Másnap reggel Harry igazán büszke volt magára: át tudta aludni az éjszakát Perselus segítsége nélkül. Majdnem biztos volt benne, hogy rémálmai lesznek, de mégsem voltak, és mikor felébredt, teljesen frissnek és kipihentnek érezte magát.

És ez igazán jó hírnek számított, mert aznap szombat volt, az első roxmortsi hétvége napja.

Perselus ébresztette fel, és a nagyterem helyett együtt reggeliztek a nappalijukban.

– Örülök, hogy jobban vagy – mondta Perselus és vett magának egy süteményt. – Órákig nem mertem elaludni, féltem, hogy rémálmaid lesznek.

Harry elmosolyodott.

– És mi van Mrs. Figgel? – kérdezte.

– Azt mondta, csak gyenge Tormentát küldött rád. Hogy megtanítsa neked azt az átkozott pajzsot – Perselus idegesen megrázta a fejét. – Túlreagáltad a helyzetet a korábbi tapasztalataid miatt.

– Hermione is ezt mondta. Gyanít valamit.

– De ugye nem jött rá arra, ki vagy valójában?

– Nem – vigyorodott el Harry. – Azt hiszi, hogy a családom tette.

– Meg én, nem?

Harry nem válaszolt, csak a pirítósát kenegette. Perselus felsóhajtott, és nem beszéltek többet, míg Harry el nem indult.

– Légy óvatos – mondta Perselus végül, már a lakásuk ajtajából. – Nem szeretném, ha elhagynád Roxmorts területét.

Harry bólintott és körülnézett Ares után kutatva, de nem látta sehol. A kirándulás hirtelen unalmasnak tűnt: egyedül menni nem volt valami csábító gondolat. Harry bizonytalanul állt meg az iskola főbejárata előtt. Talán nem is kellene mennie. Eltölthetné azt az időt a könyvtárban is, méghozzá sokkal hasznosabban. Tovább kutathatna valami gyógyszer után Lupinnak, vagy ilyesmi… De akkor is, hiszem ő is csak emberből volt! Szeretett volna szórakozni, hihetetlenül untatta az örökös tanulás és olvasás. Szeretett volna sétálni a kisvárosban, végiglátogatni az üzleteket, és talán vásárolni is valamit… Volt nála pénz: Perselus adott neki néhány galleont, hogy elkölthesse valami hülyeségre – legalábbis így mondta.

– Hé, haver, te is Roxmortsba készülsz? – szólalt meg valaki a háta mögött. Harry megpördült. Fred volt az – és természetesen George.

– Hát, igen, de… sehol nem találom Arest. Vele akartam menni – magyarázta.

– Ha akarsz, jöhetsz velünk is – ajánlotta fel George, szélesen vigyorogva. – Ünnepélyesen esküszöm, hogy nem árulom el Ronnak, jó?

Harry óvatosan mérte őket végig. Ronnal való verekedése óta gyanakvó volt, és az előző napok eseményei sem könnyítette meg a döntését.

– Komolyan mondod? – kérdezte végül.

Fred megvonta a vállát.

– Nem tervezzük, hogy megverjünk, megöljünk, és Ronnak se készülünk átadni. Személy szerint én azt hiszem, hogy megérdemelte, amit kapott, amilyen szemét volt veled.

– Tiszta őrült, ha nem tud téged megkülönböztetni az apádtól – tette hozzá George.

– Biztos azért, mert Piton életben maradt, mikor Harry meghalt – magyarázta Fred halkan.

– Az ő halála apát is összetörte –nézett rájuk Harry komolyan. – Néha azt hiszem, csak az én jelenlétem tartja benne a lelket.

Megértő pillantást váltottak, miközben elindultak a város felé. Ezután már ejtették a témát, és mindenféle másról beszélgettek az úton, és miközben végigjárták a különféle üzleteket – főleg a patikában töltöttek el sok időt, ahol óriási mennyiségű bájital hozzávalót vásároltak. Harry jót nevetett az ikreken.

– Ha ezt apa tudná…

– Szerintem sejt valamit – vigyorodott el George. – Egyszer még segített is nekünk, mikor Fred felrobbantotta a szobát, amit itt suliban raktárnak használunk. – Elnevették magukat.

– Két éve volt, mikor mindig a folyosókat járta, minden éjjel, Sirius Black miatt. A némító bűbáj, amit használtunk nem volt elég, hogy elfojtsa a robbanás hangját, és ránk talált – George a nevetéstől nem tudta folytatni.

– De megkértem, hogy segítsen rájönni, mi okozta a robbanást. Reggelig kerestünk, de végül rájött, és olyan büszke volt magára, hogy elengedett minden további büntetés nélkül – fejezte be a történetet Fred, és megint elnevette magát. – Azóta normálisabban bánik velünk bájitaltanon.

– Mindig kiválót kapunk – értett egyet George.

Harry elmosolyodott, és úgy döntött, Perselust is kikérdezi a dologról. Érdekes lesz meghallgatni az ő verzióját is. Egy idő után magukra hagyta az ikreket a patikában, és megegyeztek, hogy a Három Seprűben találkoznak. Fred és George valóban szórakoztató társaság voltak, de a bájital hozzávalók iránti szenvedélyük halálra untatta Harryt, úgyhogy úgy döntött, meglátogatja Zonkó Csodabazárját némi édességért.

Ahogy kilépett a patikából és elindult az édességbolt felé, kénytelen volt szorosabbra vonni a köpenyét maga körül, annyira éles, hideg szél fújt. Szeme könnyezni kezdett, ezért lehajtotta fejét, hogy könnyebben tudjon menni szél ellenében. Néha-néha furcsa hangokat, kiáltozást hallott valahonnan, de mikor megállt, hogy odafigyeljen, elhallgattak. Biztos a szél az, gondolta, és el is felejtette a dolgot. Már majdnem belépett az üzletbe, mikor újra meghallotta, de ezúttal tisztábban, és már néhány szót is megértett belőle, úgyhogy futni kezdett arrafelé, ahonnan jöttek.

– Hagyjatok békén! – kiáltott fel újra az ismeretlen, mire valaki élesen, őrülten felkacagott.

Voldemort lett volna? Harry rémülten megállt. Nem akart találkozni Voldemorttal, soha többé. De valaki bajban volt. Segítenie kell rajta, és már nincs ideje, hogy erősítést hozzon. Mélyet sóhajtott, előhúzta a pálcáját, és elindult a hangok irányába.

Egy keskeny, sötét utcába jutott, és csak ketten álltak ott. Egyikük a földön feküdt, a másik felette állt, pálcáját a reszkető alakra fogva.

– Capitulatus! – kiáltott fel Harry. A következő pillanatban a támadó pálcája már az ő kezében volt. Zsebre vágta és közelebb lépett. Amit látott, teljesen összezavarta. Neville feküdt a nyirkos, hideg földön, fölötte meg egy másik meredt rá dühösen: Terry Boot volt az, egy ötödéves hollóhátas. Harry meglepetten nyelt egyet. Jól ismerte Terryt, hetekig mellette ült aritmetika órákon. Nem akart hinni a szemének.

– Mit keresel itt? – nyögte ki végül.

– Nem a te dolgod, ugye, Neville? –rúgott bele a fekvő fiúba, aki erre felnyögött. Harry nem sokat gondolkodott.

– Stupor! – kiáltotta, és Terry a falnak vágódott, majd ájultan hanyatlott a földre. Harry rá se nézett. Letérdelt Neville mellé, óvatosan alá nyúlt és megemelte. – Jól vagy, Neville?

Neville tagadóan megrázta a fejét.

– Azt hiszem, eltört a bal karom – nyögött fel.

Harry segített neki felülni, és megtámasztotta az oldalát.

– Elmondanád, mi történt? – kérdezte, ahogy Neville légzése lassan normálisra váltott.

Neville a tenyerébe temette az arcát, és sírni kezdett. Ettől Harry teljesen megrémült. Most mit tegyen? Kényelmetlenül mozdult, és a zavara csak nőtt, mikor Neville csak nem akarta abbahagyni a sírást. Mélyet sóhajtott, és átölelte a vállát.

– Hé, mi a baj? – Hihetetlenül hülyének érezte magát. Hirtelen szerette volna, ha Perselus ott van mellette. A helyzet kezdett kicsúszni a kezéből.

– Sértegette a szüleimet, és azt mondta, hogy az apám egy fattyú, és megátkozott – a zokogástól alig lehetett érteni a szavait, de Harry mégis megértette őket.

Újabb fejlemények. És még mindig nem tudta, mit tegyen. Azok után, amit Perselus elmondott neki…

– A nagyanyám is mindig ezt mondta, meg azt, hogy az apám végül az anyámat is olyanná tette, és hogy megérdemelte a sorsát… – Megint sírni kezdett.

Harry megmerevedett, és hirtelen eszébe jutott, hogy a Griffendélből senki se ismerte igazán Neville-t. Ki tudja, milyen élete volt otthon? Talán rosszabb, mint Harryé a Dusleyéknél… Nem válaszolt, csak hagyta, hadd sírjon.

– Utálom, hogy mindenki az apám után ítél meg. Én nem az apám vagyok. Én nem akarok átkozott auror lenni, nem akarok másokat kínozni. Én nem… – egyre erősebben zokogott.

Harry gyengéden oldalba bökte, és mikor Neville felnézett, elvigyorodott.

– Azt hiszem, meg tudlak érteni, Neville – mondta humorizálva.

A fiú egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán gyengén visszavigyorgott.

– Csodás, pont neked panaszkodom – motyogta, és kissé elvörösödött. Harry felkuncogott.

– De legalább megértelek – felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Neville-t is. – Tudsz járni?

– Aha, de vele mi legyen? – legyintett Terry felé.

– Arról majd én intézkedem, Mr. Longbottom.

A hirtelen hang megijesztette őket, és Harry volt az, aki előbb összeszedte magát.

– Mit keresel itt? – kérdezte a föléjük magasló alakot.

– Téged kerestelek. Gondoltam csatlakozok hozzád egy vajsörre, és az ikrek azt mondták, úgy egy órája eltűntél, nem tudják hova. És… itt találtalak.

– Már egy órája volt? – kérdezte Harry hitetlenkedve. Neki csak perceknek tűnt.

Perselus bólintott.

– Jobb lenne, ha most visszatérnétek az iskolába. Longbottomnak orvosi segítségre van szüksége, méghozzá azt hiszem, sürgősen. Tudnál segíteni neki?

– Természetesen, – mondta Harry. – És… Boottal mi lesz?

Perselus szája gonosz mosolyra húzódott.

– Levonunk néhány pontot a házától… – Elgondolkodva megdörzsölte az állát. – És azt hiszem, elintézhetünk néhány hónap büntetőmunkát is, Mr. Friccsel.

– Nem rúgják ki? – kérdezte Neville halkan. Perselus egy pillanatra végignézett rajta, csak aztán válaszolt.

– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne kirúgni. Nagyon sajnálom. Adnunk kell neki még egy esélyt. Ezelőtt soha nem volt baj a viselkedésével. Nem rúghatjuk ki egyetlen verekedésért – mondta végül, és Neville bólintott, hogy érti. – Ó, és még valami. Húsz pont a Griffendélnek a bátorságáért, Mr. Longbottom.

Neville szemei tágra nyíltak a meglepetéstől.

– De… De hiszen nem is voltam bátor! Quietus volt az, aki…

Perselus jelentőségteljesen rákacsintott.

– De elég bátor voltál ahhoz, hogy szóba álljon vele, nem? – és mikor látta, hogy a két fiú tátott szájjal bámul rá, hozzátette. – És most irány az ispotály. Siessetek!

***

Később, még aznap délután, mikor Harry már a könyvtárban ült a szokásos asztalánál, Hermione is csatlakozott hozzá, és alaposan kikérdezte, mi történt Neville-lel.

Harry próbálta úgy megválaszolni a kérdéseit, hogy kihagyja belőle a személyes részleteket, de egy idő után rájött, hogy a történet, amit Hermionénak elmondott, messze van az igazságtól.

– Nem mondhatom el, miről volt szó, Hermione – jelentette ki végül. – Ha tudni akarod, Neville-t kell megkérdezned. Nem hiszem, hogy jogom van kifecsegni a titkait.

Hermione gyorsan végigmérte, aztán feladta.

– Oké, igazad van, Quietus. Hogy állsz a vérfarkasokkal? – fordult az asztalon heverő könyv felé.

– Várj egy percet, Hermione. Először szeretnék kérdezni valamit. – Harry várt, míg a lány a szemébe nézett. – Mi van Ronnal és veled? Nem lesz semmi bajod vele miattam?

Hermione megvonta a vállát.

– Nem érdekes…

– Dehogynem – ellenkezett Harry. – Én nem fogok veled járni, ha ő otthagy!

Hermione felkuncogott.

– Nem kell ettől tartanod. Nem hagy ott.

– Biztos vagy benne?

– Természetesen. Szóval? Folytathatjuk a kutatást?

– Hogyne – válaszolta Harry.

Ez a könyv tele volt színes képekkel. Mire Harry átnézte, a feje tele volt átalakuló, gyilkoló, haldokló vérfarkasokkal, és még éjszakára is képtelen volt megszabadulni tőlük. Álmai is tele voltak velük, vérfarkasok, vérfarkasok mindenhol körülötte, morogtak, üvöltöttek szünet nélkül. Halálra rémült emberek egy kis csapatát vették körül, valószínűleg muglikat, felnőtteket és gyerekeket vegyesen.

És Voldemort ott állt mellettük, és nézte, ahogy mindenkit legyilkoltak, még a kisgyerekeket is, és mindent elborított a vér, vér, vér, és Harry hirtelen éles fájdalmat érzett a homlokában, de nem tudott elszaladni… És most halálfalók jöttek, és csatlakoztak a vérfarkasokhoz, kettő pedig odalépett a nem emberi alakhoz és mélyen meghajoltak előtte.

– Mester – mondta az egyik. Harry felismerte. Az öregebb Crack volt az. – Nem találjuk a lányt.

Monstro nem mondott semmit, csak bólintott.

– Idióták! – sziszegte Voldemort dühösen. – Ugyanolyan veszélyessé válhat, mint a fiatal Potter volt!

– Kegyelmes úr… Ő nem is volt veszélyes. Hiszen olyan könnyen megölted… – szólalt meg hirtelen Monstro, és Voldemort még dühösebb lett.

– Idióta! Soha, SOHA ne becsüld le az ellenségeidet! – kiáltott rá, és a szemei izzottak. – Crucio!

A két férfi a fájdalomtól rángatózva és sikoltozva zuhant a földre. A többi halálfaló abbahagyta a szórakozást, és hitetlenkedve bámult erre a kettőre.

– Nem fogok eltűrni SEMMIFÉLE hibát! – Voldemort most a többihez intézte a szavait. – Értettétek? – Mikor rémülten bólintottak, az ezüst hajú halálfalóhoz fordult. – Ez vonatkozik rád és a fiadra is, Lucius. – A halálfaló lehajtotta a fejét. – A fiad túlságosan is arrogánsan viselkedik az iskolában. Tudja, kit szolgálsz, Lucius? – Malfoy csendben bólintott. – Akkor NE hagyd, hogy ilyen hülyén viselkedjen! Le fog buktatni a felelőtlenségével! Azt hallottam, hogy még a másod-unokatestvérét is zaklatja – vigyorgott fenyegetően a rémült Malfoyra.

– A másod-unokatestvérét? – kérdezett az vissza, hangja megremegett a félelemtől.

– Azt a Piton gyereket. A feleséged anyja Noblestone volt, nem? – Malfoy nem merte kinyitni a száját, csak bólintott. – Most nem büntetlek meg, Lucius, de tudd meg, hogy nem felejtettem el ezt a kis botlásodat. Tájékoztatnod kellett volna Piton fiáról.

– De hiszen már többször is mondtam, mester, hogy eddig a nyárig nem is tudtam a létezéséről! – kiáltott fel védekezően Malfoy.

– Perselus a fiad keresztapja és a legjobb barátod. Azt akarod mondani, hogy nem osztotta meg veled az életének egy ilyen fontos titkát? Akkor milyen barátok voltatok?

– Kegyelmes úr… Piton a testvére halála óta kémkedett utánad. Azután már biztosan nem volt teljesen őszinte velem szemben!

Voldemort elgondolkodó pillantást vetett a reszkető férfira.

– Talán igazat mondasz. Talán nem. Majd meglátjuk. Crucio! – sziszegte újra.

– QUIET! – Perselus hangja zökkentette ki a rémálomból.

Rémálomból? Harry a homlokára szorította a kezét.

– Ez… fáj – sziszegte fájdalmas hangon.

Perselus megijedt.

– Mi történt? Forogtál…

– Voldemort… – nyögött fel Harry. – El kell mondanunk az igazgatónak. – Felült.

– Hajnali kettő van, Quiet. Nem kelthetjük fel az éjszaka közepén! Nem várhat reggelig?

Harry félrehúzódott, hogy Perselus leülhessen mellé az ágyra.

– Azt hiszem várhat – mondta végül. – Voldemort muglikat ölt. Aztán Cruciatust szórt Crackre, Monstróra meg Malfoyra.

Perselus átkarolta Harry vállát.

– És te jól vagy?

Harry megvonta a vállát.

– Utálom ezt az egészet. Már két hete nem voltak rémálmaim, most meg ez az átkozott vízió – megborzongott az undortól. – Úgy látszik, most már soha nem alhatok nyugodtan.

– Szerencsére vasárnap van. Ha akarsz, ebédig is aludhatsz.

– Milyen rendes Tomtól, hogy vasárnapra szervezte az első támadását – morogta Harry keserűen, aztán Perselusnak dőlt. – Remélem, a jövőben nem kell majd végignéznem az összes ilyen műsort…

– Talán mégis… – mondta Perselus vékony hangon. – Ez még csak az első támadás volt, és te láttad…

Harry a párnába temette az arcát.

– Annyira meg tudsz nyugtatni, Perselus – motyogta bele.

– Csak őszinte akartam lenni…

– Semmi szükségem az őszinteségedre. Most éppen megnyugtató hazugságokra van szükségem! – mondta, és ujjával oldalba bökte a férfit.

Perselus felkiáltott, és kiugrott az ágyból.

– Mit csinálsz?

Harry nevetve fordult a hátára.

– Te csiklandós vagy!

– Nem vagyok csiklandós! Lyukat ütöttél az oldalamba! – vágott vissza Perselus panaszos hangon.

– ÉN? Túlreagálod a helyzetet!

– Várj csak, amíg elkaplak…!

– Perselus! NE!

– Szóval?

– Hagyd… abba… jaj!

– Tessék?

– Ne…

– Mit ne?

– …csiklandozz… jaj… engem! KÉRLEK!

– Feladod?

– IGEN, csak hagyj békén!

– Nem fogsz csiklandozni?

– Nem!

– Jól van. Aludj.

– Nem merek. Meg fogsz támadni.

– Nem foglak.

– Megígéred?

– …

Harry összefonta a karjait, és gyanakvó pillantást vetett a professzorra, aki ugyan a szokásos szürke hálóingjét viselte, de a haja össze volt borzolódva és az arca kipirosodott a nevetéstől.

– Már egyáltalán nem hasonlítasz magadra, Perselus – foglalta végül össze, amit látott.

– A te hibád! – panaszkodott Perselus. – Ráveszel, hogy úgy viselkedjek, mint egy idióta.

– De szeretsz így viselkedni!

– Nem igaz!

– Hazudsz – Harry az álláig húzta a takarót és becsukta a szemét, lezárva ezzel a megjátszott vitát.

– Szemtelen kölyök.

– Jó éjt – sóhajtott, és elmosolyodott.

Perselus látta a mosolyt Harry arcán. Leült a fiú mellé, és nézte, ahogy elalszik. A mosoly ott maradt az arcán, mintha csak Harry biztosítani szerette volna valamiről… De miről? Perselus nem tudta, de nem is igazán érdekelte.

Egész világa megváltozott. Könnyebb lett. Boldogabb. És ez Harry hatása. Korábban soha nem hitte volna. Azt hitte, hogy a nyári események után soha többé nem tudnak majd normális életet élni. De valahogy… mégis sikerült. És nem egyszerűen normális életet. Sokkal több volt ez. Perselus a fiú arcvonásait tanulmányozta. Talán nem lettek apa és fia, de barátok voltak. Vagy még több is annál. Szövetségesek. Szövetségesek Voldemort rémuralma ellen. És talán szövetségesek az egész, ellenséges világ ellen.

És mindez Harry műve.

Ezt elmondta Albusnak is, aznap, miután Harry elhagyta az igazgató irodáját.

– Örülök, hogy ezt hallom, Perselus – mosolyodott el az igazgató egy kissé szomorkásan. – Tudod, a testvéred mindig szerette volna, ha megtalálod a boldogságot az életben, és félt, hogy ez soha nem következik be. És én is féltettelek… az elmúlt tizenöt évben egyre jobban elmerültél a magányban és a depresszióban.

Perselus bólintott.

– Tudnod kell, hogy ő is nagyon kedvel téged – tette hozzá Dumbledore, bekapva némi citromport.

– Soha nem mondta… – suttogta Perselus fájdalmas hangon.

– Mégis. Hidd el nekem. De még csak gyerek. Nem tudja, hogyan fejezze ki az érzelmeit. De higgyél nekem, szeret téged.

– Ebben biztos vagy?

– Tökéletesen, drága Perselus. Citrompor?

– Igen, köszönöm – mosolyodott el, és életében először elfogadott egy keveset Dumbledore idegesítő édességéből.

Mégis csak jó dolog volt élni.

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény