Fordította: Enelen
Átolvasta: enahma

7. fejezet – Mi a barátság?

Perselusnak igaza volt, ismerte el szomorúan Harry. Ez volt már a harmadik éjszaka két héten belül, amit Voldemort ismételt támadásai miatt ébren töltött. És még mindig szerencséje volt: jóval több támadás és gyilkosság történt, de csak azokat kellett végignéznie, amik a szokásosnál dühösebbé tették Voldemortot. Újra gyűlölni kezdte az éjszakákat az újra és újra felbukkanó víziók miatt, amik semmivel sem voltak jobbak, mint legrosszabb rémálmai. Nem érzett fizikai fájdalmat, de azoknak az éjszakák érzelmileg és lelkileg súlyosan megterhelték – mint most is.

Rövid pillantást vetett a másik ágyra, és látta, hogy Perselus nyugodtan alszik. Elmosolyodott, óvatosan kicsúszott az ágyból, és elhagyta a hálószobát. Nem akarta felébreszteni Perselust, ha már olyan szerencsésen alakult, hogy eddig nem ébredt fel. Általában ő volt az, aki felrázta a rémálmokból és víziókból, és hosszú órákig virrasztott mellette, amíg el nem aludt újra. Megérdemelte, hogy most hagyja nyugodtan aludni.

Harry kinyújtózott a kanapén és kinyitotta a könyvet, amit este olvasott. A könyvtárban találta, mikor a sötét varázslókról keresett adatokat a mágiatörténet esszéhez – egy történelmi regény volt az, az európai „dupla háborúról” a huszadik század közepén. Sokat elmondott a muglik háborújáról a német diktátor ellen és összehasonlította őket a varázslók háborúival. Harold Potter és Dumbledore fontos szerepet játszottak a regényben és Harry rájött, hogy még mindig a saját családjának tartja a Potter családot.

Hülye helyzet.

Láthatóan még mindig nem képes azonosulni azzal, aki ő valójában, gondolta keserűen.

Hasra fordult, és szorosabbra húzta a takarót a vállán. A pincelakás mindig túl hideg volt neki. Sőt, utálta a pincéket, de eléggé kedvelte Perselust ahhoz, hogy ne szóljon. És igazából nem is volt olyan rossz úgy, hogy Perselus is itt élt. Harry szerette ezeket a szobákat, a kis teakonyhát, a fürdőszobát – a meleg színeket: barnát, vöröset, narancssárgát, mahagónit, feketét, néhol egy kis sötétzöldet. Gyönyörű volt, és melegnek látszott. De mégsem volt meleg. Csak úgy nézett ki.

Harrynek megakadt a szeme a kandallón, aztán a kandallópárkányra tévedt a tekintete, és szélesen elmosolyodott. Rengeteg kép volt rajta: egyik Perselust és a testvérét ábrázolta (még mindig egyszerűbb volt így gondolni rájuk), és legalább öt volt ott Harryről vagy Harryről és Perselusról együtt. Az utóbbi három hónapban több kép készült róla, mint a Dursleyékkel töltött tizenöt év alatt, és Perselus mindet kitette, vagy a kandallópárkányra, vagy az asztalára (és Harry kettőt még az irodájában is talált). Harry mulatva gondolt arra, hogy Perselus mennyire hasonlít Petunia nénire ebben a fénykép-mizériában.

És ez olyan furcsa volt… Perselus soha nem tűnt szentimentálisnak – és mégis az volt. Ráadásul rettenetesen elfogult, bár ezt most már Harryre is kiterjesztette. Sőt, amióta Neville elfogadta unokaöccsét, még vele szembeni viselkedését is megváltoztatta. Többé már nem piszkálta bájitaltan órán – és néhány hét után, Neville legnagyobb rémületére, még azt is felajánlotta neki, hogy eljárhat a Harrynek tartott különórákra. Harry felnevetett, ahogy eszébe jutott Neville arca, miután Perselus megtette ezt az ajánlatot.

– Quietus, ha tényleg a barátom vagy, akkor kérlek, segíts valahogy kibújnom ez alól a… Én nem akarok különórákra járni…

De Harry kérlelhetetlen volt, és egy hét közös munka után Neville is megnyugodott, többé már nem rettegett annyira Perselustól.

Harry végre kidolgozott egy megszokott napirendet, hogy legyen ideje Neville-re, Hermionéra és Perselusra is, és tökéletesen elégedett is volt vele – vagyis majdnem tökéletesen. Ron még mindig hiányzott neki, és Ares miatt is szomorú volt: sok veszekedés után ugyanis Perselus végül megtiltotta neki, hogy barátkozzon Aresszel. Harry teljesen biztos volt benne, hogy nincs igaza, de eléggé tisztelte és szerette a férfit, hogy fontosabbnak tartsa a vele való kapcsolatát, mint a mardekáros fiút.

Valójában teljesen nem szakította meg a kapcsolatot Aresszel, aritmetika órán együtt ültek, és sokszor csatlakozott hozzájuk (Harryhez és Hermionéhoz) a könyvtárban. De Ares érezte Harry távolságtartását, és ő is hidegebb lett. Harry utálta ezt: nem Arest, hanem a háborút és az emberek közti kölcsönös bizalmatlanságot, amit a háború okozott.

Háború… Harry ásított egyet, és újra a könyvre fordította a figyelmét. Igazán jól volt megírva, de egy idő után a szemei égni kezdtek a fáradtságtól, és elnehezedett a feje. Megint ásított egyet, és a nyitott könyvre hajtotta a fejét.

Mikor reggel felébredt, a saját ágyában feküdt, gondosan betakargatva. Méltatlankodva horkant fel. Perselusnak semmi joga rá, hogy ide-oda hurcolássza, mint egy kisgyereket! Ha egyszer a kanapén aludt el, akkor maradjon is ott reggelig! Még akkor is füstölgött, mikor kilépett a nappaliba, de igazából nem volt mérges. A tény, hogy Perselus visszavitte az ágyába tisztán mutatta, mennyire törődik vele, és bár Harry sokszor jobban szerette volna, ha felnőttként kezelik (hiszen már 15 éves elmúlt, az isten szerelmére!), mégis élvezte a törődést és a kényeztetést.

– Megérdemled, Quiet. Eleget szenvedtél már életedben. Azt hiszem, egy kis kényeztetés nem fog véglegesen elrontani, ne aggódj.

És Harry nem aggódott.

Perselus nem volt a nappaliban. Csak egy darab pergamen hevert az asztalon:

Reggeli után menj az igazgató irodájába. Várni fog rád. P.

Vagyis rájött, hogy megint víziója volt, vigyorodott el Harry. Most ő volt Dumbledore kémje ezekkel a lehetetlen látomásokkal, és bár sokat szenvedett az alváshiánytól, még mindig kevésbé volt veszélyes, mint újra küldeni valakit Voldemort belső körébe, különösen, ha az a valaki Perselus lenne. Harry felkapta táskáját az asztaláról (ami a Perseluséval szembeni sarokban volt, mindjárt az egyetlen ablak mellett), és elindult a nagyterembe reggelizni.

Ahol aztán teljesen megdöbbent. A szokásos hangos zúgásból semmi sem hallatszott, mindenki csendben ült az asztalnál. Harry Ares mellé ült le.

– Mi történt? – suttogta, próbálva nem magára vonni a figyelmet.

– Tudodki tegnap megint támadott. Mindenkit megölt Meersackben, egy Liverpool melletti kis faluban – magyarázta. – Sok varázsló is élt ott, és a diákok közül sokaknak voltak ott rokonai.

Harry mereven bólintott. Vagyis varázslók is voltak ott! Ez sokat megmagyaráz. A csata kétségbeesett kegyetlenségét, a sok átkot, amit látott – nem csak Voldemort emberei vetettek csúnya átkokat az áldozatokra, hanem a falucska lakói is, saját életük védelmében.

És ő természetesen csak néhány részletét látta a csatának – azokat a részeket, amiket Voldemort is látott, de így a mészárlás helyett azt kellett végignéznie, ahogy egy csapatnyi kislányt vittek az elé a gonosz szörnyeteg elé… Megrázta a fejét, ahogy megpróbálta elhessegetni az éjszakai vízió szörnyű képeit. Voldemort még mindig az után a lány után kutatott, ugyanolyan erősen, mint ahogy korábban Harry halálát kereste.

Még akkor is ez járt az eszében, mikor az igazgatóval találkozott.

– Nem tudja, professzor úr, ki lehet ez a lány, akiről mindig beszél? – kérdezte végül, mikor Dumbledore befejezte a kikérdezését.

– Perselus úgy hiszi, hogy a kis Anne lehet az, és én egyetértek vele, már csak a tények látható egybeesése miatt is. De fogalmunk sincs, miért akarja annyira megtalálni.

Harry, aki már készült elmenni, elgondolkodva ült vissza.

– És engem miért akart korábban megölni? – tette fel végül a kérdést, amit már évek óta szeretett volna.

Dumbledore arcán hirtelen fáradtság látszott.

– Ez, Harry egy… érdekes történet. Hibázott, de… furcsa hibát követett el. Mondok neked egy példát. Tudod, van olyan, mikor megpróbálsz megoldani egy matematikai problémát, és a számolásban hibát követsz el – de mégis helyes eredményt kapsz, csak úgy, véletlenül. A te eseted is ilyen.

– Ezt hogy érti, professzor úr? – Harry egy kukkot nem értett Dumbledore szavaiból.

– Volt egy általánosan ismert prófécia egy gyermekről, akinek szülei a fény gyermeke, és egy mugli származású varázslók lesznek, és aki el fogja pusztítani a gonoszt. A „fény gyermeke” biztosan az apád volt, Quietus, aki, mint már sokszor hallhattad, az évszázad legerősebb világos varázslója volt. Anyád volt a megjósolt mugli származású. De Voldemort semmit se tudott az apádról – mikor elfogta, Quietus nem mutatta meg neki a valódi erejét, éppen ellenkezőleg, gyengeséget mutatott, és feláldozta magát a testvéréért, és, legalábbis azt hiszem, a szüleiért is. Úgyhogy Voldemort semmit nem tudott róla, valódi erejéről, éppúgy, mint Perselus. De túlságosan is paranoiás volt ahhoz, hogy engedje, hogy egy gyerek felnőjön és legyőzhesse, ezért szisztematikusan kiirtott minden gyermeket, aki egy erős varázslótól és egy mugli születésű boszorkánytól származott. James – Harold Potter fiaként – ezek közé tartozott. Nem voltak sokan, csak három család, három gyerekkel, akikre nagyjából ráillett a prófécia: két lány és te. Perselus figyelmeztetett minket Voldemort tervére, de túlságosan lassúak voltunk, és mire kigondoltunk volna valamit, hogy megvédjük őket, az egyik lányt már megölte. Ekkor Perselus, kockáztatva, hogy lebukik, személyesen figyelmeztette Potteréket, és segített elrejteni a másik lányt külföldön.

Harry elgondolkodva bólintott. Most már meg tudta érteni, miért tartotta az igazgató mindezt évekig titokban. Az apja… Quietus miatt. Az évszázad legerősebb varázslója miatt.

Aki meghalt, hogy a testvére élhessen.

Harry hirtelen hálát érzett iránta, amiért megmentette Perselus életét. Mégiscsak volt még egy valaki a világon, aki érdemesnek tartotta rá, hogy megmentse – éppúgy, mint Harry. Talán mégis hasonlít valamiben az apjára. Perselus-mániájukban legalábbis.

De hirtelen eszébe jutott valami.

– És… ez talán azt jelenti, hogy Anne egyik szülője is világos varázsló, és…

– Nem, Quietus. Anne szülei muglik voltak. Már kétszer alaposan kikérdeztem a kislányt, és a válaszai alapján semmi kétség, hogy a családja teljesen közönséges mugli család, csakúgy, mint sok más a Brit szigeteken.

Harry még mindig az igazgató szavain töprengett, mikor lement mágikus lények órára. Elkésett, de tudta, hogy Dumbledore kimentette, és Hagrid is eléggé kedveli ahhoz, hogy ne zaklassa a késésért. Csendben csatlakozott a többiekhez, és Neville mellé lépett.

– Mi a helyzet?

– Már megint valami új lények. Hagrid körmös köpködőnek nevezi őket.

– Miknek? – kiáltott fel önkéntelenül Harry. – De hiszen… olyan állat nincs is!

Neville megvonta a vállát és elmosolyodott.

– Biztos olyanok, mint a durrfarkú szurcsókok. Remélem ezek valamivel kevésbé veszélyesek és jóval hasznosabbak.

Az osztálynak az a része, aki közel állt hozzájuk, összenevetett.

– Nem úgy néz ki – jegyezte meg Parvati.

Harry kénytelen volt egyetérteni vele. Az izék úgy néztek ki, mint a sündisznó, a féreg és a skorpió keresztezése, és dühösen köpdöstek mindenkire, aki közeledni mert hozzájuk.

– Hagrid azt mondja, hogy nagyon gyorsan nőnek, és hogy annyiból áll a gondozásuk, hogy ki kell takarítanunk a kertjüket.

– Új büntetőmunka lehetőségek – horkant fel valaki.

– Frics helyett jöhetsz te, és kipucolhatod az óljukat.

– Miért helyette? Hiszen Fricssel is lejöhetsz ide ólat pucolni.

Ezúttal még hangosabban harsant fel a nevetés. A köpködők rettenetesen piszkosnak látszottak, és szinte tapinthatóan bűzlöttek. Hagrid megmutatta, hogyan kell megetetni az undorító állatokat, de egy idő után mindenki rájött, hogy esznek azok maguktól is. Úgyhogy békén hagyták őket, és ehelyett a háborús eseményeket tárgyalták ki. Most már senki nem nevetett. Még a megszokott Malfoy-Crack-Monstro trió sem vigyorgott és kacsingatott egymásra. Harry úgy vélte, Voldemort figyelmeztetése lehet a háttérben. Amióta megbüntette az öregebbik Malfoyt a fia viselkedése miatt, Draco megváltozott. Harry nem tudta eldönteni, hogy ez a büntetés következménye, vagy valami más ok is húzódik mögötte. Draco soha nem volt jó színész, és az utóbbi időben majdhogynem… szerényen viselkedett. És azóta Harry egyszer sem látta Lucius Malfoyt a víziókban. Mi történt aznap éjjel, miután Perselus felébresztette?

Harry néha kísértést érzett, hogy megkérdezze Malfoytól, de leküzdötte ezt a kísértést. Nem. Ez a szőke fiú problémája. Neki nem kell vele törődnie.

De… bárhogy is utálta beismerni – és bárhogy is utálta Malfoyt –, rokonok voltak. A másod-unokatestvére… Számít ez valamit?

Harry felsóhajtott. Nem akarta erről Perselust faggatni – azt az elmúlt hónapokban úgyis eléggé bántotta keresztfia viselkedése. Törődött a fiúval, de Malfoy utálta őt Harry miatt. Ha Harry nem lett volna… Nem. Ezt a gondolatmenetet jobb, ha nem folytatja. A legutóbb, mikor valami ilyesmit mondott Perselusnak, az annyira dühös lett rá, hogy vagy egy fél órán keresztül ordítozott a hülyeségéről meg arról, hogy még a legalapvetőbb dolgokat is képtelen megérteni. Tény, ami tény, vérmérsékletét tekintve Perselus nem változott.

***

– Nem láttad valahol az aritmetika számításaimat, Hermione? – nézett végig a Harry a zsúfolt asztalon. – Sehol se találom őket.

– Itt vannak – mutatott a lány egy darab pergamenre. – Most néztem át őket, de azt hiszem feleslegesen. Tudhattam volna, hogy hibátlanok lesznek.

– Túlzol – vörösödött el Harry.

– Miért túloznék, Quiet – rázta meg a fejét Hermione.

Valamikor régebben a lány úgy döntött, hogy ő is ezt a becenevet fogja használni, amikor egyszer hallotta, hogy Perselus így szólította, és Harry nem ellenkezett. Már úgyis megszokta.

– Komolyan beszélek. Annak ellenére, hogy ezelőtt nem tanultál aritmetikát, okkal lettél Vector tanár úr kedvence. Mindenkinél jobb vagy.

– Nem – nyögött fel Harry elkeseredetten. Nem akarta, hogy Hermione dicsérje, de a lány felcsattant.

– Jaj, Quiet, ne legyél bolond! Emlékezz csak a legutóbbi esszéidre meg a dolgozataidra: mindre Kiválót kaptál! Nem adna neked ilyen jegyeket, ha nem érdemelnéd meg!

– Ennyire azért nem vagyok okos…

– Tényleg nem vagy valami okos, ha ilyeneket mondasz. De a tanárok mégis csupa jókat gondolnak rólad! – tette le Hermione a könyvét, és komolyan a szemébe nézett.

– Tévednek – vonta meg a vállát Harry.

– Nem tévednek!

– Nézd, Hermione, elárulok neked egy titkot. Soha nem voltam jó tanuló, soha az életben. De most, az apám meg a testvére miatt a tanárok elfogultak velem szemben, és többre becsülnek, mint amit megérdemlek – szomorúan a lányra nézett. – Hidd el nekem, nem vagyok olyan okos…

– Te meghibbantál, Piton! – kiáltott fel Hermione, olyan hangosan, hogy a könyvtárban egy pillanatra mindenki elhallgatott, és bár senki nem láthatta őket az elrejtett sarokban, Harry biztos volt benne, hogy mindenki az őket takaró polcok felé nézett. A lány elvörösödött, aztán nyugodtabban folytatta. – Tévedsz, Quiet. Tényleg okos vagy, és tehetséges. Azt hiszed, hogy Vector tanár úr Kiválókat adna a dolgozataidra ha nem érdemelnéd meg? Hogy McGalagony csak az apád kedvéért megengedné, hogy a tananyaghoz nem is tartozó átváltoztató bűbájokat gyakorolj és tanulj? És mi van Binns professzorral? Biztos vagyok benne, hogy ő aztán nem tudja, ki volt az apád, mégis te vagy az egyetlen, akinek megtanulta a nevét, mióta itt tanulok! Hiszen még az ÉN nevemet se tudja!

Harry elvigyorodott. A mágiatörténet iránti új keletű érdeklődése a legunalmasabb történelem tanár figyelmét is felkeltette. A titkok kamrája óta Harry volt az egyetlen, aki félbeszakította az órát, hogy kijavítsa a tanár egy tévedését a goblin felkelésekkel, később pedig a tizenkilencedik század sötét varázslóival kapcsolatban.

Az első ilyen alkalom igen mulatságos beszélgetést eredményezett. Binns professzor éppen a goblinok vezetőinek neveit sorolta, mikor Harry megköszörülte a torkát, és kijavította.

– Nem Undok Ulrik volt az, professzor, hanem Undorító Ulrik, az unokaöccse – mondta halkan, de határozottan.

