Fordította: Enelen

6. fejezet – Viták

Perselus ölni tudott volna, ahogy elhagyta az ispotályt. Az ajtók döngve csapódtak be mögötte, mikor átviharzott rajtuk, és egyenesen Dumbledore irodája felé tartott.

Lépései csaknem a futásig nyújtottak voltak, és figyelemre sem méltatta a diákokat, akik úgy ugrottak félre előle, de Hermionét sem, aki pedig úgy tűnt, mintha valami fontosat akarna mondani. Egyetlen szó nélkül söpörte őket félre.

Dühében mindent szinte vörösben látott, és bár erős vágyat érzett, hogy először Mrs Figget látogassa meg, tudta, hogy túlságosan is veszélyes lenne, ha egyedül találna rá. Úgyhogy most Albushoz tartott, hogy megkérje, intézze el Mrs Figget ő.

Kezei ökölbe szorultak, ahogy eszébe jutottak az elmúlt óra eseményei. Csak véletlen volt, hogy egy másodikos hugrabugos addig pepecselt valamit a bájitalával, hogy az felrobbant, és apró lyukakat égetett a ruhájába, minek következtében kénytelen volt hazamenni, és átöltözni a következő óra előtt. Máskülönben ugyanis még vagy hat-hét óráig nem készült haza. Éppen a lány tehetetlenségén füstölgött, ahogy belépett a szobába, de a következő pillanatban elbotlott, és végigvágódott az ájult Harryn.

Még mindig nem tudta, pontosan mit is érzett. Először megdöbbent és elcsodálkozott, mit is keres otthon Harry ilyenkor, aztán megijedt, végül megrémült, mikor úgy tűnt, hogy a fiút nem tudja magához téríteni. Karjaiba vette a még mindig túl vékony testet, és amilyen gyorsan csak tudott Poppyhoz rohant vele.

Az ispotályig tartó út végtelennek tűnt. Annyira megrémült, hogy elvesztheti Harryt, hogy nem bírta leküzdeni a pánikot, ami biztosan teljesen összetörte volna, ha nem bírja kordában tartani. De bírta. Ellenállt, és kényszerítette magát, hogy olyan tisztán gondolkodjon, ahogy csak tud. Már ha tud egyáltalán.

Harry… A rémületnek azokban a perceiben újra átélte azt az éjszakát, mikor a Rémálom Kúriából visszatért a Roxfortba, karjában a halott fiúval – és az a másik, hasonló, Quietussal…

Harry… úgy érezte, kettészakad a szíve. Annyira óvatlan volt. Valami elkerülte a figyelmét, és az ő hibája lesz, ha Harry meghal. Nem, Harry nem halhat meg, Harry egész életében profi túlélő volt, Harry, Harry…

Poppy hosszú percekig a fiút próbálta kiszabadítani Perselus szorításából, de amikor nem sikerült, először az ő torkán borított le egy erős nyugtató italt. Valami dupla sokkról motyogott magában, miközben Perselus elengedte a fiút, s így őt is meg tudta itatni. Perselus azonban nem tudott megnyugodni. Három hosszú órán keresztül ült Harry ágya mellett, mire végre kinyitotta a szemét. A fiú hosszú, csontos kezét a sajátjában szorongatta, elrémülve a gondolattól, hogy elveszítheti.

Ez a három óra lehetőséget adott neki, hogy átgondolja kettejük életét, a kapcsolatukat, és rájött, hogy nem tudna már a fiú nélkül élni. A valaha oly gyűlölt kölyök mostanra élete értelmévé vált, az utolsó eséllyé, hogy érezzen, hogy szeressen, és olyan lett számára, mintha a fia lenne.

A fia.

Igen, határozottan a saját fia.

De ezt soha nem mondaná meg Harrynek. Nem akarta halálra rémíteni saját bolond vágyával, hogy a fiának nevezhesse, de ahogy az ágya szélén ült, rájött, hogy már régen a fiának tartja Harryt. Ez a gondolat elszomorította, és egyszersmind féltékeny is lett Quietusra, de még Potterre is, mert mindketten az apjai lehettek – ő meg, a bolond, zsíros hajú hülye teljesen lemaradt róla. Bár talán… De nem. Harry ugyan szerette őt, ebben biztos volt, de mégis állandóan arról panaszkodott, hogy egyedül érzi magát. Olyankor Perselus erőlködött, hogy ne látszódjon meg rajta csalódottsága, bármennyire is fájt. Nem érdemelte meg, hogy apa lehessen, különösen nem Harryé.

