aztán visszament a fürdőszobába, feltakarított majd ő is hozzákészült a lefekvéshez. Mire visszatért, Harry már félig aludt. Még mindig remegett kissé a fájdalom okozta sokktól. Perselus mellé feküdt, és megsimogatta a fejét. Harry közelebb bújt hozzá.

– Köszönöm… – motyogta, aztán hozzátette: – És én is szeretlek…

Perselus hitetlenkedve nézett a fiúra. Harry biztosan nem akarta ezt elmondani neki. Hiszen már alszik is, nem? Nincs magánál.

De ekkor Harry kinyitotta a szemét, és elnyomott egy félmosolyt.

– Jó éjt.

Harry egyenletessé váló légzését figyelve Perselus újra átgondolta az elmúlt két napot.

Mégis igaza lenne Albusnak?

Legbelül melegséget érzett, és még valamit… valamit, amit nem tudott megnevezni. Nem, nem szeretet volt ez. Talán boldogság? Nem, talán több volt ez, mint boldogság. Békét érzett. A kis, szemtelen kölyök valahogy belopta magát a szívébe, és felforgatta az egész életét. Szerette volna átölelni Harryt, de félt, hogy örömében összenyomja. Ehelyett néha végigsimított a haján és a homlokán. Hiszen még be is lázasodhat.

Igen, ilyen volt az ő boldogsága: mindig félelemmel átszőtt. Hiszen semmilyen boldogság nem tarthat soká. És az a gondolat, hogy elveszítheti Harryt… És milyen nagy volt ennek az esélye! Voldemortnak a fiú az áruló fia – tökéletes alany egy lehetséges zsarolásra. Társai számára Harry a legutáltabb professzor, egy volt halálfaló fia. És mindezek tetejébe persze még mindig ő Harry Potter, a varázsvilág feltételezett megmentője. Szinte látta a kezeket, amint kinyúlnak, hogy elragadják őt tőle, hogy elvegyék az életét…

Igen, mindig is ilyen volt boldogsága. Szomorúsággal, gyásszal, bűntudattal kevert.

– Quietus, ha hallasz engem, bárhol is vagy, kérlek, segíts őt életben tartanom, segíts, hogy megadhassam neki, amit megérdemel. Segíts nekem!

És mintegy válaszként jött a gondolat: elviszi Harryt a temetőbe, és megmutatja neki mindenki sírját, akit valaha szeretett. Quietusét is.

***

– Nem, Quiet. Ma még ágyban maradsz. Nem engedlek az órákra. Már beszéltem is Albusszal, és ő már kimentett téged.

Perselus fenyegetően állt Harry ágya felett, keze a csípőjén, arcán a szokásos gúnyos kifejezéssel.

– Perselus, kérlek – ült fel Harry. – Ma dupla sötét varázslatok kivédése órám is lesz, és még mindig képtelen vagyok létrehozni a legegyszerűbb pajzsot is…

– Majd délután korrepetállak. De nem mozdulhatsz ki az ágyból, csak a vécére, érthető?

– És… mit csináljak egész nap?

– Olvass, vagy hallgass zenét, ha akarsz. – Perselus még egyszer utoljára a homlokára tette a kezét. – Ebédre visszajövök. Ha lehet, ne fordítsd fel teljesen a házat.

– Rendben, apa! – szalutált Harry játékosan.

– Bolond kölyök… – Perselus kiviharzott a szobából, elég gyorsan ahhoz, hogy elrejtse a fiú előtt az arcán szétterülő széles mosolyt. De nem tehetett róla: Harry ezzel a játékos megjegyzéssel teljesen jókedvre derítette. Még mindig mosolyogva indult a nagyterem felé.

A szokásos helyére, Mrs. Figg mellé ült, és szórakozottan kente a dzsemet a pirítósára. Még mindig Harry szavain gondolkodott, nemcsak a mai reggelin, hanem a múlt éjszakain is, mikor hirtelen észrevette, hogy szokatlan csend van a teremben. Kíváncsian nézett fel, egyenesen szembe majd’ háromszáz, tágra nyílt szemű diákkal, akik mind őt figyelték.

Meglepetten pislantott. Mi történt?

– Örülök, hogy mosolyogni látlak, Perselus, de azt hiszem, befejezhetnéd – Dumbledore szemei jobban csillogtak, mint azelőtt bármikor. – Halálra rémíted az iskola lakóit.

Az igazgató piszkálódó megjegyzése csak még jobban növelte a derültségét, mégis megpróbálta felölteni a szokásos hideg, kifejezéstelen arcát. Nehéz volt.

– Miért, Albus? Szerintem jobban illik neki, mint az az állandó gúnyos mosoly – tette hozzá McGalagony, és Piton zavarában elvörösödött. De legalább már nem vigyorgott, mint egy idióta.

– Minerva, kérem – nyögött fel mérgesen. – Mi lesz a hírnevemmel…

– Látom, a vicsorgós éned tiltakozik az emberi érzelmek ellen – vigyorgott rá McGalagony, aztán közelebb hajolt. – De azt hiszem, Perselus, nem lenne az akkora katasztrófa, ha az a hírneved, tudod, a zsíros hajú rém-re gondolok, végleg eltűnne a süllyesztőben…

– Minerva!

– Jól van, jól van – az átváltoztatás tanárnő visszadőlt a helyére. – Akkor csak vicsorogj, ha az boldoggá tesz. – Vállat vont lezárva a vitát.

Az egész beszélgetés túlságosan is csendben folyt ahhoz, hogy a diákok akár egy szót is elkapjanak belőle, de látták a rövid szóváltást, és rögtön találgatni kezdtek.

– Mit mondhatott neki McGalagony, hogy elvörösödött?

– Miért mosolygott egyáltalán Piton?

– Összevesztek McGalagonnyal?

– Biztos, hogy a bájital órára tervez valamit…

De ketten aggódva pislogtak egymásra.

– Hol van Quietus? – kérdezte Hermione Neville-től, aki ugyanolyan idegesen nézett vissza rá.

– Nem tudom – suttogta vissza, miután ötödször is végignézett a mardekárosok asztalán. – Itt nincs.

Egyre jobban aggódni kezdtek.

Közben Harry unatkozott. Miféle hülye ötlete volt ez Perselusnak, hogy egész nap ágyban maradjon? Mégis tudta, hogy most jobb, ha nem tiltakozik ellene. Azok után, amit a fejéhez vágott…! Nem tudta, képes lesz-e Perselus megbocsátani azokat az igazságtalan és kegyetlen szavakat. Mindig olyan könnyen dühbe gurult, és nehezen felejtett. Felsóhajtott, és remélte, hogy Perselus nem fog rá sokáig haragudni.

***

Harry két nappal később térhetett vissza az órákra.

Neville és Hermione láthatóan megkönnyebbültek, mikor belépett az átváltoztatás tanterembe, nem úgy, mint a többi griffendéles, akik gyűlölködve néztek rá. De Harry nem törődött velük, leült Neville mellé.

– Bájital korrepetálás, ma este hatkor – suttogta oda a griffendéles fiúnak.

– Közösen?

– Naná. – Harry komolyan a szemébe nézett. – És szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam…

– Nem történt semmi. Megvolt a magad baja – vigyorgott rá a kerek arcú fiú.

Harry a szemét forgatta, miközben McGalagony elkezdte az órát. Harry mindig is úgy érezte, hogy a tanárnő kedveli őt, de most különösen barátságosan viselkedett vele. Ez a végtelenségig felbosszantotta Ront, úgyhogy óra után nem mulasztotta el megállítani Harryt a folyosón, hogy megint megfenyegesse. Harrynek viszont semmi kedve nem volt veszekedni, úgyhogy összefonta maga előtt a karjait, és megvárta, míg Ron befejezi a leckéztetést. Aztán bólintott.

– Rendben, Weasley. Vigyázni fogok, hogy ne érjek hozzád vagy a barátnődhöz, ne kerüljek az utadba, ne beszéljek veled többé. Úgyhogy ezt én is elvárom tőled cserébe, kivéve persze a barátnő dolgot. Rendben? Most pedig hagyj békén.

– Gyáva alak – vágta még a fejéhez Ron, aztán otthagyta.

Harryt meglepte ez a megjegyzés, de nem mutatta ki. Mikor Ron eltűnt, megvonta a vállát, és ment a dolgára.

Később a könyvtárban beszámolt Hermionénak rövid beszélgetésükről.

– Biztos vagy benne, hogy nem fogom valahogy… megzavarni a kapcsolatotokat? – kérdezte komolyan.

– Erre egyszer már válaszoltam. Mi van a bájitalokkal?

– A vérfarkasos könyvvel?

– Igen.

– Apa még mindig tanulmányozza, és rendelt néhány hiányzó összetevőt Roxmortsból – mondta Harry, aztán hozzátette. – Jaj, és fél óra múlva magadra hagylak. Bájital korrepetálásra megyek Neville-lel.

– Aha, szóval végre kibékültetek!

– Igen, kibékültünk – bólintott zavartan Harry.

– Két napja volt, nem? – kérdezte hirtelen Hermione.

– Honnan tudod? – nézett rá Harry meglepetten.

Hermione felkuncogott.

– Az apád egész jóképű férfi, amikor mosolyog.

Harry leesett állal bámult Hermionéra. Hermione kuncogása először vihogásra, majd, miután Harry csak nem bírt kizökkenni a döbbenetéből, hangos nevetésre váltott.

– Jóképű…? Mikor mosolygott? – nyögte ki végül Harry.

– Reggelinél, és mindenki látta. Akkora csend lett a nagyteremben, hogy olyat még nem volt azóta, hogy ide járok. Aztán McGalagony mondott neki valamit, és erre még el is vörösödött.

Ebben a pillanatban már Harryből is kitört a nevetés. Perselus – amint mosolyog, aztán még el is vörösödik…

– Gondolom McGalagony ugyanazt mondta neki, mint te – jegyezte meg szélesen vigyorogva. – Perselus, olyan jóképű vagy, mikor mosolyogsz, miért nem teszed gyakrabban? – Olyan jól utánozta az átváltoztatás tanárnő hangját, hogy megint elnevették magukat. – Megmondom neki.

– Ne tedd – rémült meg Hermione. – Megölne.

– Ugyan már…

Később, a bájitalkészítés közben még mindig vigyorgott. Neville a terem másik végében dolgozott, mert a főzet robbanékony volt, és Perselus nem akarta kockáztatni Harry életét. De a korrepetálás eseménytelenül zajlott, és végül mindketten képesek voltak hibátlanul elkészíteni a főzetet.

– Súroljátok ki az üstöket, és elmehettek – mondta Perselus, miután üvegekbe töltötték a kész bájitalt.

Harry és Neville a mosogatóhoz vitték a dolgaikat, hogy elmossák őket. Harry feltűrte ruhaujját, és nem is vette észre, hogy Neville nem mosogat. Sőt, még csak meg se mozdul. Ahogy felemelte a fejét, látta, hogy Neville szemei a karjára tapadnak. Harry követte a pillantását és elsápadt.

A vágások. A most frissnek tűnő, élénkvörös vágások. Neville azokat nézte.

A szíve kihagyott egy dobbanást. Gyorsan visszahúzta a ruhát a kezére, és kiemelte az üstöt a mosdóból, mintha mi sem történt volna.

– Quietus… – kezdte Neville, de Harry félbeszakította.

– Hagyd, Neville. Nem beszélhetek róla. – Kérlelve nézett a barátjára. – Kérlek, ne is kérdezz.

– De…

– Kérlek – Harry hangja vékony volt és rekedt. – Nem mondhatom el. Most nem. Még nem.

– Apád tud róla?

– Neville, kérlek…

Némán bámultak egymásra. Néhány perc múlva Neville lassan bólintott, és kilépett a szobából.

Harry csaknem összerogyott. Neville meglátta. Elfeledkezett az eltüntető bűbájokról. Perselus dühös lesz rá, ha megtudja. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen? Most mit gondolhat róla Neville? A gondolatok összevissza kavarogtak a fejében.

Végül összeszedte magát, és befejezte a takarítást. Mindent rendben eltett, mielőtt elment volna ő is. Nem tudta, hogyan mondja el Perselusnak.

Aztán mégsem mondta el neki. Nem volt annyira fontos.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény