Harry érezte, hogy zavarában ég az arca, és tudta, hogy a máskor sápadt bőre most ronda téglavörös színben pompázik, de nem hajtotta le a fejét: egyenesen és büszkén állt. Éles fájdalmat érzett a mellkasában – valamikor ezek mind a barátai voltak, vagy legalábbis annak számítottak, de most… Neville és Hermione véleménye ellenére senki sem látta őt szívesen a közelében. A kisebbek meg se mertek szólalni, de az ötödikes, hatodikos és hetedikes griffendélesek feldühödtek.

– Mit keresel te itt? – lépett mellé Seamus. – Itt semmi keresnivalód! Elég belőled az órákon is, te beképzelt buzgómócsing!

Mielőtt még Harry szólásra nyithatta volna a száját, Neville belépett közéjük, és válaszolt helyette.

– Én hívtam meg a születésnapomra. És most, ha lennél olyan kedves… – Neville elutasítóan intett.

– Nem, nem lennék – válaszolta Seamus élesen. – Ha a születésnapodat ezzel a… ezzel a…

– Nem kell befejezned azt a mondatot. Megyek – Harry félretolta Neville-t, és komoran Seamus szemébe nézett. Aztán a bizonytalan Neville-hez fordult. – Holnap találkozunk…

– Nem! Nem mész sehova! Nem engedem! – kiáltott rá a fiú, félig kétségbeesve, félig dühösen.

– Neville, kérlek…

– Engedd, Neville. Én se akarom őt itt látni – csatlakozott most Seamushoz Dean.

– Nem. Megkérdeztem McGalagony professzort, és ő engedélyt adott rá…

– De minket nem kérdeztél! – csattant most egy új hang az egyre erősödő zúgásban.

Harry a hálótermekhez vezető lépcsőre emelte a szemét, és mérgében elsápadt. Ron volt az.

A vörös hajú fiú összefonta a karjait maga előtt, és lassan, fenyegetően közeledett Harryhez. Ennyi elég is volt. Még egy verekedés, újabb szabályszegés… nem. Harry megfordult, hogy elmenjen, de Ron utánanyúlt, és durván megragadta a karját.

– Félsz, Piton?

– Nem félek, különösen nem tőled, Weasley – sziszegte Harry összeszorított fogai közül. – És most engedd el a karom, és hagyj elmenni.

– Nem félsz tőlem? Ez nem túl szerencsés rád nézve…

– Sokkal veszélyesebb ellenségeim is voltak már, és jóval komolyabb helyzeteket is túléltem már, olyanokat, amiket elképzelni se tudsz, Weasley – mondta olyan halkan, hogy csak Ron hallja. – Soha nem fogok tőled félni, hülye állat.

– Hogy mered… – még szorosabban megmarkolta Harry karját.

– Engedd el a karom, ha nem akarsz eltölteni még egy hetet az ispotályban a törött orroddal… – mondta Harry, miközben megpróbálta leküzdeni a fizikai közelség és érintés okozta émelygést.

Hermione sápadtan nézte a két fiút, de úgy tűnt, képtelen megmozdulni. Szemei Ron kezére tapadtak, ahogy Harryt markolta, és Harry tudta, hogy Hermione tisztában van az érzéseivel. Neville remegett az idegességtől.

– Ilyen könnyen nem úszod meg… – hördült fel Ron.

– RON! Engedd el AZONNAL!

Ron meglepetten pördült meg. A lépcső tetején Fred állt, és a pálcáját egyenesen öccsére szegezte.

– Ha nem engeded el azonnal, megátkozlak. Süket vagy, Ronnicsek?

Ron elvörösödött, de elengedte Harry karját. Ő megdörzsölte a kezét, és Fredre nézett.

– Kösz, Fred – aztán a két, döbbent barátjához fordult. – Mondtam, Neville… Jó éjt… – Hermionénak csak bólintott, nem akarván újabb veszekedést kirobbantani, majd elhagyta a helyiséget.

Szerette volna elengedni magát mindjárt a kép előtt a folyosón, de aztán eszébe jutott, hogy jöhetnek még griffendélesek, ezért erőt vett magán. Kihúzta magát, és egyenletes léptekkel elindult a pince felé, Perselushoz, az otthonába, a családjához… Ahogy rá gondolt, mint a Családjára (igen, Családjára, nem pedig családjára), elmosolyodott, és mindjárt könnyebbnek érezte magát, az elmúlt perceket pedig kevésbé fájdalmasnak. Nincs egyedül.

És nem csak Perselus van mellette. Ott van még Neville, Hermione és az ikrek is – Fred, aki kész volt szembe szálni érte a saját testvérével, hogy megvédje… Megint elmosolyodott.

Az élet mégis szépnek tűnt. Vagy… legalábbis szebbnek, mint korábban. Ekkor azonban egy halk hang ütötte meg a fülét.

Sírás. Valaki sírt, nem messze tőle. Harry jókedve elpárolgott. Ares ült ott, a falnak dőlve, a térdeit a mellkasához húzva, a fejét a térdére hajtva, és a vállait rázta a kétségbeesett zokogás.

Harry azonnal mellé térdelt.

– Ares – a vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta. – Ares, haver, mi történt…?

Ares vadul megrándult, de nem emelte fel a fejét.

– Nem a te dolgod… hagyj békén… – motyogta elharapva a sírást.

Harry a sarkára ült, de nem vette le a kezét a másik fiú válláról.

– Valaki meghalt? Egy barátod vagy valami rokonod…?

– Hagyj békén, Quietus! – mordult most már dühösen Harryre. – Az elmúlt hetekben mintha nem érdekelt volna, mi van velem, akkor most mit akarsz? Tűnj el!

– Nem fogok – mondta Harry nyugodtan. – És szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért, Ares. Nem volt szép tőlem. Sajnálom…

– Miért? Csak a titkaimat akarod, engem meg nem, Quietus? Hagyj békén!

Harry megrázta a fejét, és nem mozdult.

– Nem akarom tudni a titkaidat, Ares. De hadd maradjak veled, amíg megnyugszol. Semmit nem kell mondanod. Így megfelel?

Ares, még mindig lehajtott fejjel, motyogott valamit, amit Harry „igen”-nek értett és leült mellé. Egy ideig csak csendben ültek.

Aztán Ares felsóhajtott, és felemelte a fejét.

– Te tudtad, nem? Ezért nem akartál a barátom lenni, ugye?

Harry megdöbbent.

– Nem tudom, miről beszélsz – nyögte ki végül.

– Az apámról – mondta Ares hamis mosollyal. – A halálfaló apámról.

Harry megmerevedett.

– Miért kérdezed? – igyekezett óvatosan megfogalmazni a kérdést.

– Ma tudtam meg. A minisztérium elfogta, mindjárt a tegnapi támadások után. Kivallatták, és mindent bevallott. Biztos vagyok benne, hogy életfogytiglant kap. De azt nem tudom, mit érezzek. Tudtam, hogy apát érdekli a sötét mágia, mint ahogy majdnem minden vele egykorú mardekárost, de soha nem hittem volna, hogy ő is Tudodki hű talpnyalója… – megint elcsuklott a hangja, ezúttal a dühtől.

– Te tényleg nem tudtad? – szorította meg a fiú vállát Harry. Ares nem válaszolt, csak megrázta a fejét.

– Ez olyan rettenetes… – Ahogy beszélt, óriási könnycseppek folytak végig Ares arcán, részben a haragtól, részben a szomorúságtól. – Mindig olyan rendes volt… és én szerettem… Mindig olyan akartam lenni, mint ő… erős férfi, aki törődik a családjával… de most, most… – nem tudta folytatni. A térdéhez nyomta a homlokát, és nem szólt.

Harry nem tudta, mit mondhatna, milyen szavakkal tudná megnyugtatni a fiút ebben a helyzetben – gyanította, hogy semmivel, ezért csak hallgatott.

– Mindig bíztam benne… De elárult minket… És mit gondoljak az anyámról? Neki tudnia kellett… Vagy ő is halálfaló? – Folytatta egyszerre csak Ares. – Máig minden olyan egyszerű volt… de most… most mit érezzek irántuk?

Harry megnyugtatóan hümmögött párat.

– És utálom magamat, amiért itt bőgök… Utállak téged, amiért gyengének látsz… Nekem nem lenne szabad gyengének, kiszolgáltatottnak látszanom, legfeljebb a családom előtt… de mától fogva nincs családom… És most neked panaszkodom, pedig te nem jelentesz nekem semmit, semmit…

– Sajnálom… – suttogta Harry szomorúan. – Nagyon sajnálom…. Nem akartalak megbántani. És… és szeretném, ha tudnád, hogy rám mindig számíthatsz, ha szükséged lenne valamire.

– Ne tegyél üres ígéreteket, Quietus. És semmi szükségem a sajnálatodra.

– Nem sajnállak. Csak… csak szeretnék a barátod lenni, jó?

Ares felemelte a fejét, és Harry szemébe nézett.

– Majd meglátjuk. A barátság nem elhatározás kérdése.

– Dehogynem – jelentette ki Harry határozottan.

– Nem, nem csak azé. Majd a jövő megmutatja, tényleg komolyan gondolod-e.

– Legyen így – sóhajtott Harry. – De most… Vissza kell menned a hálóba, nekem meg haza, ha nem akarom, hogy apa mindkettőnket megöljön, amiért takarodó után a folyosókon kószálunk.

– Igaz – bólintott Ares fanyarul. – Mint mindig, Mr. Buzgómócsing.

– Ne nevezz így! – csattant fel Harry mérgesen.

– Valami baj van?

Harry már éppen készült, hogy lemondóan legyintsen egyet, mikor hirtelen eszébe jutott ígérete. Ha azt akarta, hogy barátok legyenek, neki is meg kell nyílnia Ares előtt – legalábbis részben.

– Volt egy kellemetlen vitám a griffendéles klubhelységben néhány osztálytársammal.

– Mit kerestél te ott? – kérdezte Ares döbbenten.

– Neville meghívott a szülinapi partijára. De gyorsan megszabadultak tőlem. És egyikük buzgómócsingnak is nevezett, nem valami… kedvesen.

– Meg is vertek? – kérdezte Ares dühösen.

– Nem. Csak beszóltak. De volt olyan rossz, mintha vertek volna.

Ares bólintott.

– Na, azt el tudom képzelni…

Jókora késéssel értek vissza a mardekáros pincékbe. Harry kissé ideges volt Perselus miatt, nem tudta, mire számítson a késésért, de alighogy belépett a nappalijukba, és szembetalálta magát a vad kinézetű, félelmetesen villogó szemű Perselusszal, az idegessége viharos gyorsasággal ijedtségre fordult.

– Heló, Perselus… – megpróbálkozott egy mosollyal, de a férfi, úgy látszott, észre se vette.

– HOL VOLTÁL? – ordított rá olyan hangosan, hogy Harry hirtelen azt kívánta, bárcsak erre a szobára is szórhatna némító bűbájt, nehogy holnapra az egész iskola tudjon a veszekedésükről.

– Meghívtak Neville születésnapi partijára – válaszolta, és lehajtotta a fejét.

– NEM szabad egyedül mászkálnod az iskolában takarodó után, különösen nem ILYEN időkben!

– De Perselus, mi van, ha mindig ilyenek lesznek az idők? – nyomott el egy félmosolyt.

De Perselus e pillanatban nem volt vevő a szemtelenségére.

– Csend legyen! Szólhattál volna, mielőtt elfogadtad a meghívást!

– De nem voltam ott sokáig! – kiáltott rá Harry. Pitonnak elsötétült az arca.

– Nem? – Harry megrázta a fejét. – Akkor hadd ismételjem meg a kérdést: pontosan hol voltál?

– A folyosón ültem a fal mellett. – Harry védekezően összefonta a karjait maga előtt.

– Bántottak?

Perselus hangulatának hirtelen változása megdöbbentette Harryt.

– Micsoda?

– Azt hittem azért távoztál olyan gyorsan, mert rád támadtak.

– Igen, de nem ezért maradtam el… – Harry mélyet sóhajtott. – Leülhetnék? Teljesen ki vagyok merülve.

Perselus bólintott, és gyanakodva méregette, míg a kanapéhoz ment, hogy leüljön.

– Szóval? – kérdezte végül a férfi, éles pillantást vetve Harryre.

– Összefutottam Aresszel az egyik folyosón. Ne! – kiáltott fel, mikor látta, hogy Perselus nyitja a száját. – Hadd fejezzem be. Szóval amikor rátaláltam, teljesen ki volt borulva. Azt mondta, hogy ma jött rá, hogy az apja halálfaló, mert a minisztérium elfogta, és hivatalos értesítést küldtek róla Aresnek. Teljesen le volt törve. Nem hagyhattam ott.

Perselus odalépett mellé, és letérdelt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen.

– Ez nagyon szép volt tőled, Quiet. Tényleg. De mégis azt kell, hogy kérjem, ne tedd többé. Nem biztonságos egyedül maradnod vele egy üres folyosón takarodó után. Tudom, hogy megbízol benne, de én nem. Ne – emelte fel a hangját, mikor Harry megpróbálta félbeszakítani. – Most hadd mondjam el én is, amit akarok, anélkül, hogy félbeszakítanál.

Harry bólintott.

– Sok mindent láttam már életemben, amíg kémkedtem. Soha, senkiben nem bízhatsz meg, Quiet. Legkevésbé egy halálfaló gyerekében.

– De Ares…

– Biztos vagy benne, hogy csak véletlen, hogy ott találtad, azon a folyosón?

– De hiszen nem tudott Neville meghívásáról!

– Ebben biztos vagy, vagy csak feltételezed?

– Te teljesen paranoiás vagy!

– És ezért vagyok még életben! – Perselus arcvonásai hirtelen ellágyultak. – Nem akarlak elveszíteni, Quiet.

– Tudom, de én nem tudok így élni. Szeretnék azokkal barátkozni, akiket kedvelek, ennyi az egész. Unom már ezeket a lehetetlen tiltásaidat.

– Lehetetlen tiltásaimat??? – Perselus hangja szinte elképzelhetetlen magasságokba ívelt. – Ez volt az egyetlen dolog, amire valaha megkértelek!

Harry megvonta a vállát, és hátat fordított.

– Megígértem neki, hogy a barátja leszek.

– Nem leszel!

– Nem parancsolhatod meg, hogy kivel barátkozzam és kivel ne!

– Dehogynem, és meg is fogom!

– Soha! – kiáltott fel végül Harry, ezzel felpattant, átrohant a hálószobába, és hangos dörrenéssel bevágta az ajtót a háta mögött.

A következő pillanatban Piton már mellette állt, és megragadta a karját.

– Quiet! – mondta fenyegető hangon. – Viselkedj!

Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Harry kirántotta a karját a szorításból.

– Hagyj békén! – mondta végül.

– Vigyázz a szádra!

– Kopj le! – kiáltott fel Harry türelmetlenül. – Semmi szükségem a fojtogató közelségedre! A saját életemet akarom élni! Az ÉN életemet!

– De…

– Utálom, mikor meg akarod mondani, hogyan éljek, mit érezzek. Te voltál az, aki elrontotta az életét, és mégis te prédikálsz nekem… – Harry nem folytatta. Hirtelen, de már túl későn, ráeszmélt, mit is mondott valójában. Elsápadt, és Perselusra nézett, de az ő arca most zárkózott és távoli kifejezést öltött.

– Perselus, én…

– Takarodj aludni! – sziszegte Perselus. – Azonnal!

Harry már az ágyban feküdt, de még mindig mérges volt Perselusra. A hátán feküdt, a plafont bámulta, a kezét dühösen ökölbe szorította.

„Az én életem. Én akarom eldönteni, mit kezdjek vele! Eddig is jól megvoltam a tanácsai nélkül!” – füstölgött magában.

De dühe mögött lelkiismeret-furdalást is érzett a meggondolatlan szavai miatt. Perselus nem érdemelte meg őket.

De nem képes Harryt békén hagyni. Mindig belepiszkál az életébe.

Mint Harry az övébe.

De Ares megérdemli Harry barátságát.

De Perselus csak meg akarja védeni.

Ez a belső csatája addig folytatódott, míg Perselus is le nem feküdt, jóval később.

Harry megnyugodva felsóhajtott. Még mindig nem volt képes egyedül elaludni.

***