Szóval mikor Harry végre kinyitotta a szemét és a száját, és válaszolt a kérdésére („Mi történt?”) Perselus szinte ugrott, hogy kivégezze Figget, és mindenkit, aki olyan, mint ő.

De most itt állt a kőszörny előtt, és hiába próbált emlékezni a jelszóra. Meredten bámulta a szobrot, és nem jutott eszébe semmi.

Felsóhajtott, és felötlött benne, hogy Dumbledore aznap változtatta meg, mikor az aurorok jöttek, hogy a diákokat ellenőrizzék. Valami humoros volt az, ebben Perselus biztos volt, mert még mosolygott is rajta… De mi?

Meg kellett nyugodnia, ha találkozni akar Albussal. Néhány mély lélegzetett vett, és a jelszóra koncentrált. Megint valami édesség volt az. Nem valami átlagos név, de valami, aminek más jelentése is volt… más jelentése. Hirtelen elmosolyodott. Odahajolt a szoborhoz, és a fülébe suttogta: – Caramel.

A kőszörny félreugrott, és odaengedte a háta mögött kezdődő csigalépcsőhöz. Egészen addig nyugodtnak érezte magát, amíg el nem érte az iroda bejáratát.

Ahogy azonban belépett, és Albus megkérdezte, minek köszönheti a látogatását, a düh ismét elborította.

– Albus, hívd ide azt a te kedvenc Figgedet, most AZONNAL! – kiáltott türelmetlenül, és még lábával is dobbantott, alátámasztva a dolog sürgősségét.

Az igazgató viszont, úgy tűnt, egyáltalán nem siet. Fürkésző pillantást vetett a türelmetlenül füstölgő bájital tanárra, és újra megkérdezte.

– Mi történt, Perselus?

– Éppen ezt szeretném tőle megkérdezni – mordult fel dühösen Perselus.

– De…

– Harry a gyengélkedőn van – tette hozzá Perselus, és kezével végigszántott a haján. – És valami igen érdekes dologról beszélt, ami a sötét varázslatok kivédése órán esett meg vele.

Dumbledore nem válaszolt, de egy pillanatra megmerevedett, aztán a tűzhelyhez lépett. Felkapott egy tálat a kandallópárkányról, és a benne levő zöldes porból egy keveset a lángokra vetett.

– Arabella, beszélni szeretnék veled – szólt bele a tűzbe.

Egy perc múlva Mrs Figg előmászott a kandallóból. Egy undorodó pillantást vetett Perselus felé, aztán az igazgatóhoz fordult.

– Igen, Albus?

Dumbledore intett neki, hogy üljön le, és maga is ott foglalt helyet a két tanár között, ahelyett, hogy az asztala mögé ült volna, mint rendesen. Mikor Perselus is leereszkedett a kanapéra, a kollégájához fordult.

– Perselus azt mondja, hogy a fia az ispotályban van, és szeretné ezt megbeszélni veled.

A tanárnő megvonta a vállát.

– Nem hiszem, hogy van mit megbeszélni. A fiú képtelen volt létrehozni a legalapvetőbb védőpajzsot, amit mindenkinek meg kellett tennie, nem csak a te fiadnak, Piton, és képtelen volt kivédeni az átkokat, amiket rá küldtem, – Figg hangja bosszúsan csengett. – És NEM az én dolgom, hogy a kórterembe került…

– NEM? – ordított rá Perselus dühöngve. – AKKOR KI AZ ÖRDÖG KÜLDÖTT RÁ TORMENTA ÁTKOT? – ugrott talpra Piton, odarohant hozzá, és egyenesen az arcába üvöltötte: – Vagy ez még az auror múltadból származik? Hogy megkínozd az embereket, csak hogy bevalljonak mindent, amit csak akarsz? De a fiam NEM bűnöző! Semmi jogod nem volt rá, hogy kínozd! Ha gyűlölsz engem, akkor küldd rám azt az átkozott átkot, de a fiamat hagyd békén, ha túl akarod élni ezt az évet, te…

– PERSELUS! – hallotta hirtelen Dumbledore felcsattanó hangját. – Elég volt. Arabella, hallani akarom a magyarázatodat.

A nő arca sápadt volt, ahogy Perselusról az igazgatóra emelte a tekintetét.

– Nem bántottam – motyogta ijedten. – Nem küldtem rá a teljes erejű átkot, csak amit rendesen használunk a pajzsok tanításánál… – Dumbledore-ról könyörögve Pitonra nézett. – Ki tudta volna védeni a Clipeussal, Perselus. Ezt biztos tudod… – elcsuklott a hangja.

– Ha igazat mondasz, akkor áruld el, mit keres a fiam a kórházi szárnyban? Három óráig tartott, míg visszanyerte az eszméletét, és az után a te hülye órád után találtam rá, ájultan feküdt a nappali padlóján!

Mrs Figg elkeseredetten rázta a fejét.

– Nem… én… én soha nem küldenék olyan erős átkot egy gyerekre, hidd el, Perselus – mondta megbántottan. Perselus összefonta a karjait maga előtt, és elutasítóan bámult rá. A nő az igazgatóhoz lépett. – Albus, kérlek, higgy nekem…

Dumbledore a bájital tanárhoz fordult.

– Mit mondott Poppy, mi a baja Quietusnak?

A férfi megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem tudtam odafigyelni. Azt hittem…

Az igazgató egy kézlegyintéssel elhallgattatta, és újra a kandallóhoz lépett. Miután rászórt még egy marék hopp-port a lángokra, belehajolt a tűzbe.

– Poppy, kérem… Meg tudná mondani, mi a baj Quietussal? – rövid csend. – Értem. Hogy micsoda…? Jól van… Köszönöm, – visszahúzta a fejét, és Perselushoz fordult. – Sokkot kapott, Perselus. Semmi több.

– Sokkot? – nyíltak tágra Perselus szemei. – Jaj, ne…

Figg is meglepetten pislogott.

– De… Albus… ez azt jelenti, hogy a fiú már korábban is volt az átok hatása alatt! – Arckifejezése rémültről elgondolkodóvá vált. – De… biztos nem te küldted rá, vagy igen, Perselus?

A bájital tanár nem válaszolt, csak lehuppant a székre.

– Nem a te dolgod – motyogta oda a sötét varázslatok kivédése tanárnőnek egy kis idő után.

– De…

– Mondtam. Nem. A. Te. Dolgod. És ha meghallom, hogy még egyszer megpróbálod használni azt az átkozott tanító-Tormentádat Quietuson, hát én esküszöm…

– Perselus, állj meg – szakította félbe Dumbledore szigorúan a dühöngő férfit. – Láthatóan nem Arabella hibája volt…

– Nem? – kérdezett vissza gúnyosan Perselus. – Miután már egy tucat alkalommal nem sikerült létrehoznia azt a pajzsot, nem folytathatta volna ugyanúgy, csak egy erősebb átokkal… Várnia kellett volna.

Mrs Figg elvörösödött, és lehajtotta a fejét.

– Igaz ez, Arabella? Tudod, hogy ez nem jó…

– Tudom, Albus. Rosszul tettem. El kellett volna engednem, a harmadik vagy negyedik kudarc után. De már két hete képtelen rá, hogy létrehozza! Mostanra már mindenki megtanulta, még Neville is, az egyetlen, aki képtelen rá, a fiad, Perselus!

Perselus és Dumbledore hirtelen értő pillantást váltottak, aztán az igazgató a sötét varázslatok kivédése tanárnőhöz fordult.

– Azt hiszem, most jobb, ha ejtjük ezt a témát. Csak annyit kérek tőled, Arabella, hogy a jövőben semmi olyat ne küldj rá, ami kicsit is hasonlít a kínzó átkokhoz. Egyáltalán semmit. Értesz engem?

A nő felállt.

– Úgy érti, hogy a fiút a múltban már megkínozták? – és mikor egyik férfi se válaszolt, hozzátette: – De hát… kicsoda?

– Nem a te dolgod, Figg! – csattant fel dühösen Perselus.

Dumbledore felsóhajtott.

– Hát, Perselus talán egy kissé durván fejezte ki magát, de alapvetően igaza van. Sajnálom, Arabella, de jobb, ha erről nem tudsz.

De a nő nem adta fel.

– Voldemort volt az… ugye?

Perselus mellé lépett, és az arcába sziszegte.

– Ne a te dolgod! Semmi közöd hozzá!

A nő hátralépett a fenyegető alak elől.

– Én tanítom neki a sötét varázslatok kivédését. Tudnom kell néhány részletet, ha a jövőben el akarom kerülni az ilyen helyzeteket…

– Hidd el nekem, semmi szükség rá… – Perselus türelmetlenül legyintett, de Dumbledore bólintott.

– Nem fogjuk elmondani, Arabella. Csak egyetlen dolgot: a fiú már találkozott néhány átokkal az élete folyamán. Pánikba esik, ha szembe kell néznie velük. Tudnod kell, hogy akkor tehetetlen volt, és tudja, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni. Nem lesz könnyű megtanítani neki azokat a védekező bűbájokat, éppen a félelmei és a fóbiái miatt… – az igazgató hirtelen elkomolyodott. – De… még egy dolog, Arabella. Senkinek nem mondhatod el, amit most megtudtál. Egyetlen részletét se.

A nő megint elsápadt.

– És nem akarom, hogy ezen gondolkodj, vagy megpróbáld kitalálni a maradékot. A kollégám vagy, sokszor harcoltunk már együtt. Tudod, mit kérek tőled.

– Igen – bólintott Mrs. Figg határozottan. – Tudás tudatosítás nélkül.

– Pontosan.

Perselus meglepetten nézett a nőre. Vagyis ez megszokott dolog volt. Tudni, anélkül, hogy értené. Ő is ezt tette, mikor még egyike volt Voldemort hűséges szolgáinak, és meg akarta védeni a testvérét. Nem engedte meg magának, hogy elgondolkodjon a saját öccse titkain, hogy ki tudjon védeni egy lehetséges vallatást a Veritaserummal.

És ekkor Figg olyasmit tett, amire Piton nem számított.

– Sajnálom, Piton – kért bocsánatot. – Nem akartalak bántani. Szeretném, ha ezt tudnád.

***

Miután Perselus elhagyta a kórházi szárnyat, és az ajtók becsukódtak mögötte, Harry fáradtan dőlt a párnára hátra, és hunyta le a szemét. Szerette volna, ha Perselus mellette marad, de a férfi olyan gyorsan otthagyta, hogy Harrynek megszólalni se volt ideje. Rettegett attól, ami történhetett. Ha Perselus megtalálja Figget, gondolkodás nélkül megöli. De Harry ezt nem akarta. Akkor Perselus az Azkabanba kerül, és ő egyedül marad. Azkaban. Egyedül. Ez a szó még sötétebbé tette a hangulatát.

– Quietus, jól vagy?

Harry meglepetten nyitotta ki a szemét. Hermione állt az ágya mellett.

– Aha. – Gyengén elmosolyodott. – Csak attól félek Perselus megöli Figget.

Hermione visszamosolygott rá.

– Nem hiszem, – nyugtatta meg Harryt, miközben leült a székre, amit Perselus csak az előbb hagyott ott. – Mikor utoljára láttam, éppen az igazgatói felé tartott.

– Hála istennek – motyogta Harry megnyugodva. – Nagyon dühös volt…

Hermione bólintott.

– Elmondanád, mi történt?

Harry néhány szóban összefoglalta az elmúlt órák eseményeit. Hermione reakciója meglepő volt. Zavartnak látszott, és miután Harry befejezte a történetet, egy darabig csendben ült mellette.

– De hiszen csak egy nagyon gyenge átkot küldött rád! Nem igazán fájdalmas, csak olyan, mint egy mentális pofon, semmi több!

– És megkérdezhetném, te ezt HONNAN tudod? – csattant fel dühösen Harry.

– Olvastam róla. A Tormenta átok ilyen használata általánosan elfogadott – válaszolta egyszerűen. – Azt hiszem, túlreagáltad a dolgot. Mintha már korábban… – hirtelen elhallgatott, nem folytatta. Ehelyett elgondolkodó pillantást vetett Harryre.

Harry elsápadt, és zavartan elfordult.

– Quietus, az apád volt az, aki…? – kérdezte tapogatózva, de a következő pillanatban Harry felcsattant.

– NEM! – kiáltott rá. – És ne merd még egyszer meggyanúsítani! Ő soha nem bántana engem! Soha!

A lány nem ijedt meg tőle.

– De akkor ki bántott, Quietus?

Jaj ne. Hazugságok. Megint hazudnia kell. De most egyáltalán nem akart hazudni.

– Senki nem bántott. És az életem nem tartozik rád.

Vagy a hazugság volt túl gyenge vagy Hermionénak volt túl jó a megfigyelőképessége, de nem hagyta ilyen könnyen ejteni a témát.

– Nem, Quietus. Látom, sőt, bárki láthatja, hogy téged bántottak. A reakcióid…

– Nem bántottak! – kiáltott rá rémülten Harry. Hiszen mindjárt rájön…

– Ne hazudj nekem. Látom rajtad.

Harry lehajtotta a fejét, és imádkozott, hogy Perselus gyorsan visszatérjen. Nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Hermione közelebb hajolt hozzá, és halkan megkérdezte:

– A családod volt?

Harry nem mert felpillantani. Félig hálásan vette észre, hogy még Hermione is képes helytelen következtetésekre jutni. Hermione felsóhajtott, mert zavarát szégyennek nézte.

– Sajnálom, Quietus. Nem akartam beleütni az orromat a titkaidba… – nyelt megszégyenülten.

– Semmi baj – suttogta Harry még mindig az ölében nyugvó kezét bámulva.

Hermione végre ejtette a témát, és a vérfarkasokról kezdett beszélni. Néhány perc múlva már egy komoly beszélgetésbe merültek a vérfarkas-támadás áldozatául esett emberek gyógyítására használható bájitalokról.

Harry hangulata jelentősen javult. Kis idő múlva már fel-felkuncogtak néhány igazán őrült bájital hozzávalón. Hermione elővette a könyvet, amit éppen a megoldás után kutatva tanulmányozott, és áttárgyalták a használható részeket.

– Soha nem találjuk meg a gyógyszert Lupinnak – húzta össze aggódva a szemöldökét Harry. – Már legalább kétszáz könyvet átnéztünk, és még mindig semmi…

Hermione már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, mikor az ajtó hangos csattanással kivágódott megint.

Harry elmosolyodott, és felnézett, arra számítva, hogy Perselus tért vissza.

De nem Perselus volt az, hanem Ron.

Mégpedig egy végtelenségig feldühödött Ron. Harry elsápadt. A kezét becsúsztatta a takaró alá az övéhez, és megmarkolta pálcáját.

– Mi ütött beléd, hogy itt maradsz egy piszkos mardekárossal, egyedül, egy üres szobában? – ordított rá Hermionéra. – Óvatosabbnak kell lenned vele! Már mondtam neked, hogy az a halálfaló apja…

– Rólam beszél, Mr. Weasley? – Perselus állt az ajtóban, és a szeme szinte villámokat szórt.

Ron sarkon fordult, és szembenézett vele.

– Igen, magáról – jelentette ki határozottan, próbálva megtartani a bátorságát a fölé tornyosuló, fenyegető alakkal szemben is.

Hermione elsápadt, és Harry rémülten megmerevedett. Biztosnak látszott, hogy a következő pillanatban mindketten előkapják a pálcáikat, és elkezdenek átkokat szórni egymásra, és Harry tudta, hogy Ron máris veszített. Perselusnak igen nagy gyakorlata volt mind a világos, mind a fekete mágiában.

Hermione, úgy tűnt, ugyanerre a következtetésre jutott, mert kihasználva a párbajok előtt szokásos pillanatnyi csendet, teljes erőből megragadta Ron karját, és kirángatta a szobából. Perselus már majdnem követte őket, de Harry a nevén szólította.

– Perselus, kérlek, ne… – kimászott az ágyból, és gyorsan odament hozzá. – Csak egy buta gyerek. Te vagy a felnőtt. Neked…

– Bántani akart.

– De nem tette. És még ha meg is próbálta volna, meg tudom védeni magam.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Perselus aggódó hangon.

– Már hogy lennék benne biztos? – Harry elvigyorodott. – De most gyerünk haza. Nem szeretem itt tölteni az éjszakát… És elég éhes is vagyok.

Perselusnak leesett az álla.

– Viccelsz!

– Lemaradtam az ebédről meg a vacsoráról is. A reggeli meg már nagyon régen volt.

 

Előző               Lehulló kötelek főmenü            Következő

Vélemény