A teremben hirtelen feszült lett a hangulat. Valaki horkantott egyet álmában, Hermione érdeklődve pislantott fel bájitaltan házi feladatából (mindig maximálisan kihasználta a mágiatörténet órát) és Dean magában morogta. – Nem mindegy az, Piton?

Binns professzor viszont annyira megdöbbent, hogy hosszú percekig csak tátogni tudott.

– Mi is a neve…? – nézett bizonytalanul Harryre.

– Quietus Piton, tanár úr – válaszolt az udvariasan.

Binns professzor pislogott egyet.

– Érdekes. Azt hittem, maga már három éve végzett…

Harry elvörösödött a visszatartott nevetéstől.

– Az már húsz éve volt, tanár úr, és nem én voltam az… – kezdte, de a professzor egy legyintéssel elhallgattatta.

– Aha. Ugyanolyan, mint az apja, Mr. Piton – mondta, láthatóan gondolataiba merülve. – De mégis igaza van. Undorító Ulrik volt az, Gennyes Godric fia.

Valaki fojtottan felnevetett, és Harry is megszólalt újra.

– Ő a nagybátyám volt. Nem az apám.

A professzor szemei tágra nyíltak.

– Kicsoda? Gennyes Godric?

Erre már az egész osztályból kitört a nevetés, csak a professzor pislogott zavartan.

De azóta az óra óta tudta Harry nevét, és sok érdekes (meg unalmas) részletet megvitattak az órák anyagából.

Harry kizökkent a gondolataiból, és bólintott Hermione felé.

– Értem, mire gondolsz. De azt hiszem, tudom, miért van ez: minden szabadidőmet tanulással töltöm, veled vagy apával… Semmi mást nem csinálok. Bár… – de nem tudta befejezni, mert Neville állt meg az asztaluk mellett.

– Szia, Hermione, Quietus.

– Heló – válaszolt Harry bizonytalanul. – Ma nincs bájitaltan korrepetálás – tette hozzá.

– Tudom – vigyorodott el Neville. – De ma van a születésnapom, és terveztem egy kis partit a griffendéles klubhelységben, és szeretnélek rá meghívni, téged, és Hermionét…

Harry kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és bizonytalanul pislogott, először Hermionéra, aztán Neville-re.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet – mondta végül.

– Micsoda? – kérdezte Neville ártatlanul.

– Hogy én a griffendéles klubhelységbe menjek – magyarázta Harry összevont szemöldökkel. – Nem akarom valami hülye veszekedéssel elrontani a születésnapodat.

Neville megvonta a vállát.

– Nem érdekel, mit mondanak. Azt akarom, hogy ott legyél, ennyi az egész. McGalagony professzort már meg is kérdeztem, és beleegyezett…

– Jaj ne – Harry megrázta a fejét. Ez így nagyon nem lesz jó. Most már ő is tudni fog arról, ami ott történik… – Neville, nem hiszem, hogy túl jó lenne, ha apa végigátkozná a fél Griffendél házat…

– Minden rendben lesz, Quietus, meglátod – mondta Neville biztatóan, de úgy tűnt se Harryt, se Hermionét nem tudja meggyőzni.

– Nem tudom, Neville… – kezdte Hermione, de nem fejezte be, csak bizonytalanul pislantott hol Harry, hol Neville felé.

A kövérkés fiú teljesen letört.

– Kérlek, Quietus…

Harry végül bólintott, de nehéz szívvel állt fel. Mire elérték a Kövér Dáma portréját, szörnyen ideges volt. Szíve hevesen vert, tenyere izzadt, torka elszorult, és alig kapott levegőt. Kétségbeesett pillantást vetett Hermionéra, aki ugyanolyan kétségbeesetten bámult vissza rá.

– Tényleg semmi kedvem – motyogta oda neki, és a lány megértően bólintott.

– Látom rajtad.

– Ennyire nyilvánvaló? –próbált nyelni Harry.

Hermione nem válaszolt, csak bólintott. Ez sem volt igazán megnyugtató.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény